Egyszer egy perzsa király mérhetetlen gőgjében és kapzsiságában szemet vetett alattvalói javaira. Újabb és újabb adókkal szipolyozta, mondvacsinált bírságok tömkelegével fosztogatta őket.

Közben a király vagyona nőttön nőtt, de ettől nem lett kíméletesebb, csak még jobban sanyargatta a népét. Mániákusan gyűjtötte a vagyont, soha semmi sem volt neki elég.

Az igazságtalan, kapzsi, rossz király miatt tömegesen bujdostak el az országból az emberek. Az ostoba uralkodó nem értette meg, hogy ezzel napról napra csökken az ereje. Sőt még örült is a távozók üresen maradt házainak – ezeket mind a saját javai közé sorolta.

Egyszer aztán azon kapta magát, hogy az alattvalók távozásával az állam jövedelmei megcsappantak. Csodálkozott. Nem értette sehogy sem. Vajon a gonosz alattvalók miért éppen vele művelik ezt, aki oly nagyszerű ember, és oly jeles uralkodó?

Tovább költekezett. Erre viszont csakhamar kiürült a kincstár, és a király nem tudta fizetni sem a hivatalnokait, sem a hadseregét. Kénytelen volt ezeket feloszlatni.

Erre ahány ellensége csak volt, mind megtámadta. Mivel a hadseregének csak egy töredéke tartott ki mellette, nem volt esélye az országba özönlő támadókkal szemben. Csatát vesztett, hűséges katonái zömmel elestek.

Egyetlen megmaradt testőrével egy barlangban húzta meg magát. A katona felolvasott királyának. Nem is akármiből, a Sáhnámé könyveiből. A király így próbált elfeledkezni rettenetes helyzetéről.

Éppen ott tartottak, hogy az eposz egyik hőse, Feridun alacsony sorból emelkedik fel. A király előtte is gyakran hallotta ezt a részt, de eddig nem figyelt fel rá.

Valami szöget ütött a fejébe, és megkérdezte:

- Hogyan erősítette meg a hatalmát Feridun, ha egyszer nem volt se pénze, se kincse, se hadserege?

Mohón várta a választ.

- A nép ragaszkodása tette őt erőssé, királyom – felelte óvatosan a katona.

A király döbbenten hallgatott.

- Jó király volt Feradun? – kérdezte nagy sokára.

- Igen, felség, jó király volt.

- Mert szerette a nép?

- Azért szerette, felség, mert jó király volt.

- Adóztatta őket?

- Csak annyira, felség, amennyire szükséges volt. Amennyire a nép is elfogadta.

A király nagyot sóhajtott.

- És nem volt gyenge?

- Nem, felség, Feradun országa nagyon erős volt.

A király csaknem elsírta magát a sötétben. Végül feltette a kérdést, ami egy ideje már nyomasztotta:

- Én jó király voltam?

A katona azonban nem tartotta illendőnek, hogy válaszoljon.