Valahol Kijev környékén egy szovjet alakulat hazatérését ünnepelte a lakosság 1945 őszén. Nagy volt az öröm, rohantak a szülők és feleségek, alig várták, hogy lássák a harcokat túlélt férjet vagy fiút. A gyerekek sikoltozva szaladtak a katonaruhában hazatérő apák elé.

A hadiözvegyek és hadiárvák otthon maradtak, még az ablakokat is magukra csukták. Vad fájdalmukban nem akarták a mások örömét látni.

A leszerelő bakákat tüstént megrohanta volna a rokonság, de a karhatalom megakadályozta. Előbb az ünnepség, utána ki-ki mehet haza a családjához. Sora van mindennek.

A katonák felsorakoztak, kezdetét vette az ünnepség.

Beszélt a parancsnok, a városi párttitkár, a járási párttitkár és a hadosztály párttitkára. Sztálin elvtárs nevét összesen hatszáznál többször ejtették ki a szájukon.

Amikor már mindenki azt hitte, hogy a leszerelők hazamehetnek, előállt a városi pópa. Az összes tisztviselő öregember volt, a pártitkárok is, mind a cári időkhöz szoktak, egyik sem kifogásolta a pap megjelenését. Az sem lehetetlen, hogy éppen ők rendelték ki.

Szóval a pópa fogta a keresztjét, felmutatta a katonáknak, aztán kezdte velük sorra megcsókoltatni.

A katonák sorra csókolták a keresztet, egyik pártitkárnak sem volt ellenvetése.

Csak az egyik katonának.

A fickó megijedt. Tudta, hogy több NKVD-besúgó is van közöttük, és nem akart a GULAG-ra kerülni. Úgy vélte, hogy a pap megjelenése közönséges provokáció.

Ezért amikor a pópa odaért hozzá, megtagadta a csókot.

- Másfél éve párttag vagyok! – mondta jelentőségteljesen.

A pópa vállat vont.

- Na és? Attól nyugodtan megcsókolhatod, fiam. Én nyolc éve vagyok párttag.