Ez a történet ősrégi arab forrásból származik, de a Dekameronban is megtalálható, sőt a magyar népmesék közt is helyet kapott.

Vásári komédiához kerestem anyagot, így bukkantam rá.

A színjátszóimnak szükségük van új vásári komédiákra, lehet, hogy még a nyáron írok is egyet belőle, bár a történet eléggé morbid.

——-

Nézzük hát.

—–

Valamikor a középkor végén történt.

Egy csinos városi özvegyasszonynak hárman is udvaroltak. A nő szerette volna elhárítani az egyre tolakodóbbá váló próbálkozásokat, mert halott férjét nagyon szerette, és őszintén gyászolta.

Ráadásul biztos volt benne, hogy mindhárom kérőjelölt a vagyonára pályázik.

A szép szó nem használt, a három fickó mind erőszakosabbá vált. Mindegyik megnyerte ügyének az asszony egy-egy családtagját, és most már ők is unszolták, zaklatták a hölgyet, menne végre férjhez újra.

- Nem telt le még a gyászév! – válaszolta a kétségbeesett áldozat.

- Na és? – volt a felelet legalább egy tucatszor.

A nő már a családjától is rettegett. Naponta többször is eljárt a házuk közelében lévő kis kápolnába imádkozni. Ott legalább békén hagyták.

Egy délután halottat terítettek ki a kápolnában, egy korán elhalálozott városi tanácsúr tetemét.

Amikor a nő hazaért, mindhárom kérője otthon várta, egymással parázs vitában, helyenként fenyegetőzve.

- Válassz már közülük! – ordított az özvegyasszony sógora. – Unom, hogy állandóan itt lebzselnek!

Ahol a szükség, ott a segítség. A nőnek váratlan ötlete támadt. Végiggondolta, aztán keresztet vetett. Isten bocsássa meg, de másképpen aligha szabadul meg a három erőszakos frátertől.

- Küldjétek be őket egyenként!

Jött is az első. Asztalos mester volt, a mellét verte a szakálla. Pökhendi szemekkel méregette a nőt.

- Elszánta végre magát, hogy hozzám jöjjön, vagy tovább fecsérli az időt?

Az özvegy nagyot sóhajtott.

- Igen, de van egy feltételem.

- Halljam!

- Van a kápolnában egy halott. Vegye ki onnan kegyelmed, feküdjön a helyére, és maradjon ott holnap reggelig. Ha kibírja, kegyelmedhez megyek.

- Ennyi?

- Igen, ennyi.

Az asztalos elégedetten távozott. Csupán némi bohóckodás, esetleg apró kellemetlenség másnap.

- Jöjjön a következő!

Már jött is a második. Valami nemesúr bálkézről született fia volt, adta az előkelőt, pedig csak mindenre kapható gyilkos gazember volt.

- Döntött már? – kérdezte türelmetlenül. – Nagy megtiszteltetés lenne kegyednek, ha a feleségem lehetne, ezt ne feledje. Az én nevem vakarná ki a szolgaságból. Hozzám jön végre?

- Igen, de van egy feltételem.

- Feltétel, micsoda feltétel?

- Van a kápolnában egy halott. Vegyen kegyelmed magára bokáig érő hófehér inget, a kezébe égő gyertyát, és holnap reggelig álljon őrt a nyitott koporsó mellett. Akkor a felesége leszek.

- Miféle ostobaság ez?

- Tekintse lovagi szolgálatnak.

A balkézi ivadék szeme felcsillant. Vagy úgy: lovagi szolgálat. Az más, az mindjárt más.

- Megteszem!

Csak úgy viharzott kifelé, hogy mielőbb megkezdhesse az angyali strázsát.

Ezen más mosolygott az özvegy. A cégéres gazembert mindennek lehetett nevezni, csak angyalnak nem.

- Jöjjön a harmadik!

Jött.

Ez gazdag naplopó volt, egy megtollasodott kereskedő második fia. Az apja pénzváltó, a fickót felvetette az arany, állandóan a gazdagságával kérkedett.

