Róma háborúra készült egy idegen állam ellen. Valamelyik szenátor fia fennhangon szapulta az ellenséget a fórumon. Arra jött az idősebb Cato, és meghallotta a szidalmakat. Az ifjonc hitványnak és aljasnak mondta az illető állam népét.

- Fogd be a szád, fickó! – szólt a gyalázkodóra. – Csak gyáva csirkefogók szidalmazzák így az ellenséget.

Az ifjú megszeppent, de aztán összeszedte a bátorságát:

- Egy ottani emigráns nevezte őket hitvány és aljas népnek.

- Emigráns?

- Egy ottani előkelőség. Hozzánk szökött.

- És gyalázza a saját hazáját?

- Igen, uram!

- Aki hisz a hitvány embernek, még nála is hitványabb!

- Magasztalt bennünket, és szidta a saját hazáját, uram!

Az ifjú megszégyenülten elkullogott, Cato azonban úgy gondolta, megnézi magának a hazáját szapuló emigránsot.

A menekült megnyerő külsejű, sima modorú ember volt, görögül is, latinul is jól beszélt.

- Az én országomban hitvány és aljas nép lakik, uram, megérdemli, hogy Róma kiirtsa – amikor látta Cato szemének villanását, gyorsan visszakozott: – De legalább azt, hogy leigázza.

Marcus Portius Cato jól megnézte magának ezt az embert. Hosszan, szúrós szemmel.

- Nem hinném, hogy annyira hitvány és aljas a te néped – mondta utána. – Ha aljasok és hitványak lennének, te is közöttük maradtál volna.