Az ifjú Mátyás király egyszer meglátogatott egy börtönt. Nyilvánvaló szándéka volt, hogy kegyelemben részesíti, aki arra érdemes.

Sejtették ezt a rabok is. Mindegyik arra számított, hogy kiszabadítja őt az ifjú király.

Amikor felsorakoztatták őket a király fogadására, nem győztek panaszkodni.

- Ártatlan vagyok, felséges uram! Semmi sem követtem el! A gonosz bíró! A kapzsi poroszló!

- Tévedés, felséges uram, minden tanú vaksi volt és rosszindulatú!

- Összeesküvés áldozata vagyok, felséges uram, semmit el nem követtem!

Így ment ez hosszan, a rabok egymás szavába vágva hirdették ártatlanságukat. A király egyre kedvetlenebb arccal szemlélte őket. A mögötte lépdelő várnagy meg egyre dühösebb lett.

Végre odaértek az utolsó fogolyhoz. Ez némán állt, az egyetlen volt, aki még nem szólalt meg.

A király végigmérte.

- Mit követtél el?

- Birkát loptam, felséges uram! – felelte egyszerűen a rab.

Mátyás a várnagyhoz fordult:

- Várnagy uram, azonnal bocsáttassa szabadon ezt a gazembert! Meg ne rontsa a sok ártatlant!