Valamikor a XIV. században nevettek az alábbi történeten:

Egy magyarországi városból két ember zarándokolt el Rómába. Az egyikük gazdag céhmester volt, a másik pedig szegény frissen elözvegyült szőlőmunkás.

Út közben találkoztak, a gazdag céhmester felismerte földijét, igen megörvendezett rajta, hogy nem kell egyedül utaznia, és amerre megfordultak, igaz keresztényi segítőkészséggel kifizette a szegény szőlőmunkás ételét, szállását is, ami a másiknak nagy könnyebbséget jelentett, és nagyon hálás is volt.

Rómába érve végigjárták a szent helyeket, közben a céhmester számos búcsúcédulát vásárolt magának, hogy biztosítsa majdan a helyét a mennyországban. Vett volna a szőlőmunkásnak is, de az nem tartotta illendőnek, hogy elfogadja, hiszen már így is túl sokat köszönhetett a társának.

Hazafelé jövet a céhmester nem győzött örvendezni a búcsúcéduláknak.

Baj nélkül értek haza Magyarországra. A szőlőmunkás egy más városban kapott munkát, attól kezdve többé az életben nem látták egymást.

Csak a túlvilágon.

A szőlőmunkás szegényen, pesszimistán, a világ iránti gyűlölettel eltelve halt meg. A céhmester ellenségei intrikáinak esett áldozatul, hamisan vádolták, elveszítette a vagyonát, és bánatában a folyóba ölte magát.

Mindketten a pokolba jutottak.

A szőlőmunkás elámult, amikor megpillantotta a céhmestert.

-         Hogy kerülsz ide? – kérdezte tőle. – Mit keresel a pokolban, hiszen neked vannak búcsúcéduláid?

A céhmester csalódottan húzta el a száját.

-         Semmire sem mentem velük.

-         Az hogy’ lehet?

-         Megmutattam őket, amint idehoztak.

-         És?

-         Rá se hederítettek. Az ördög nem tud olvasni.