Ezt a történetet állítólag először Rotterdami Erasmus jegyezte fel. Német írók később Nagy Frigyest tisztelték meg vele.

Állítólag először Dugonics András ragasztotta rá Mátyás királyra, attól kezdve azonban igen sok anekdotagyűjteményben szerepel.

Szóval:

——-

Egy dunántúli fiatal nemes került Mátyás udvarába, és ott szeretett volna valamilyen álláshoz jutni. Elvégezte a bolognai egyetemet, igen jól képzett ember volt, de az udvarban senkit sem ismert, pártfogót keresett.

Az apja megpróbálta lebeszélni az udvari karrier hajszolásáról.

- Maradj inkább itthon, fiam, gazdálkodj, nősülj!

- Többre vágyom, atyám!

Az apa a fejét csóválta. Sokat idézte a korabeli szállóigét:

Udvari reménység, álmok, esős idő..

De ez semmi hatással sem volt az ifjúra. Az felkerekedett, és meg sem állt Mátyás udvaráig.

Úgy gondolta, ott vár rá valamilyen feladat.

Talán várt is, de az ifjú és a munkakör nem akartak egymásra találni. Mindenféle önjelölt pártfogók hitegették a fiút, közben élősködtek rajta, ettek-ittak a költségén.

- Várj türelemmel!

- Igen, de meddig?

- Előbb-utóbb fogad a király! Láthatod, mindent elkövetünk, a lelkünket is kitesszük érted, ne türelmetlenkedj! Őfelsége elfoglalt, hol a török, hol a cseh, hol az osztrák! Várj türelemmel!

Teltek-múltak a hónapok, de a fiatalember csak nem került a király elé. Közben költött derekasan, hogy a támogatóit megnyerje.

Az édesapja otthon a fejét csóválgatta – és küldözgette fia után a csomagokat meg a pénzt.

Így telt el teljes két esztendő.

Nagyot gondolt a fiú. Egy tavaszi napon fittyet hányt a támogatóra, megkereste az udvarmestert, és kérte, hogy jelentse be a királynak.

- Vár téged őfelsége?

- Két éve esedezem, hogy fogadjon!

Az udvarmester nagyot nézett.

- Két éve? Senkiről sem szokott elfeledkezni őfelsége. Máris megkérdem tőle.

Azzal elsietett, és nem egészen öt perc múlva visszatért:

- Fogad a király!

- Most?

- Most hát!

A nemes végignézett kopott öltözékén.

- Gyere, ahogy vagy!

Az udvarmester átadta a szolgálattevő kamarásnak, az meg két alabárdos kíséretében egyenesen a király dolgozószobájába vezette.

Mátyás egyedül ült az íróasztala mögött, előtte könyv. Alaposan végigmérte az érkezőt.

- Nekem ugyan be nem jelentette senki kegyelmedet! Elég nagy szamár lehet, ha két éve várakozik.

- Kérésem van, felséges uram.

- Halljam!

- Udvari tisztséget szeretnék, felség.

- Állást?

- Igen, felség. Bolognában végeztem.

A király végigmérte.

- Ezért kár volt ennyit lopni a napot az udvarban. Az udvarban nincs szabad állás.

A fiú elmosolyodott.

- Köszönöm, felséges uram!

Azzal indult volna kifelé.

- Hé! – szólt utána a király. – Nem mondtam, hogy távozhat kegyelmed.

- Bocsásson meg, felséges uram!

A fiatalember még mindig szélesen mosolygott, és ez felkeltette Mátyás érdeklődését.

- Minek örül kegyelmed? Mit köszönt?

- Felséged őszinte jóakaratát.

A király csodálkozott:

- A jóakaratomat?

- Igen, felséges uram. Az udvarnokok két évig áltattak, felséged egy percen belül őszintén megmondta, hogy kár várakoznom. Azonnal elhagyom az udvart, és másutt keresem a szerencsémet.

- Állj csak meg!

A király már tegezte a fiút.

- Mihez értesz?

A nemes apróra elmondott magáról mindent. A király egyre nagyobb örömmel hallgatta.

- Nem mész sehová. Itt maradsz az udvarban, találok neked feladatot. Máris lajstromba vetetlek.

- Felséged azt mondta, nincs megüresedés.

- Én vagyok a király. Van, ha akarom.

Attól kezdve a fiatal nemes jól és hűségesen szolgálta Mátyás királyt.