Alekszandr Fjodorovics Middendorf (1815-1894), a livóniai származású, észt anyától származó orosz felfedező gyakran megfordult az uráli nyelvet  beszélő, szamojéd nép, a nganaszanok falvaiban. Némelyikükkel meleg barátságot is kötött.

Middendorf jeles Szibéria-kutató volt, a messze északon elterülő Tajmir-félsziget egyik felfedezője. Ennek a földdarabnak a kiszögellése a Cseljuszkin-fok, az eurázsiai szárazföld legészakibb pontja. Odáig maga Middendorf sohasem jutott el, és az is csak a XX. század elején derült ki, hogy a Cseljuszkin-foktól északra is találhatók szigetek.

Middendorf igen megkedvelte a nganaszanokat. Ez a szamojéd nép még a XIX. század hetvenes éveiben is íjjal és nyíllal vadászott – állítólag boszorkányos ügyességgel.

Nem mintha a puskát nem ismerték volna, de ahhoz nem juthattak hozzá. Ekkor már a tengerparton élő afrikai népek két évszázada használták a puskát, sok helyütt gyártották is – az amerikai indiánokról nem is beszélve. A cári kormányzat adó gyanánt állatbőröket követelt a szamojédoktól, de szigorúan megtiltotta, hogy puskát vagy lőport adjanak neki, mert akkor “veszélyessé válhatnának”.

Az íjjal és nyíllal elejtett állatok bőre képezte az adót, ami sokkal jelentősebb bevétel volt az orosz cári kormányzat számára, mint gondolnánk.

Egy alkalommal Middendorf egy rettenetes hideg napon Toychum nganaszan főnök otthonában pihent, és elnézte, amint a háziak rénszarvasbőr öltözékeiket tetvészik.

Amikor az ő tetvészési szokásairól kérdezték, a leghatározottabban azt felelte, hogy az ő otthonában nincsenek tetvek.

Elképedve meredtek rá a nganaszanok.

- Ezt nem mondhatod komolyan – mondta a főnök.

- Dehogynem – erősködött Middendorf. – Az én hazámban nincsenek tetvek, és nekem sem volt soha.

- Három sem?

- Egyetlen egy sem!

- Szegény ember! Akinek még három tetve sincs, az fiatalon hal meg, mert irigylik az istenek – dörmögte Toychum főnök, aztán kisvártatva még hozzátette: – Akinek három tetve nincs, annak van legalább három haragosa, rosszakarója, gáncsoskodója. Az rosszabb a tetveknél.

——-

Hét hónappal később Middendorf betegen, éhezve hevert egy három méter mély gödörben. Orosz kísérői a parancsára magára hagyták próbálták menteni az életüket. Hóvihar volt, a hőmérő higanyszála mínusz negyven fok alá süllyedt.

Néhány kísérője elvergődött valami lakott helyre, de az orosz hatóságok megtagadták a keresést. Hóvihar van, köd van, a látási viszonyok katasztrofálisak.

Majd ha eláll a vihar.

Ma sem történne másképpen…

Közben Middendorfnak teljesen elfogyott az élelme,  kivergődött a hasadékból és elindult. Azt hitte, déli irányba tart, de eltévedt, ledöntötte a lábáról a vihar, és belepte a hó.

A hatóságok meg sem mozdultak.

A “vademberek” azonban nem hagyták cserben Middendorfot.

Toychum véletlenül értesült róla, hogy a kutató bajba került. Három tapasztalt társával minden teketória nélkül útnak indultak.

Az oroszok jót röhögtek a hülye vadembereken, csak hadd vesszenek oda, legalább kevesebben lesznek…

Hogy miféle ösztön segítségével találtak rá a viharban Middendorfra, ma is rejtély. Még életben volt, amikor kiásták a hóból.

A nganaszanok úgy ítélték meg, hogy nem indulhatnak vele útnak, mert halálra fagyna. Middendorfnak fel kell erősödnie. Ezért a viharban hókunyhót készítettek, tüzet raktak, nyolc napig ápolták, közben vadászattal (íjjal és nyíllal) kerítettek táplálékot.

Az európaiakra nagyon jellemző, miként reagált Middendorf, amikor a vihar elült, ő részben visszanyerte testi erejét, és végre útnak indulhattak.

Nem kerülhetett azonnal lakott helyre.

Előbb vissza kellett menni az elhagyott hasadékához, mert ott felejtette a hőmérőjét.