Valamikor a XV. században a pápai hadak Anconát ostromolták. A város védői makacsul kitartottak, nagy veszteségeket okoztak a támadóknak.

A fegyver, amit a védők mesterien alkalmaztak, a kézi ágyú volt, azaz a puska. Alig hasonlított mai utódaira. A legtöbbje csak ormótlan vascső volt, és gyújtózsinórral sütötték el.

Az anconai fegyverművesek remekeltek, a kor legjobb puskáit készítették a védők számára. Nem hordtak távolra, de pokoli erővel lőtték ki a jókora lövedéket. Ez utóbbi is vasból készült, ez volt az anconai lövészek egyik újdonsága. A kovácsok készítették őket a szokásos kőlövedék, vagy közönséges kavics helyett. Gyilkos erővel csapódtak be, mintha kartonpapírból lett volna a páncél…

A katonák egyre kevésbé lelkesedtek.

Az egyik bíboros úgy vélte, hatni tud rájuk “a jó ügy érdekében”.

Hatalmas prédikációt dörrentett a katonáknak.

- Testvéreim az Úrban! – bőgte átszellemülten. – A háborúnk Istennek tetsző. Jézus velünk harcol!

- Őt is eltalálják? – vakkantott közbe egy zsoldos.

Az eminenciás atya elengedte a füle mellett.

- Testvéreim az Úrban! A pápa őszentsége jelt kapott a mi Urunktól! Az elesetteket lakomára várják a mennyek országában! Ne féljetek a haláltól, testvéreim, Jézussal fogtok lakomázni.

Amikor másnak a katonák rohamra indultak, a bíboros atya figyelmeztette őket:

- Aki meghal, Jézussal lakomázik!

Most is akadt egy tiszteletlen zsoldos:

- Atyaságod nem jön velünk a mennyei lakomára?

A kardinális bután nézett rá.

- Nem jön velünk lakomázni, bíboros úr? – kérdezte egy másik hadfi.

- Én ma böjtölök, fiam. - vágta rá a bíboros.