A nagyszombati gimnáziumot Scitovszky János hercegprímás alapította. Illetve újra alapította a korábban már hosszú ideig működő jezsuita iskolát, méghozzá közvetlenül a szabadságharc után.

Az önkényuralom idején – amikor a hivatalos nyelv is, a kötelező középiskolai tanítási nyelv is a német volt – egyszer meglátogatta az iskolát.

Persze, fényes fogadtatást csaptak a számára. Az érsek úr meglehetősen konzervatív ember volt, még a vegyes házasságikat sem nézte jó szemmel, a szabadságharcnak sem volt a híve. Ezért a haladóbb szellemű papok és tanárok szorongva várták a vele való találkozást.

Csak hát az élet valósága akkor is érvényes, ha valaki idős ember, papi személy és esztergomi érsek.

Miután a tanárok általában udvarias kitérő válaszokat adtak, a diákok feltűnően csendesek és jól neveltek voltak; és egyik sem tűnt nagyon lelkesnek, az érsek gyanút fogott.

Elkezdte kérdezgetni a diákokat. Kiderült, utálják, hogy mindent németül kell tanulniuk.

Scitovszky érsek elcsodálkozott. Németül? Miért éppen németül? Maga annak idején még latinul tanult, mire idősebb lett, a magyar nyelv jött divatba. De miért éppen a német.

(Kisé feledékeny volt a tisztelendő érsek atya, megfeledkezett róla, hogy a német nyelv erőltetése is az önkényuralmi rendszer jellemzői közé tartozott.)

Kissé naivan fordult a tanárokhoz:

-         Miért gyötöritek őket a német nyelvvel? Hát tanítsatok magyarul.

Elképedve bámultak rá.

-         Nem lehet, érsek úr!

-         Miért ne lehetne?

Hitetlenkedve nézték. Valóban nem tudja? Hát hol él az érsekatya? Valamelyik bátrabb fiatal tanár végül kivágta:

- A német az előírt tanítási nyelv, érsek úr!

Scitovszky érsek úr rádöbbent, mekkora bakot lőtt. Még utóbb majd ő lesz rebellis az ország szemében, amikor egész életében betartotta a köteles engedelmességet.

Máskülönben meg: mit veszíthet? Mitől kellene félnie? Nem gyalázat mégis, hogy ezekre a fiatalokra ráerőszakolnak egy idegen nyelvet?

-         Tudjátok mit? – mondta végül. – Tanuljatok magyarul, feleljetek latinul.