Valamelyik Lichtenstein herceg elveszítette az arany pecsétgyűrűjét. Mivel a vadászat kezdetén még megvolt, az egyik szolgálattévő uradalmi vadászát gyanúsította meg a lopással.

A szerencsétlen váltig állította, hogy ártatlan, mire a herceg kínpadra vonatta. Ficamokat, töréseket szenvedett, de kitartott az ártatlansága mellett.

- Ha erre nem vall, majd fog másra! – dörmögte a herceg.

Megkorbácsoltatta a nyomorult szeme láttára a feleségét és a lányát. A szerencsétlen még mindig ártatlannak mondta magát.

- Átkutatni a holmiját!

A pribékek csaknem szétverték a nyomorult család otthonát. Sehol a pecsétgyűrű.

Újra megkínozták a nyomorult vádlottat. Továbbra is tagadott. Földalatti cellában élt térdig vízben, patkányok között, kenyéren és vízen.

- Add elő a gyűrűt, fickó! Ha meglesz, legfeljebb felköttetlek, de ha nem, karóba húzatlak! – mondta neki kedvesen a herceg.

A vadász még mindig kétségbeesetten tagadott.

Lichtenstein hercegnek elfogyott a türelme.

- Hegyezzetek neki egy karót. Vasárnap, a mise után karóba húzatom! Utána ebrudaljátok ki a faluból a családját!

Ebből nem lett semmi. Szombat délután újabb vadászat volt, ahol Lichtenstein herceg úr maga találta meg az arany pecsétgyűrűjét. A lesállásban volt, ahol órákat töltött, és ahol hosszan vacakolt a kesztyűjével.

Akkor csúszhatott le az ujjáról.

Most már nyilvánvalóvá vált, hogy a vadász valóban ártatlan. Ki is engedték a tömlöcből.

Az esetet széltében beszélték. Az egyik gróf megkérdezte Lichtensteint:

- Kap tőled valami kárpótlást az a szerencsétlen vadász?

A herceg úr meglepődve bámult rá.

- Kárpótlást? Miféle kárpótlást? Örüljön, hogy visszafogadtam a szolgálatomba!