Egy “kis nemzet” irodalma nem akkor hoz létre egyetemes érvényű művet, ha buzgón majmolja “nagy nemzetek” irodalmának aktuális divatjelenségeit, hanem csakis akkor, ha mer – önmaga lenni. Akkor járulhatunk igazán hozzá a nagy egészhez, ha “műveljük kertjeinket”, a magunkét.

Szinte minden korban akadnak azonban olyan tollforgató társaink, akik – a kortárs hazai írások koncepció nélküli pocskondiázása mellett – buzgó nyáladzással magasztalják és utánozzák a divatos külföldit, eközben pedig rendkívül széles látókörűnek képzelik magukat.

Ez probléma volt a reformkorban is. 1847-ben nem kisebb személyiséget inspirált egy dühös cikk megírására, mint Erdélyi Jánost, a kor egyik jeles esztétáját és kritikusát. Annak idején ő adta Petőfi kezébe Arany Toldiját.

Erdélyi egyebek közt a következőket írja (Akkoriban a divatos francia volt a leginkább majmolandó irodalom.):

“Mi gyűlöljük, igenis nem a valódi romantikát, hanem azt, amelyet ti annak hisztek; gyűlöljük azt a nehéz-nyavalyás modort, mely epileptikus görcsökben vonaglik végig sok vizenyős novellán, melyeknek minden jó oldala az, hogy magyar nyelven írattak, de belőlük saját alkotó erőnkre soha nem fog ismerni senki, mivel a lélek bennök fattyú szellem, a minta közvetlenül párisi, ekkép a szegény magyar irodalomnak nem marad más belőle, csak a szó. Igenis: szó, szó, szó! Mint Hamlet mondaná. Ezt a szóromantikát gyűlöljük mi s óhajtunk irodalmunknak a leginkább elfáradt francia és minden idegen befolyástól minél előbbi felszabadulást.”

A patvarba! Bő százötven éve írta…

Mitől ennyire ismerős?