Valamikor 1930 környékén egy milliárdos amerikai bankárnak volt egy renkdívül ostoba fia. A bankár meglehetősen elhanyagolta, törődés helyett azonban bőven ellátta pénzzel. Az anyja se foglalkozott a nebulóval, akadt szeretője ne is egy, azokra áldozta az idejét.

A gyermek lényegében úgy nőtt fel, mint a dudva. Olyanná is vált. Az iskolát kerülte. Reggeltől estig a szeszélyeinek élt, tinédzser korában gyanús társaságba keveredett, a neve tivornyák és bűncselekmények kapcsán bukkant fel a sajtóban. Szégyent hozott az apjára.

A bankárnak most már tennie kellett valamit.

Az egyik embere felvette a kapcsolatot egy professzorral, aki a nehezen nevelhető gyermekek szocializálásának világhírű szakértője volt.

A bankár meghívta ebédre a tudóst, és felkérte, vállalja a fia nevelését. A professzor kezdetben húzódozott, de – mivel a bankár roppant összegű tiszteletdíjat ajánlott – végül mégis ráállt.

Már az első estén jelentkezett a bankárnál.

- Kevés vagyok a fiához, Mister! – dohogta. – Egy teljes stábra van szükség. Meg kell mondjam, a szülő felelőssége, ha egy kölyök ilyenné válik.

A bankár vállat vont. Mostantól nem egy embernek fizetett, hanem – kilencnek az egy szem fia neveléséért.

A professzor csődöt mondott. Három nap múlva dobta be a törölközőt.

- Feladom – nyögte megszégyenülten. – Semmire se megyek a kölykével, Mister.

- Megtízszerezem a fizetését! – vágta rá reménykedve a bankár.

- Ne pazarolja a pénzét, Mister – felelte rezignáltan a tudós pedagógus. - A maga fia nem lesz okosabb, legfeljebb én bolondulok meg.