Régebben szokás volt, hogy a katolikus papok penitencia gyanánt testi fenyítést szabtak azokra a vétkesekre, akik a gyóntatók szerint kiadós verést érdemeltek. A fenyítést bizonyos esetekben a papok maguk végezték – francia festők erről számos gúnyos metszetet készítettek, mert az volt a véleményük, hogy a gyóntatók aljas módon visszaélnek a helyzetükkel.

Nálunk a penitenciát általában nem személyesen a papok mérték ki, hanem a sekrestyés vagy templomszolga – templomi bűnbánati szertartás keretében.

Egyszer egy férjes asszonyra nagyon megharagudhatott a plébános, mert penitencia gyanánt – súlyos korbácsolásra ítélte.

Ezen igen elszörnyedtek a nő hozzátartozói.

Az egyházi törvény megengedte, hogy a családtagok magukra vállalják szeretteik helyett a penitenciát.

A derék férj előlépett, mondván, átvállalja felesége helyett a korbácsolást.

(Arról nem szól a fáma, miféle vétket követhetett el a nő.)

Nagy cécóval kimérték hát a penitenciát, méghozzá – szégyenletes módon – éppen az isten házában. Alaposan megkorbácsolták a nyomorult férjet.

Az asszony végignézte. Sőt…

Mit végignézte. Meg is szólalt…

Felkiáltott pedig imigyen:

-         Verjék csak! Verjék meg rendesen! Én nagyon bűnös asszony vagyok!