Az Operaház egyik fiatal művésze megjárta az első világháború harctereit. Zászlósként a tüzérséghez osztották be. Mivel a zászlós tiszti rangnak számított, a színész lovat is kapott…

Csakhogy korábban elfecsegte, hogy soha életében nem ült még nyeregben. Tiszttársai alig várták, hogy lássák a kudarcát…

Talán a pótlovazási osztály könyörült meg rajta, talán eleve olyan szelíd pacit kapott, amelyet nem volt művészet megülni. A lovon nem látszott, hogy öreg vagy lusta volna. Biztos ugyanolyan komédiás volt, mint a gazdája.

A színész délcegen ült a nyeregben, nem esett le soha. A többiek álmélkodtak.

Becsülte is a lovát a zászlós, kockacukorral tömte naphosszat.

Amikor az üteget pihenésre vezényelték a frontvonal mögé, és a tisztek kényelmesebb körülmények közé jutottak, az egyik főhadnagy megkérdezte:

- Hogy van neked ilyen szerencséd ezzel a lóval? Az enyém fél tucatszor dobott le, pedig gyermekkorom óta tudok lovagolni.

- Volt gyakorlatom.

- Gyakorlatod? Neked? Azt mondtad, sose lovagoltál.

- Gyakorlatot szereztem az Operában?

A főhadnagy nagy szemeket meresztett.

- Az Operában?

- Igen. Évekig voltam lovasszobor a Don Juanban.