Nem szoktam a menekülő ellenség után lőni! – mondta egyszer Tisza István miniszterelnök, miközben az ellenzék valamiért éppen kivonult a Parlament ülésterméből.

Tisza Istvánt erőszakos, zsarnoki természetű embernek tartották. Ő volt az egyetlen olyan magyar miniszterelnök, aki nyilvános és hosszas sajtóvitába bocsátkozott egy magyar költővel. Adyval folytatott, helyenként éles hangú polémiája sokáig volt az első számú beszédtéma akkoriban.

Miniszterelnök korában valamelyik télen vonattal utazott Erdélyből Budapestre. Első osztályú szakaszba szállt, és – mivel nem szenvedhette a szivarok és a cigaretták füstjét – keresett egy nemdohányzó fülkét.

A kupéban a miniszterelnökön kívül egy ismeretlen középkorú úr ült. Tisza jövetelével nem sokat törődött. A miniszterelnök elsőre még örült is ennek. Ha nem ismerik fel, talán kényelmesebb lesz az útja.

Az útitárs szunyókált, a miniszterelnök a gondolataiba mélyedt.  Egyetlen szót sem váltottak. Így ment ez jó félóráig.

Akkor azonban megtörtént a szentségtörés. Az idegen felébredt, aztán elővett egy hatalmas szivart és rágyújtott.

Tisza bosszús arcot vágott:

- Ne tessék kérem, szivarozni, ez nem dohányzó szakasz! – szólt rá az útitársára.

A másik még csak nem is válaszolt. Elengedte a füle mellett Tisza nyomatékos felszólítását, és nyugodtan tovább pöfékelt.

Tisza kezdett dühbe gurulni:

- A művelt ember betartja a szabályokat!

Erre sem érkezett válasz. Tisza komolyan felbőszült. Kényszerítette magát, nehogy dühös szóváltásba keveredjen.

Eszébe jutott, hátha politikai provokációval van dolga. Hátha az ellenzék akarja lejáratni. Na nem. Azt már nem. Olcsó sajtóbotrányba nem keveredik holmi jelentéktelen incidens miatt.

Az viszont talán nem árthat, ha ez a nyegle alak valóban megtudja, kivel van dolga!

Elővett egy névjegyet, és határozott mozdulattal átnyújtotta a dohányosnak. Aztán várta a hatást.

Nagyot csalódott. A bagós rápillantott a névjegyre, aztán zsebre vágta. Egy szót sem szólt. Tudja vajon, kivel áll szemben?

Vagy mégis provokáció?

Tisza most már valóban ideges volt. Ha provokáció, ez az alak igazán ért hozzá, mivel kell őt felbőszítenie. Vajon hol vannak a segítőtársai? Mikor rontanak be?

Nem szabad tovább gyanútlannak mutatkoznia.

Kilépett a folyosóra, és megkereste a kalauzt. Panaszt tett a szabályszegő útitársra.

- Szivaroznak a nemdohányzóban? Máris intézkedek, uram! – mondta az ügybuzgónak tűnő kalauz, és elszánt képpel indult Tisza fülkéje felé.

A miniszterelnök megnyugodott. Ha provokáció, ezzel akkor is keresztülhúzza az ellenfél számításait. Pontosan azt tette, amit ilyen esetre a törvény által szorgalmazott jogkövető magatartás etikettje előír. Büszkén húzta ki magát.

Néhány perc elteltével visszatért a kalauz. Sajnálkozó arcot vágott.

- Kérem, – mondta Tiszának. – keresek én önnek egy másik fülkét, inkább ne háborgassuk azt az alakot!

- Micsoda? – kérdezte elképedve Tisza István.

- Tudja, ki az?

- Nem én!

- Hírhedt, gonosz bajkeverő. Erőszakos alak, ne kezdjen ki vele!

- Mégis, kicsoda?

Erre a kalauz közelebb hajolt, és Tisza fülébe súgta:

-         Nem más, mint maga Tisza Pista! A miniszterelnök!

Azzal a miniszterelnök orra elé tartotta – Tisza István névjegyét.