Mivel az összeesküvés-elméletekről azóta új esszésorozatot indítottam, most visszatérek az eredeti témához.

Az alternatív történelem olyan műfaj, amely a történelemben a személyes felelősséget keresi. Az eddigi posztokban arról beszéltem, hogy az újkorban a históriát igyekeztek úgy értelmezni, mintha az valami arctalan, megfoghatatlan, de kérlelhetetlen pontossággal érvényesülő folyamat volna, amelybe nemcsak az egyes embernek, de általában véve az embernek sincs semmi beleszólása. Ennek jegyében hárították a történelem irányításának ódiumát a végzetre, szükségszerűségre – vagy éppenséggel Istenre. Levették az emberről a történelem alakításának felelősségét.

A filozófia ezt természetesen nem hagyhatta, soha nem is hagyhatja szó nélkül. Lehetetlen, hogy ne legyünk felelősek azért, amelyben élünk.

Minden emberi cselekvés alapvető problémája a szabad választás lehetősége. Ha az embernek lehetősége van különböző alternatívák közül szabadon választani, akkor létezik szabad emberi cselekvés; ha azonban nem, ha az ember minden cselekvését valamiféle szükségszerűség irányítja, nem beszélhetünk szabad emberi cselekvésről. Ennek filozófiai megnevezése a szabad akarat léte vagy hiánya.

Az alternatív történelem műfaja lényegében a szabad akarat fogalmát kéri számon a történelmen.

A szabad akarat fogalmáról természetesen nem hétköznapi, hanem filozófiai értelemben beszélünk; ilyen értelemben a szabad akarat azt jelenti, hogy az ember a létező világban a sorsát magasabb értelemben voltaképpen maga irányítja; ilyen felfogásban a szabad akaratról való lemondás is a szabad akarat tulajdonképpeni megnyilvánulása.

A szabad akarat természetesen sohasem lehet abszolút; nem jelenti a többi szabad akarat sérelmére történő “szabad” döntés lehetőségét, és nem is nem egyenlő a szeszélyek szabad kinyilvánításával: sőt ez voltaképpen nem más, mint a szabad akarat elfecsérlése, vagyis a szabad akaratról való lemondás. A szabad akarat ellentéte a szituációktól vagy valamiféle emberen kívül létező konkrét vagy elvont objektumtól való függésbe történő belenyugvás.

A hétköznapi életben az emberek — ha direktben nekik szegezzük a kérdést — általában tagadják a szabad akarat létezését, és az iskolában beléjük nevelt fogalmakkal — szükségszerűség, gazdasági kényszer stb. — mint a végzet különböző modern elnevezéseivel dobálóznak, mert így képzelik magukat “felvilágosultnak”. Érdekes módon azonban, ha a kérdést közvetetten tesszük fel, a nagy többség mégis meg van győződve a szabad akarat létezéséről. Ha ugyanis arról van szó, hogy felelősségre kell-e vonni a bűnösöket, el kell-e számoltatni a gazdasági vezetőket, politikusokat tetteikről, vagyonuk eredetéről stb., a nagy többség kapásból és mély meggyőződéssel igennel válaszol. Nem veszik észre, hogy itt ugyanannak a kérdésnek két különböző oldaláról van szó: felelőssége filozófiai értelemben csak annak az embernek lehet, aki szabadon cselekszik. Senki sem tételezi fel, hogy a nagy vagyonok “isteni elrendelés” vagy “gazdasági kényszer” passzív következményei, azt sem hogy a bűncselekményt bárki is az “eleve elrendelés” vagy a gazdasági végzet kényszerítő erejénél fogva követte volna el; és nincs olyan bíróság, amely egy erre alapozott érvelést egy pillanatig is komolyan venne. Minden jog alapja a felelősség elve.

A náci “Endlösung” (Endlösung der Judefrage, a zsidókérdés végleges megoldása = a zsidó lakosság legyilkolásának náci “terminus technikusa”) hírhedt irányítója, Adolf Eichmann a jeruzsálemi bíróság előtt hiába hivatkozott szabad akaratának hiányára; arra, hogy minden tettét parancsra követte el, és a parancs teljesítése alól nem volt módja kibújni. A bíróság dokumentumok óriási tömegének felhasználásával bebizonyította: német katonák és tisztek tízezrei voltak képesek szabad akarattal bíró lények módjára cselekedni a háború legnehezebb körülményei között is, vállalva a parancs nem teljesítésének kockázatát, amikor a hasonló parancsok végrehajtása elől kitértek, azokat megtagadták, elszabotálták, vagy éppen nem vállalták a bennük foglaltak végrehajtását; és ez nem vezetett maguk és családjuk fizikai megsemmisítéséhez, hanem igen jelentős százalékban túlélték a háborút. A bíróságon megállapították Eichmann felelősségét, a tömeggyilkost minden vádpontban elmarasztalták, halálra ítélték, és az ítéletet végrehajtották. Ez arra példa, hogy még a szabad akaratról való végletes lemondás sem mentesíti az egyént a szabad akarattal járó felelősség kényszerű vállalása alól.

A szabad akaratról való lemondás, vagy annak elvi elutasítása mögött mindig az egyéni felelősség tagadása rejlik. Az egyéni felelősség mérhetetlenül nagy morális kötelezettségekkel jár, megszabadulni tőle csak úgy lehet, ha magunk helyett valamiféle személyes vagy személytelen emberfeletti erőre ruházzuk át.

Az objektivitás hajszolása mögött általában ez rejlik.

“Olyan kényelmes, ha kiskorúak vagyunk.” – mondja Immanuel Kant.

„Lemondunk előjogunkról, hogy önmagunk törvényhozói lehessünk, és örök, emberen túli, égből pottyant törvényekben hiszünk, mert azt állítjuk, változtathatatlan formában leltük meg őket, és azt szeretnénk, ha részünk lenne az Üzenet érinthetetlenségében, amelynek meglelői és követői vagyunk. Az a megnyugvás, amelyet az általános érvény, időtlenség és szükségszerűség eszméi keltenek bennünk, a biztonság felfokozott érzéséből ered.”

(A.  HAUSER)

A “szükségszerűség” elve hamis biztonságot teremt: nem vagyok felelős azért, ami a világban történik. A XX. század erre a példák végtelen bőségét nyújtotta.

Az alternatív történelem olyan eszközökkel rendelkezik, amelyek kiragadhatják az embert a felelősségét végzetre, szükségszerűségre hárító hamis gondolat-építményekből.

Folytatása következik.