Valamikor a XVIII. században egy magyar gróf írt egy vígjátékot. Jópofa, pikáns darabot könnyen gördülő versformában. Egyetlen felvonás volt mindössze, és a társaságban közismert, kikapós szépasszony volt a főszereplője. Megmutatta előkelőségekből álló társaságának, és az ifjú grófok és konteszek tüstént kedvet kaptak rá.

- Játsszuk el!

Máris nekiláttak, szabad idejükben próbálni kezdték a komédiát. A gróf megígérte, hogy az előadásra meghívja az illető hölgyet, akiről a vígjáték szól.

- Hogy fog pirulni! – kuncogott egy ifjú bárónő.

- Az? Dehogy! – vágta rá egy éltesebb asszonyság. – Büszkén ki fogja dülleszteni a mellét!

Hogyan reagált a címzett? Sohasem derült ki. A korabeli kanonizált irodalom közbeszólt.

A gróf úgy vélte, megmutatja a darabját egy hivatalos írónak. Talán némi elismerést várt.

Egy Bécsben élő, elkényeztetett osztrák udvari drámaírót választott. Akkor ő volt a császárváros legdivatosabb szerzője. A gróf arra kérte, nézze át a kis komédiát, ha nagyon szükséges, javítson rajta. Egy zacskó aranyat is mellékelt a kéréséhez.

Az eredmény megdöbbentette. Már abból rosszat sejtett, hogy a drámaíró hosszasan ült a darabján. Teljes hat hónapot.

Közben a darab másolata elért a címzetthez, annak szeretőin keresztül a hölgy reagálása is a gróf fülébe jutott. Okafogyottá vált az előadás.

Végre megjelent a drámaíró, és diadalmasan átnyújtotta “javítását” a grófnak.

Ötfelvonásos, könnyfakasztó tragédiát dörrentett az egyfelvonásos kis pikáns komédia helyébe. Nagymonológokkal, fellengzős tirádákkal.

A gróf csak nézett. A társaságában csak ennyit mondott.

- Felfoghatatlan, amit művelt. Kapott tőlem egy zsebórát, és visszaadott helyette – egy pecsenyeforgató gépet.

A darabot máig se adták elő.