Umberto olasz király látogatást tett egy iskolában.

A köpcös kis ember szeretettel nézegette a nebulókat, megmosolyogta a buzgólkodni igyekvő pedagógusokat.

Az egyik osztályban a tanító úr mindenképpen villogni akart.

- Gyerekek! – rivallt a megszeppent hallgatóságra. – Kik a legnagyobb olaszok? Gyerünk, gyerünk, jelentkezni!

Néhány nebuló feltette a pracliját. Őfelsége méltóztatott felszólítani az elsőt:

- Giuseppe Garibaldi! – fújta teli torokból a tanuló.

- Leonardo da Vinci! – kontrázott a másik.

- Publius Cornelius Sci…

- Az római, te hülye! – hallgattatta el ezt fojtott hangon a tanító úr. – Gyerünk, tovább! – kiáltott az osztályra.

- Camillo Cavour!

- Dante Alighieri!

Umberto látta, hogy a tanító úr az egyik fiú fülébe súg valamit, aztán a tanuló nem nagy meggyőződéssel emeli fel a kezét.

Felszólította:

- Umberto király…- makogta a gyerek.

A király elmosolyodott.

- Hát az miféle fontos dolgot cselekedett?

- Nem tudom… – nyögte ijedten a gyerek.

A király fáradtan rámosolygott, és megsimogatta a nebuló fejét:

- Nem baj, fiam. Én se.