Thalész mérnökként kereste a kenyerét, és ebben a minőségében beutazta az akkori ismert világot. A leggyakrabban hajón.

Egyszer Naukratiszból Milétosz felé tartott, amikor a hajó viharba került a nyílt tengeren.

A vén kormányos megkurtíttatta a vitorlát, és a tapasztaltabb tengerészek segítségével igyekezett szélirányban tartani a hajót. Az utasok zöme azonban rémülten kuporgott a hajó mélyében.

Thalész – mint sokat látott utazó – próbálta nyugtatni a többieket.

Erre szükség is volt, néhány fiatalabb kereskedő már remegő szájjal fohászkodott az istenekhez.

- Szép az élet, Thalász – nyögte az egyikük. – Még nem akarok Hádész birodalmába kerülni.

- Nem fogsz, barátom.

- Mi az életben a legmaradandóbb?

- Magad is érezheted, barátom: a remény – vágta rá a tudós.

A hajó néhány óra múlva menedékre lelt Ciprus szigetén. A vihar elültével a kormányos úgy döntött, vizet vesz fel, és kiegészíti a készleteit. Közölte az utasokkal, hogy csak másnap indulnak tovább.

Az utasok tüstént felélénkültek, mind látni akarta Aphrodité szigetét.

Egy gazdag ifjú meggondolatlanul az idősebbek tanácsát kérte, érdemes-e valamit vásárolnia Cipruson. Valóságos vihara zúdult rá a tanácsoknak, a sok kalmár pergő nyelven magyarázta, mit vegyen, mit nem, ez jobbról rángatta a khitónját, az meg balról, a szerencsétlen levegőt is alig kapott.

Korábbi beszélgetőpartnere Thalész mellé sodródott.

- Mi a világon a legkönnyebb?

Thalész a hangoskodókra mutatott.

- Láthatod. Másoknak tanácsot adni.