Mintha mostanában nehezen találna célba a magyar. Semmilyen téren. Politikában vagy gazdaságban különösen nem. Hát a kultúrában? Ezt mindenki döntse el maga.

Már a futballban sem találunk célba. A magyar csapatok szánalmasan erőlködnek, ha külföldi ellenféllel kerülnek szembe. Még akkor is, ha voltaképpen alig van bennük magyar. A vereségek mögött rejlő abszurd nemzeti nihil és a rossz szégyenszagú bennszülöttkomplexus rájuk is átragad.

A válogatott elképesztő vereségeket szenved ma már gübicsektől is. Már nem tudjuk jól megválogatni az ellenfelet. Legközelebb már a pápuáktól is kikapunk.

Egyeneset alig tudunk a labdába rúgni. Emberhez meg ritkán megy. A kapu szökőévente találjuk el.

Pedig volt ez másképpen is. Valaha.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egy aranycsapatunk. Igazából ők is elvesztették a világbajnoki döntőt egy olyan ellenféllel szemben, amelyiket két héttel korábban nyolc-háromra hazavágtak. Talán  már akkor elkezdődött…

Szóval volt egyszer egy aranycsapat. Annak pedig volt egy Puskás Ferenc nevű világhírű játékosa.

Valamelyik meccs után Zelk Zoltán megkérdezte Puskást:

- Mondd csak, Öcsikém, hogy lehet az, hogy a te labdáid mindig pontosan odamennek, ahová szánod őket?

Puskás Öcsi elmosolyodott.

- Ez a legegyszerűbb dolog a világon! Magától nem megy. Oda kell rúgni, művészkém!