- Elfogadja végre az ajánlatomat? Mellettem gazdag nő lesz, drágaköves ruhákban fog járni, gazdagon felékszerezve. Még a botnak is aranyozott fogantyúja van, amivel néha megfenyítem kegyedet.

Valahogy ettől nem támadt az özvegynek nagyobb gusztusa a piperkőccel való esküvőhöz.

- Van egy feltételem.

- Feltétel? Miféle? Pénzzel megoldható?

- Nem.

- Akkor miféle?

- Kerítsen kegyelmed egyszerű, koromfekete, kámzsás, földig érő fekete kabátot.

- Minek az?

- Ne legyen cicomás, de koromfekete és egyszerű.

- Minek az a maskara? Nem vagyok én szerzetes.

- A kápolnában van egy halott. Vegye kegyelmed magára a kámzsás kabátot, hogy fel ne ismerjék.

-Úgy festek majd, akár az ördög.

Az özvegy bólintott. Éppen ezt akarta.

- Ha el meri nekem lopni a koporsóból a halottat, akkor bátor kegyelmed, és én sohasem mennék gyáva emberhez. Ha elhozza a halottat, a felesége leszek.

Nosza, több se kellett a gazdag ostobának, tüstént rohant földig érő szurokfekete kabátot szerezni, nagy kámzsával.

Akkorra az asztalosmester már belopakodott a kápolnába, kiemelte a halottat a nyitott koporsóból, elhurcolta az egyik félreeső szegletbe, és a helyébe feküdt. Kint alkonyodott, a kápolnában előbb félhomály támadt, majd teljes sötétség. Az asztalos elszunyókált a koporsóban.

Sötétedés után hófehér ruhában, gyertyával a kezében megjelent a nemesi fattyú, és nekiállt őrt állni a ravatal mellett.

A koporsóban fekvő asztalos megrettent tőle, levegőt is alig mert venni.

Hamarosan megjelent a piperkőc is; feketében, mint az ördög. A koporsó mellett strázsáló hófehér alaktól inába szállt a bátorsága. Fene ezt az özvegyet! Szép, szép, de annyira nem, hogy összeakaszkodjon miatta egy angyallal.

Már-már szégyenszemre el is somfordált volna, amikor megbotlott, próbált megkapaszkodni, mire meglökte az egyik mellékoltár előtt álló oszlopot, és a nagy kerámia váza, ami fogadalmi ajándékként állt annak a tetején. fülsiketítő csörömpöléssel lezuhant, és ízzé-porrá zúzódott a kövön.

A nemesi ivadék ekkor vette észre a kámzsás alakot. Az ördög?

- Maga az, ördög uram? Takarodjék innen! – határozottnak tűnt, de remegett a hangja.

Ez bátorította fel a piperkőcöt.

- Kifelé, mert levágom a fejed! – üvöltött, és az angyalra támadt.

Az nagy hirtelen a támadó képébe vágta a gyertyát.

- Az anyádat, ördög!

Ütött mindkettő, amivel tudott.

Ez már sok volt a koporsóban fekvő “halottnak”. Az asztalos szentül meg volt róla győződve, hogy itt angyal és ördög mérkőzik a koporsóban fekvő halott lelkéért. Nem akarta kivárni, melyik győzedelmeskedik.

Rettenetes üvöltéssel pattant ki a koporsóból, és halálos félelemmel rohant a bejárat felé, út közben mindent felborított, aminek nekiment.

A kápolnából hallatszó rémséges tohuvabohu kiverte az álmot a környéken lakók szeméből. Már gyülekeztek fustélyra, furkósbotra, fegyverre kapva a bejáratnál.

Rablók lennének odabent?

Mindhárom jómadár kimenekült a kápolnából – egyenesen a tömeg karjai közé.

Mindhármat megbüntették. Botra, tömlöcre, pellengérre.

Mind a három az özvegy kívánságára hivatkozott. A bíró vállat vont.

- A nő csúfot űzött, kegyelmetek voltak a marhák, hogy teljesítették.

A három jómadár nevetségessé vált. Nemcsak a nőt nem zaklatták tovább, el is költöztek a városból.