Na, nem most. (Még szerencsére…) 1941-ben.

A politika mindig világos és könnyen érthető…

Még sohasem néztünk szembe teljes mélységében azzal, hogy mit is rontott belső identitásunkon a Horthy-korszak. Talán részben igen, de sohasem teljesen. Propagandisztikus és féloldalas publikációk, esetleg egy-egy részprobléma idealisztikus (vagy éppen napi politikai vagy gazdasági érdekek vezette), vissza-visszatérő hangsúly-eltolásával százával születnek, de ezeknek nem céljuk a valódi teljesség megmutatása. Túlmagyaráznak, vagy ködfelhőt gerjesztenek.

Nem is lenne könnyű.

Sőt, nagyon nehéz lenne. Nem kifelé vonyított sunyi propagandában, köztolvajlást leplező ürügyként, vagy jövőbeli nagy lenyúlások kézzelfogható ideológiai mellvédje gyanánt – hanem magunknak, és csak az igazat.

Gyanítom, előbb meg kellene nézni, hogy a Monarchia korszaka mit rombolt…

Mert azt (legalább) jelzés értékűnek kellene tekintenünk, hogy ezt a korszakot a magyar és osztrák történettudományon kívül senki sem értékeli pozitívan. Természetesen szabad figyelmen kívül hagyni a külföld rólunk alkotott véleményét, csak nem biztos, hogy célszerű.

Ez az a korszak, amikor a Föld sok pontján leköröztük a barbár orosz birodalmat a „népek börtöne” címért folytatott világméretű küzdelemben. Nem érdekes már, jogosan-e vagy sem. Masaryk, Benes, a román diplomaták (meg sokan mások) mindent megtettek Magyarország lejáratására.

Nem az igazságtartalma érdekes a propagandájuknak, hanem a sikere. Meg az, hogy miféle igazságra épít. A tökéletesen hazug propaganda sohasem sikeres¸kell legalább valami apró igazságmagnak lennie…

És mit rombolt a Kádár-korszak?

A gengszterváltás után sorjázó kormányok korszakai?

Tisztáztuk?

Propagandisztikusan talán, a lényegét tekintve – nem.

Manapság általában odaállnak az egyikhez, és mutogatnak a másikra.

Mert a rombolás minden dimenzióban könnyen felfedezhető. Rombolás, ha úgy pusztulnak az értékek, hogy azokkal egyenértékű újak nem jönnek létre.

Vajon mi pusztul el éppen most?

A szavazópolgárok elsöprő többséggel leváltották az előző kormányt. Most azonban sokan érzik úgy, hogy csalódtak.

Félreértés ne essék: épeszű emberek nem kívánják vissza a Reformer korszakának alamuszi álreformjait, létbizonytalanságát, az élet minden területére kiterjedő megszorításait, váratlanul felbukkanó akadályait, örökös leépítéseit, sunyi magyarázatait, álszent sikerpropagandáját.

Hát ezt?

Lila ködök, üres gesztusok, hétköznapi ámokfutások, látható értékzavarok, felhőkakukkvárak.

Maradjunk a sztorinál.

A történet nagyon ismert.

Igen, ez is megtörtént. A kis Magyarország hadat üzent a hatalmas Egyesült Államoknak. Akár az ordító egér…

Szóval 1941 decemberében hadat üzentünk az USÁ-nak…

Annak idején F. D. Roosevelt elnök kormányának a Pearl Harbour utáni helyzetben bőven akadt dolga. Nem tudott érdemben foglalkozni a magyar hadüzenettel.

A legfiatalabb külügyminiszter-helyettes kapta a feladatot. Állítólag előbb a térképtárban megkereste, hol is található Magyarország. (Ha ez igaz, nem a mi szégyenünk.) Utána fogadta a Magyar Királyság nagykövetét.

Félórát tárgyalt a nagykövettel, és eljutott oda, hogy végképp semmit sem értett.

-         Nagykövet úr, javaslom, öntsünk tiszta vizet a pohárba. Kezdjük az elején. Mi jelenleg Magyarország államformája?

-         Királyság.

A miniszterhelyettes nagyot sóhajtott. All right, addig eljutottunk.

-         Ki a király?

-         Nincs királyunk.

A miniszterhelyettes nagy szemeket meresztett.

-         Ezt nem értem. Akkor hogy’ lehet királyság?

-         A trón betöltetlen.

Az amerikai megvakarta a fejét.

-         Akkor ki kormányozza az országukat?

-         A kormányzó úr őfőméltósága.

-         Az kicsoda?

-         Horthy Miklós altengernagy úr őfőméltósága.

-         Egy admirális? Akkor tehát van tengerük.
– Nincs.

Az amerikai sóhajtott.

-         Akkor hogyan irányíthatja az országot egy tengernagy?

-         Horthy Miklós kormányzó úr őfőméltósága az egykori Osztrák-Magyar Monarchia haditengerészetének utolsó parancsnoka volt.

Az amerikai az ajkába harapott. Semmiképpen sem akarta megsérteni ennek a különös országnak különös nagykövetét. Hasonló hibát nem követhet el, más irányba kell terelni a beszélgetést.
– Van területi követelésük az USA-val szemben?
– Nincs.

-         Esetleg az Egyesült Államok szövetségeseivel szemben?

-         Tudtommal azokkal szemben sincs.

-         Kivel szemben van?

-         Például Romániával szemben.

-         Akkor miért nem a románokkal szemben lépnek fel támadólag?

-         Mert ők a szövetségeseink.

A miniszterhelyettes kínjában elmosolyodott. Nem kérdezett többet…

Fejezzem ki magam még érthetőbben?