Keleti gyűjteményben találtam ezt a történetet.

—-

Egyszer egy indiai király országát megtámadta az ellenség. A seregeit több vereség is érte, ezért kénytelen volt fegyverbe hívni a népét. Korábban nem sokat törődött a templomokkal, most azonban mindegyiknek bőkezű ajándékot küldött, és az összes istenhez külön-külön is imádkozott a győzelemért.

Híre jött, hogy az ellenség példátlanul aljas kegyetlenséggel gyilkolja a népet, amerre elhalad. A menekülők azt mondták, több katona van az ellenséges seregben, mint ahány homokszem a folyó partján. A király még jobban megijedt.

Közben az emberek zöme fegyvert fogott, és a királyba vetette bizalmát.

A király ünnepélyesen fogadalmat tett, hogy százezer aranyat oszt szét a vagyonából a város szent emberei között, ha legyőzi az ellenséget.

Összeszedte minden bátorságát, szembeszállt az országára támadó dölyfös ellenséggel, legyőzte, és kikergette az országából.

A győzelem után a király visszatért a fővárosba, és elhatározta, hogy teljesíti a fogadalmát. Hívatta a legbölcsebb és legönzetlenebb tudós öreg brahmint, és úgy szólt hozzá:

- Tudom, hogy bízhatom benned. Arra kérlek, oszd ki a százezer aranyat a városom szent emberei között.

A bölcs a kérésen nagyon csodálkozott, de némi rábeszélésre elvállalta. Elindult hát, nyomában a pénzes zsákokat cipelő szolgákkal, a hivatalnokokkal, a számolóbiztosokkal és a kísérő katonákkal, hogy a pénzt a szent emberek kezébe számolja.

Három napig járta a várost. Aztán felkereste a királyt. A százezer aranyat hiánytalanul visszahozta.

- Nem volt kinek kiosztanom, felség.

A király megrökönyödött.

- Úgy tudtam, négyszáznál több szent ember van a városomban.

A brahmin a fejét rázta.

- Szerintem egy sincs, felség. A valóban szent emberek nem voltak hajlandók elfogadni a pénzt, akik meg elfogadták volna, szerintem nem szent emberek.