A bürokrácia, meg annak rokonsága, a mindenféle rang-, cím-, titulus-, papír-, meg végzettség-kórság más időkben is megjelent. Jót ritkán hozott. Igazából akkor veszélyes, ha a szamárlétra minden fokáról kisöpri a humort, és vele az egészséges humorérzéket.

Annak idején a Habsburgok udvarában igen sok volt a címzetes alkalmazott. A császári udvartartás tagjának lenni megtiszteltetés volt, kevés munkával. Azt már mindenki tudta, hogy a középkori eredetű főlovászmester nem csutakolja a lovakat, és nem villázza alóluk a trágyát, ahogy a szintén a feudalizmusból maradt főajtónállómester sem gubbaszt naphosszat alabárdosan a felség ajtaja előtt.

A XVIII. században már az udvari takarító is előkelő titulusnak számított. Afféle címzetes kegyelmes úr volt ez is, sohasem vett a kezébe felmosó vödröt. Helyette a saját pénzéből helyettest fizetett, aki elvégezte a tényleges munkát. Az udvarban Dunát lehetett volna rekeszteni a helyettesekkel.

II. József császár volt az egyetlen Habsburg, aki az udvartartás minden tagját személyesen ismerte. Mivel véget akart vetni a szinekúra- foglalkozásoknak, az élősködők nem nagyon kedvelték.

Ráadásul mellőzte a szertartásosságot, és csak úgy átabotában kóringyált a palotában is, a városban is, a birodalomban is. Szeretett mindent tudni.

Egyszer a palota egyik folyosóján szembe találkozott egy idegen közemberrel. A császárnak kiváló arcmemóriája volt, rögtön látta, hogy ezt a férfit még sose látta. A fickó József  láttán érezhetően meg is ijedt.

- Maga kicsoda?

A férfi hétrét görnyedt:

- A kályhafűtő helyettesét helyettesítem, felség.

A császár savanyúan elmosolyodott.

- A helyettes helyettese?

- Igen, felség! – bókolt újra a fickó.

A császár a zsebébe nyúlt:

- Tessék, itt van tíz arany. Szerintem ön is fogadjon egy helyettest!