Hatvanadik rész

Ideje bizonyos értelemben mérleget készítenem, hogy továbbléphessek.

Fentebb taglaltam a kanonizált líra egyik versét, és a mű a mérlegen könnyűnek találtatott. Azt is el kell azonban mondanom, hogy ez alapjában véve a kánon hibája. Mármint az, hogy a kanonizált költemények között ilyen „nívójú” alkotás található. Mindenképpen megkérdőjelezhető az a kánon, amely megengedi, hogy kimondottan rossz versek a méltatott és elismert művek közé kerülhessenek. A nemes költészeti tradíciók köteleznek, és egy-egy kor irodalmi életének becsülete azon fordul meg, kellőképpen igényes tud-e lenni önmagával.

A líra egyéni és közösségi érzelmek, individuális és csoportos erkölcs egységének mentén létezik. Az individuumot az egyéni látásmód, a közösséget az érzelemközösség képviseli.

Ebből természetesen az is következik, hogy a líra bizonyos mértékig kommunikációs aktus. Ha nem az, nem képes visszhangra találni az olvasók, hallgatók érzelemvilágában, nem fejezhetni ki alkotóján kívül mások érzelmeit, lelki tartalmait is. Ha erre nem képes, akkor csupán a parttalan személyességet képviseli, és nem tekinthetjük valódi lírai műnek.

A líra életéhez költő, mű és közönség kell. Ha mű és közönség nem talál egymásra, rövid idő alatt valóságos irodalmi iparág alakulhat ki a közvetlen kommunikációra alkalmatlan „lírai” szövegek magyarázatára. „Isten” és a hívők között megszületik az „egyház”, ami a már több ízben idézett önkényességgel, belemagyarázással, puszta ráfogásokkal, általában teljes vagy csaknem teljes érvmentességgel igyekszik lelket lehelni a halva született alkotásokba.

Ez mindig a sznobizmus behatolását jelenti az irodalom életébe. A sznobizmus igazából mindig is jelen van a literatúrában, de általában többé-kevésbé marginális szerepre kényszerül. Meghatározóvá csak akkor válhat, ha az irodalmon belül már megbomlott az egészséges egyensúly.

Folytatása következik.