Magyarországon gyakran előfordult, hogy nagy tekintélyű kritikusok puszta olvasás után könyvdrámának minősítettek egy-egy színdarabot.

Az irodalmi bölcsesség gyakran úgy nehezedik a műre, mint a nehéz istenátok. Minél tovább marad bemutatatlan, annál inkább könyvdráma. Pár évtized múlva már szinte bizonyítéknak tekintik a darab játszhatatlansága mellett, hogy a színházak még nem mutatták be.

Régen is így volt ez, pedig akkor még nem is létezett a rendezői színház sivár világa.

Petőfi Sándor Tigris és hiéna című drámája már annyiszor minősíttetett könyvdrámának, hogy már a közönség is kezdte elhinni. Igazából tovább is haladt a süllyesztő felé vezető úton, hiszen már olyan irodalomértő ember is, mint Havas Adolf, aki sajtó alá rendezte Petőfi összes műveinek első kritikai kiadását, valami olyasmit írt róla, hogy “romantikus szörnyszülött”.

Pedig hát mit bizonyít a dráma – olvasva? Milyen célból írják a drámát?

Szerencsére akadt egy derék, makacs ember, Meltzl Hugó, a kolozsvári egyetem professzora, akinek volt bátorsága egyedül harcba szállni az irodalmi közvéleménnyel Petőfi művének bemutatása érdekében.

Pedig nem kisebb tekintéllyel kellett üstököt vonnia, mint Gyulai Pál, a kor kritikai és irodalmi-közéleti atyaistene.

Volt Meltzlnek egy olyan érve, amire nem lehet jól felelni. G. E. Lessinget, a Hamburgi dramaturgia szerzőjét idézte:

Sohasem alkotok véleményt egy darabról, amíg nem láttam a színpadon.