Valamilyen diplomáciai küldöttség tagjaként londonba érkezett egy többször megkoszorúzott francia poéta. Arisztokraták divatos kedvence volt, ma már kutya se emlékszik a nevére.

A francia költő jókat evett-ivott az udvari ünnepségeken, díszelgett, bekasszírozta az udvariasságból itt is neki utalt díjakat.

Valamelyik este néhány angol arisztokrata és a kísérőik társaságában Londont járta. Éjszaka sem tértek vissza a palotába, mert kedvük támadt valami alantasabb mulaságra.

Így kerültek egy csapszékbe. Aztán egy másikba.

A harmadikban feltűnt neki valaki. Megkérdezte egyik kísérőjét:

- Ki az a fickó?

- Melyik?

- Az ott. A társaság közepén.

- Mit tudom én, valami komédiás. Ti se tudjátok, ki az? – fordult a többiekhez.

Az egyik ifjú lord bólintott.

- Azt hiszem, – mondta. – tudom, ki az! Will Shakespeare. Darabíró és komédiás.

A francia poéta felfigyelt.

- Színdarabokat ír?

- Igen!

- Rémes színpadi játékokat, amilyeneket a pórnép kedvel?

- Igen!

A francia elhúzta a száját, és végtelen szánalommal nézte Shakespeare-t. Nyomorult firkász! Szerencsétlen alak. Sohasem fogja tudni, mi is a költészet lényege. A királyi elismerés! A zártkörű társaságok nagyra becsülése! A finom kritikák! A díjak! Ehelyett ezrek és ezrek élvezik a műveit a közönséges matrózok, parasztok, meg iparoslegények soraiból! Minő lealjasodása költészetnek és irodalomnak!

Mérhetetlen fölénnyel a szemében méregette az angol írót.

Nyomorult dilettáns! A költészet az előkelő társaság könnyed és finom szórakozása, a pórnépnek semmi köze hozzá. A költő neve csak akkor marad fenn, ha a vájtfülű hozzáértők törpe kisebbségének ízlését követi. A nép ebből ki van zárva. Ez a jó ízlés törvénye.

Utálkozva méregette a komédiások költőjét.

- Vannak nézői?

- Shakespeare-nek? Hogyne! Tódul előadásaira London tömege.

A francia csaknem kiköpött. A fickónak nyilván fogalma sincs a valódi költészetről. Nagyképűen vetette oda:

- Szegény paraszt!