Otto von Bismarck kancellár közismerten szenvedélyes dohányos volt. Kiváló minőségű szivarokat tartott mindenütt, ahol csak szüksége volt rájuk, méghozzá százszámra, hogy bármikor rágyújthasson.

Bismarck kancellárnak sok gondja volt a fiatal trónörökössel, a leendő II. Vilmossal. A feszes bajszú, pökhendi fiatalember önmagát jelentősebb politikusnak hitte a vén kancellárnál.

Egyszer Vilmos herceg a miniszterelnökségen látogatta meg a kancellárt, és Bismarck a tárgyalóban fogadta. Közben valami apróságra volt szükségük a kancellár dolgozószobájából, és a trónörökös egyik segédtisztjét, egy ulánus századost menesztették érte.

Alig tette ki a lábát a tiszt, kiderült, hogy valami fontosabb irat is kellene. Az pedig ugyancsak Bismarck dolgozószobájában volt, a széfbe zárva. Bismarck maga indult érte, a trónörökös meg úgy döntött, elkíséri.

A dolgozószoba elé érve a jó fülű Bismarck zajt hallott, és megtorpant.

- Várjunk egy percet, felséges uram.

A pökhendi trónörökös nagy szemeket meresztett.

- Várni? Ugyan, mire?

- Hogy a százados megdézsmálhassa a szivarjaimat.

A trónörökös nagyon ostobán nézett. Bismarck kancellárt pokolian szigorú embernek ismerte.

Közben kijött a százados. Tisztelgett, és jól látszott, hogy valami kidagad a zubbonya alatt.Vilmos herceg szigorú arccal mérte végig, erre a nyomorult igyekezett kicsire összehúzni magát.

- Leléphet! – mondta neki katonásan Bismarck, mire az ulánus eloldalgott.

- Hadd pakolja ki valahol a zsákmányt – magyarázta Bismarck.

- Hogy’ tűrheti el ezt? – lihegte a jövendő császár.

Bismarck elmosolyodott.

- Van, amit el kell tűrni, felséges uram. Az állam külső és belső okok miatt bukhat el. Külső ok, ha gazdasági vagy politikai értelemben messzebbre nyújtózunk annál, ameddig a takarónk ér. Tetemes külföldi kölcsönök vagy hosszú háború. A belső okok pedig: túl-adóztatás, vagy túlszabályozás. Óvakodjon ezektől felséged, ha jó akar. Ha az alattvaló nem érzi jól magát a bőrében, megbukik a király.