Boldizsár apó egyedül élt, immár évtizedek óta. A feleségét még fiatalon elkergette, a gyerekei sohasem látogatták meg.

Korábban csak a munkának élt, mindig pénz után szaladgált, alig ért rá otthon lenni.

Utazó ügynök volt a mestersége, sokat keresett, de valahogy soha életében nem értette meg, mit jelent az otthon melege.

Nem volt Boldizsárnak bizony se kutyája, se macskája. Nem is vágyott egyikre se. Járta az országot, kínálta a portékáját, vásárolt, költekezett, nem érdekelte a család sem. Barátai sem voltak, hiszen semmi egyéb nem érdekelte, csak a pénz.

Amikor azonban megöregedett, Boldizsárból Boldizsár apó lett. Attól kezdve naphosszat otthon üldögélt – egyedül. Bizony bánta, keservesen bánta, hogy neki nincs családja, mint a többi embereknek. Mit nem adott volna érte, ha ott nyüzsögnek körülötte.

Amikor eljött a karácsony, Boldizsár apó igyekezett elfeledni, milyen nap is van. Először ment is. A második magányos karácsony szomorú volt, a harmadik csaknem elviselhetetlen.

Negyedszerre sírva fakadt…

Közelgett immáron az ötödik magányos karácsony. Boldizsár apó mostanra másik városba költözött, és maga is más emberré vált. Az új városban nem ismerték a korábbi ügynököt, és Boldizsár apót jó embernek tartották, kedvelték a szomszédok.

De ettől még továbbra is magányos volt.

Így jött el a szenteste előtti nap. Boldizsár apó egyre szomorúbb lett. A tévé sem érdekelte, unta már.

Este szomorúan tért az ágyába.

Éjjel azonban álmot látott. Mintha maga Jézus szólította volna meg. Ott áll bizony előtte a megváltó, éppen olyan volt, amilyennek mindig képzelte.

-         Te ugyan nem jársz az én házamba, nem látnak a templomban, de én holnap eljövök hozzád!

Ha Boldizsár apó társaságba járt volna, nem veszi komolyan az álmát. Bárki rá mondta volna, hogy ostobaság, és ő többet nem törődik vele. De Boldizsár apó magányos volt.

Egészen lázba jött. Úgy kitakarította a házát, mint eddig soha. Minden ragyogott, csillogott-villogott, készen állt az Úrjézus fogadására. Rendbe hozta a kaput, kijavított mindent, amit csak tudott.

Ráadásul főzött. Pazar lakomát készített a várva várt vendégnek.

Délelőtt szinte tűkön ült, alig várta, mikor jön már Jézus.

Nem jött. Boldizsár apó már kiállt a háza kapujába, minden járókelőnek jól a szemébe nézett, de egyik sem volt Jézus. Mikor jön hát? Ki fog hűlni az ebéd.

Éppen dél múlt néhány perccel, és Boldizsár apó már azt fontolgatta, bemegy és megebédel – egyedül.

Közmunkások tisztogatták a háza előtt az árkot, rosszul öltözött, beesett arcú, borostás, mogorva emberek. Boldizsár apó közömbösen nézte őket. Lassan elfogytak, már csak egy maradt, beesett arcú, szomorú szemű fiatal férfi.

Boldizsár apó éppen bement volna a házába, amikor a férfi rosszul lett.

Senki sem volt a közelben, aki segíthetett volna.

Boldizsár apó a férfihoz lépett. Látta, hogy nem részeg. Felemelte, betámogatta a házba. Szörnyű gyanúja támadt.

-         Mikor evett utoljára?

-         Talán tegnapelőtt.

Boldizsár apó előbb a fürdőszobába vitte a férfit, fürdőt készített neki, közben átnézte a saját régi ruháit. Szekrényszámra álltak a kinőtt, használhatatlan ruhák. Tetőtől talpig felöltöztette a férfit, aztán asztalhoz ültette, és megebédelt vele. Bőséggel jóltartotta.

Jézusról el is feledkezett…

-         Nem hittem volna, hogy vannak még ilyen emberek – búcsúzott délután a vendég. – A Jóisten áldja meg, Boldizsár bácsi!

Miután kikísérte a vendéget, akkor jutott az eszébe Jézus. Vajon miért nem jött? Elfeledkezett volna róla? Esetleg észre sem vette? Sebaj – eljön legközelebb.

Álmában megjelent Jézus:

„Nem ismertél fel?”

Másnap karácsonyra virradt. Boldizsár apó boldog volt. Nagyon boldog.