Világvége-hisztéria szinte mindig volt. Hiszékeny, babonás, vagy csak egyszerűen szenzációra éhes emberek máskor is könnyen hitelt adtak a közeledő világvégét hirdető hióbhíreknek – vagy ha nem is hittek bennük, mindenesetre továbbadták őket, hadd ijedezzenek mások is.

Ha az apokalipszis közeledtét valamiféle egyéb tényező – leggyakrabban természetesen naptári jelenség, valamiféle misztikus, vagy miszticizált számot viselő naptári év – is alátámasztotta, a dolog könnyen válhatott tömeghisztériává.

Ilyen volt az ezredik év közeledtekor elterjedt khiliazmus. Az ezres számot maga a Biblia misztifikálta a hívek számára, az utolsó ítélet közeledésében való hit Európai-méretű hisztériát keltett.

A chiliazmus vallás- és társadalomtörténeti vonatkozásokat egyaránt tartalmazó fogalma a görög chiloi (ezer) szóra vezethető vissza, latin eredetű szinonimája a millenarizmus. Az elnevezés azon a hiten alapszik, hogy Jézus mint messiás második eljövetele ezer év várakozási idő után következik be, ezért az ezredik év tájékán tetőzött először a chiliasztikus várakozás a zsidó-keresztény világban.

Annak idején – 1000 körül – Európát átjárta a világvége-várás izgalma. Voltak, akik mindenüket bagóért eladták, jót nevettek az “ostoba” vevőkön, a javaikért kapott pénzt elitták, aztán a szabad ég alatt várták, hogy ítéljen az Úr.

——–

Ma sem különb a helyzet. Részben egyetértek azokkal, akik a világvége-várási jelenségek előfordulására különféle ciklikus elméleteket dolgoznak ki, bár az alapfelfogásukat nem mindig fogadom el.

Válságos, jövőtudat-fogyatékos időkben – mint a mostani – szinte törvényszerűen jelennek meg a világvége-várási hisztériák.

Nem csak a zsidó-keresztény kultúrában.

—–

A világvége várásából persze üzletet is lehet csinálni – ez korunk legundorítóbb sajátosságai közé tartozik.

Tim LaHaye és  Jerry B. Jenkins írták a Left Behind (Hátrahagyottak) című “apokaliptikus” regénysorozatot, melynek kötetei állítólag már több mint 65 millió példányban keltek el. Magyarul is olvasható. A két érdemdús szerző ebben nem kisebb feladatra vállalkozott, mint a végidők pontos menetrendjének kidolgozására.

Ilyenkor gondolkodik el az ember azon, hogy minő viszonylagos fogalom is az irodalmi siker….

Hogy mit fordítanak le angolból magyarra (vagy éppen magyarból angolra), annak a minőséghez vajmi kevés köze van; kapcsolatrendszerek vagy üzleti gépezetek kezében van, legjobb, ha erre a szempontra rá se hederítünk.

——-

Hogyan kell lereagálni a környezetünkben felbukkanó világvége-hiedelmeket?

A kérdés nem akadémikus; egyre többször bukkan fel ilyesmi. Magam a tanítványaim körében látom leginkább a dolog burjánzását, és tudom, hogy a társadalom jelentős részét most kezdi áthatni.

A probléma szőnyeg alá söprése volna azt mondani, hogy a világvége hitének terjedése nem érinti meg az embert. Éppen ebben áll a veszélyessége. A személyre hat. Jobban mondva: az egyénre.

Napjainkban válik világossá, hogy a gyakorlati filozófiák egyetlen látható hordozója az egyén.

(Egyébként a nemzettudaté is. A történelemé is. Számos probléma eme kiindulópontból lenne megoldható.)

A legjobb reakció talán az abszolút primitívnek látszó pragmatizmus.

Lássunk erre egy magyar példát.

———

Az 1820-as évek vége felé is volt világvége hisztéria, hol felbukkant, hol meg lecsillapodott.

Egyszer Juliska asszony református pap bátyjával a városban járván hallott valami ilyesféle locsogást. Nosza, haza, hogy megossza az urával.

Az ember éppen szénát gyűjt, boglyát rak a mezőn. Asszonya érkeztére megtörli verejtékes homlokát. Látja, hogy Juliska biz’ se bort, se elemózsiát nem hozott magával. Ennek egy magyarázata van: valahol megint telebeszélték a fejét valami őrültséggel. Mivel Juliska fejecskéje széllel bélelt, az ilyesmi kikívánkozik.

Az ember sóhajt. Felkészül.

- Nagy baj van! – kezdi az asszony. – Tudja-e kend?

- Tudja a ménkű!

- Van-e kendnek kalendáriuma?

- Van a ménkű!

- Hallotta-e kend, hogy elközelgett a világvége?

- Hallotta a ménkű!

- Akar-e kend hallani róla?

- Akar a ménkű!

- De hát elmúlik a világ!

- Bánja a ménkű!