Valamikor a damaszkuszi emír uralma alatt élt két testvér.

Az egyik az emír lakája volt. Neki kellett eltakarítania a lakomák gusztustalan maradványait. Alázatosan hétrét görnyedt az urak előtt, tűrte szeszélyeiket, pofonjaikat, rugdosásaikat. Súrolta a büdös árnyékszékeket, eltüntette a sáros csizmák szennyét.

Családja nem volt, hol ezzel, hol azzal a cselédlánnyal keveredett viszonyba.

Bőségesen és jókat evett-ivott, szép ruhákban járt, gyakran délig aludt.

A fivére szabad ember volt, apró házikóval és népes családdal. Kőműves-és ácsmunkával kereste a kenyerét. Többnyire építkezéseken dolgozott. Megbecsülték, tisztességgel bántak vele, és hajnaltól sötétedésig keményen dolgozott. Ügyes kezű mester volt, jól fizették, de takarékosan kellett bánnia a pénzzel, mert időnként hónapszámra nem volt a városban építkezés, és így munka se akadt.

Ritkán aludta ki magát.

A halpiacon futottak össze. Nézték egymást hosszan, szótlanul.

Az egyik fáradt volt, de jókedvű.

A másik cicomás, de aggodalmas képű.

Egy ideig hallgattak, méregették egymást. Egyiknek se tetszett, amit látott.

- Miért nem  állsz te is az emír szolgálatába? – kérdezte az egyik. – Megmenekülnél a  munka fáradalmaitól!

- Miért nem dolgozol te is? – kérdezett vissza a másik. – Megmenekülnél a szégyenteljes megalázkodástól.

Néztek egymásra.

Egyik sem felelt.