Apponyi Albert szűzbeszéde a magyar Parlamentben akkor hangzott el, amikor a Főrendiház jegyzőjeként – ez volt a mindenkori legfiatalabb tag tiszte – hivatalból kellett megszólalnia.

Ez sem volt igazi beszéd.

A magyar parlamentarizmus ősi szokásai közé tartozott, hogy a két kamara között kizárólag szóbeli üzenetek történhettek. Ezt kodifikálta a kiegyezéskor hozott házszabály, és érvényben is maradt egészen 1886-ig.

Egy ilyen üzenetet kellett az ifjú jegyzőnek elmondania – saját szavaival. Apponyi a memoárjában be is vallotta, hogy bizony nagyon is lámpalázas volt, többször elcsuklott a hangja, a kifejezéssel is keményen küszködött.

Ahogy befejezte, melléült a veterán politikus, Pulszky Ferenc. Utóbbi annak idején Kossuth pénzügyminisztériumában államtitkár volt, később a magyar emigráció igen befolyásos tagja. Az 1860-as években aztán megromlott a kapcsolata Kossuthtal, hazatért, és a Deák-párt tekintélyes politikusa lett.

Az ifjú Apponyi izgatottan várta, hogy tetszett az ő első megszólalása az öregnek.

- Hát, öcsém, – kezdte Pulszky. – ez a beszéd nem volt jó.

Apponyi sápadtan hallgatott.

- A tartalma dagályos volt, túl hosszan beszéltél, a megfogalmazás nem volt világos, a megszólalás szerkezete nem volt logikus.

Apponyi csüggedten bólintott.

- Mégis gratulálok, kedves öcsém!

- Mihez, kedves bátyámuram.

- Ahhoz, hogy birtoklod a politikusok legnagyobb értékét.

Apponyi nagyot nézett.

- És mi volna az?

- Ami Kossuthot is kiemelte. Meg még sok híres politikust.

- Mi az, bátyámuram?

- A politikus beszédének a tartalma ritkán fontos. Vagy ígérgetés, vagy fantazmagória, vagy szóvirágok elegánsan elrendezett csokra, vagy közönséges hazudozás.  Nem az számít. Az emberek zöme nem ostoba, a politikus nem a beszéd tartalmával nyeri meg őket.

- Hanem mivel, bátyámuram?

- A hangja! A gyönyörű, megnyerő, szép zengésű sztentori hangja. Amilyen neked is van. Gratulálok, öcsémuram!