Ludwig van Beethoven 1822 április 6-án este megkérdezte volt tanítványát, Ferdinand Ries-t:

(Az esetet az utóbbi feljegyzéseiből ismerjük ilyen pontosan.)

- Maga mit gondol, Ries, mennyit fizetne nekem a londoni Royal Philharmonic Society, ha írnék nekik egy szimfóniát.

- Nem tudom, Beethoven úr.

- Mégis mennyit? Ötszáz fontot? Ötezret? Tízezret?

- Nem hinném, Beethoven úr.

- Miért nem? Én Beethoven vagyok, tudok zenét szerezni, és még élek. Ők pedig a létező legelőkelőbb és leggazdagabb filharmóniai társaság. Összetehetnék a kezüket-lábukat, ha kapnának tőlem valamit.

Aznap már nem esett több szó a témáról, és később sem.

Ries fülébe azonban bogarat tett a zeneszerző kérdése. Londonban élt, mint a RPS zongoristája. Az angol fővárosba érve azonnal felkereste a társaság igazgatóit.

A britek nagy örömmel fogadták Beethoven ajánlatát, Ries pedig alig várta a döntésüket, hogy jó hírrel kereshesse fel volt zongoratanárát.

Isten malmai akkor is lassan őröltek.

A Royal Philharmonic Society igazgatói végül november 10-én ültek össze. Tárgyaltak Beethoven szimfóniájáról is.

A döntést közölték Ries-szel.

A német zongoraművész elsőre azt hitte, rosszul hall..

Ries a legszívesebben eltitkolta volna a döntést, de közben Beethoven is tudomást szerzett róla, hogy a Royal Philharmonic Society igazgatósági ülésén szóba került. Alig várta, hogy feltehesse Ries-nek a kérdést:

- Mennyit ajánlottak?

Ferdinand Ries kínosan feszengett.

- Mennyit, Ries.

Ries nagyot sóhajtott, és kibökte:

- Ötven fontot, Beethoven úr.

Beethoven elszörnyedt.

- Nahát! Fösvény angolok! Miért van az, Ries, hogy ahol a pénz, ott a gusztustalan fukarság?

Gondolkodott néhány pillanatig, aztán csak ennyit mondott:

- Tudja mit, Ries? Nagy művész vagyok, ők meg kis emberek. Ha valaha Londonban leszek, ingyen komponálok nekik szimfóniát.