Száztizenötödik rész 

Mennyi mindent tekintetbe kellett már vennem, de még mindig ugyanott tartok, a költőnek a közönségével szembeni felelősségénél. 

Költő és közönség kapcsolatának számos igen fontos aspektusa van, közöttük talán akadnak olyanok is, amelyeket a ma használatos (egyáltalán a ma létező) fogalomrendszerben talán még nemcsak számításba nem tudunk venni, talán még észlelni sem tudunk. Csak a teljesség igénye nélkül beszélhetek a témáról. 

Nagy költészet ott születik, ahol szerencsésen találkozik feladat, személyes tehetség, felelősség, közösségi és egyéni érzelem és a látásmód mélysége. Ilyen szempontból – a közhiedelemmel ellentétben – nincsenek nagy és kis korszakok.Nem minden korszakban és nem minden nyelv körében jön létre igazi nagy költészet, sőt ez voltaképpen ritkaság. Megszületését azonban semmiféle gazdasági és társadalmi „szükségszerűség” nem gátolhatja, de nem is determinálhatja.

Költő és költő közötti különbség érzékeltetése eléggé nehéz feladatnak tűnik, hiszen a gyakorlati alkalmazásban a „költő” igazából sokjelentésű szó. Hajlamosak vagyunk – komolyan és komolytalanul – költőnek minősíteni bárkit, aki akár csak egyetlen alkalommal is képes néhány gyönge verssor előállítására, de az ilyen költőt igazából nem tekintjük Költőnek. 

A „profi költő” jelzős szerkezet a gyakorlatban abszurdum. A költészetben a formális hivatásszerűség semmiféle garanciát a minőségre nézve nem jelent. Nincs olyan valóságos törvényszerűség, amely a pénzért írott lírai műveket a spontán megszületett alkotások fölé emelhetné. Éppen ellenkezőleg, előbbiek igen gyakran bizonyulnak nyomorúságos, megélhetési költészetnek. a lírai minőség felett a piaci fogalmaknak primátusuk nincs. 

Utóbbi nem jelenti azt, hogy a pénzért írott versek szükségszerűen rossz versek lennének, csupán azt, hogy ez a szempont a lírai minőség vonatkozásában teljesen közömbös. Minden idők egyik legnagyobb lírai honoráriumát az athéni népgyűlés szavazta meg Pindarosz számára, mert a thébai költő remek ódát írt az egyik athéni olimpiai bajnokról. Pindarosz versének értékét nem a több talentum arany határozza meg. Ha a vers remekmű, akkor is az, ha a költő egy obulust sem kap érte, ha meg gyönge, a nagy összegű jutalomtól sem lesz jobb.

A verset az utólagos anyagi siker vagy sikertelenség sem minősíti. Attól, hogy valaki vagy valakik számára sok pénzt termel, ugyanúgy lehet kiváló alkotás is, fércmű is. a „jó áru” és a „jó lírai költemény” más és más dimenzióhoz tartozó fogalmak, egymással nem összemérhetők.

Senkit sem tesz jelentős költővé valamiféle bürokratikus hierarchiában – akkor sem, ha az éppen irodalmi vagy éppen lírai közéleti fogalmakkal határozza meg magát – elfoglalt helyzete, sem bármilyen rangsorban kivívott státusza. A lírai minőség nem hivatali előmenetel kérdése, és senki sem lehet költővé „kinevezni”. A gyakorlatban ez persze számtalan esetben megtörténik, de a lírai minőséghez nincs köze.

A szocializmusban voltak Magyarországon úgynevezett „helyi költők”, „regionális költők”, és „országos költők”. Ezeket a státuszokat a líra „központi irányítása” osztogatta – többnyire a lírától merőben idegen szempontok alapján.

Évszázada vannak A-díjas, B-díjas, Z-díjas stb. költők. A korszak letűntével mindig kiderül, hogy a díjak közötti hierarchia köszönő viszonyban sem volt a minőséggel, a díjasok zöme gyengébb volt a közepesnél, a birtoklásuk nem költői magaslatokat jelentett, csupán társadalmi státuszt.

A „költő” nem rendfokozat, de nem is valamiféle cím vagy állapot, mint gróf, vitéz, nemzetes, vagy idős, özvegy, stb. sőt az „XY költő” voltaképpen szánalmasan alatta van a puszta „Petőfi Sándor” titulusnak. Utóbbiról mindenki tudja, kicsoda, előbbinek azonban szüksége van állandó jelzőjére, különben talán a kutya sem ugatná meg.

Mitől lesz a költő – Költő?

Egyedül a közönség teheti azzá. Talán ez volt az igazi értelme a régi idők költőkoronázásainak.

Folytatása következik.