Manapság olyan korban élünk, amikor a hétköznapi ember nem nagyon szereti a patetikus megnyilatkozásokat. Ennek (részben) a politika is oka, meg a frázisokban tobzódó közélet minden szeglete, a harsány álhazafiság, a köztéri jézuskodás, a be nem váltott ígéretek, az üres szólamok. A hamisság, az álságosság.

A XX. századból eredő hordószónoki mentalitás, a nyílt színi demagógia modern változata mára devalválta a nagy szavakat.

A hétköznapi közvélemény összemossa a pátoszt az álpátosszal.

Pedig a kettő ég és föld.

Pátoszra ugyanis szükségünk van. A pátosz nem hamisság, nem puszta teatralitás. Sőt.

“A pátosz az a hőfok, az az izzás, az az elhitető erő, amely íróilag és előadóilag az egyéni problémát vagy problémákat általánossá, egyetemes emberi érvényűvé is emelheti.”

(Gáti József)

A pátosz nem üres gesztusok és hangzatos közhelyek egyvelege. Mindezektől nagyon messze van.

Igazi pátosz akkor születik, amikor találkozik egymással méltó téma, művészi forma és erkölcsi aktualitás.  A pátosz a költői erő külső megnyilvánulása, és igazából sohasem külsőleg ünnepélyes. Az ünnepélyesség tartalom és forma egymásra találása. Az igazi lírai pátosz sohasem üres színpadiasság, hanem tömény lírai erő.

Előadása sem lehet üresen, túlhajtottan patetikus. Nem lehet bohóckodás. A jó szavaló nem lehet ripacs. Nem óbégathat. Nem őrjönghet. Nem  ágálhat, nem fűrészelheti a levegőt.

Az álpátosz merőben más, csak külsőségekben emlékeztet az igazi pátoszra. Külsődleges, erőltetett, közhelyes. Gyakran lejárt szavatosságú szó-panelekből áll.

Vannak rossz versek, amelyeket csak álpátosszal lehet előadni. Főleg a két világháború közti (felülről támogatottan) “népszerű” (amúgy igen silány) költészetben volt sok ilyen. Olvasva sivár, mondva elviselhetetlen.

Manapság éppen ellentétes a helyzet, a szavalók gyakran a valódi pátosztól is félnek; megesik, hogy versmondással is “deheroizálnak”, ahogy a nyegle divat teszi. Megjegyzendő azonban, hogy a jelenlegi kanonizált líra alkotásainak zömét vagy jópofizva lehet mondani, vagy – sehogy. Megtörtént már nem is egyszer, hogy szépen felöltözött, jó megjelenésű szavalók teljesen komolyan próbálták előadni ilyen-olyan-amolyan díjas kortárs (kanonizált) költők verseit, a közönség pedig – harsogva nevetett. Akadt jelen lévő költő, aki megsértődött.

A szavalhatatlan vers éppen annyira rossz, mint ami csak rosszul szavalható.

A jó vers jól szavalható, és nem hiányzik belőle a pátosz.

Kosztolányi is írt erről:

“Az előadó színészkedett, megjátszotta a verset, kilépve abból a szigorúan zárt keretből, amelyet minden szavalat megkövetel. Ha tigrisről szavalt, tigris volt, és ha gyöngyvirágról, úgy csilingelt, mint a gyöngyvirág kelyhe. Szerencsére az álpátosz megsemmisült, de vele megsemmisült a szavalóművészet lelke, a pátosz is.”

Álpátosz sose jöjjön elő, pedig gyakran bukkan fel kéretlenül is. Hamis. Nem kell. Pátoszra, valódi, nemes pátoszra azonban szükség van.