Legalább kisüthetne a nap, gondolta Mortimer. Vagyis hát: nem is Nap, a jó ég tudja, mi a neve, egy betűsor és egy szám. Mindenki Napnak nevezi, maradjunk annál.

Ezen a február eleji napon semmiféle sugarak nem voltak képesek áttörni a szürke ködfüggönyt. Reménytelenül tompa volt az ég. A nagy magasságban otromba felhők pöffeszkedtek, és éppen azon tanakodtak, havat vagy esőt bocsássanak-e erre a sokat szenvedett vidékre.

Bezzeg, amikor behozták ide, hétágra sütött a Nap.  Nehéz, izzasztó nyári idő volt. Mennyi ideje is? Hat és fél éve. Felszisszent. Életének hat és fél éve.

Észre sem vette, máris a kapunál volt. Az egyenruhás őrök egykedvű tekintettel méregették. A kopasz hivatalnok most is ugyanolyan akkurátusan invitálta az irodába, mint annak idején, az volt az egyetlen különbség, hogy akkor a fegyveres őrök is beléptek vele. Most csak Julie baktatott a nyomában.

A kopasz a szemére igazította a fekete keretes pápaszemet.

- Neve?

- Mortimer Warlimont.

- Foglalkozása?

- Színházi rendező.
- Születési helye és ideje?

- New Egmontown, 2067. február 19.

A kopasz erre felnézett:

- Á, maga ünnepelni fog, Warlimont! Boldog születésnapot!

- Igen, – motyogta Mortimer, aki a születésnapja emlegetésétől inkább zavarba jött, mintsem örvendett volna: – négy nap múlva leszek ötvennyolc éves.

Julie mennyi is, futott át az agyán. Harmincnégy. Igazából rettentő korkülönbség.

- Na, fel a fejjel, Warlimont! Magának ez születésnapi ajándék! – azzal sorra kitette a férfi elé a hat és fél évvel korábban lefoglalt személyes tárgyakat.

Mortimer szórakozottan nézegette, és sorra zsebre tette őket. Igazából a kinti helyzet izgatta. Valóban nyugalom van? Valóban függetlenné váltak a Cassiopeia rendszerétől? Vajon nemcsak vihar előtti csend, ami a világra borul?

Már ekkor Julie következett. Mortimer Warlimont, a Pericles (vagy talán New Earth?) egykori ünnepelt rendezője fejébe nyomta elegáns kalapját, próbált jól beleburkolózni bokáig érő kétsoros szövetkabátjába, és egyszerűen kilépett a börtönből. Ki az utcára. Maga is csodálkozott, hogy ez most már mennyire egyszerűen megy. Nem lőnek, még csak rá sem kiabál senki. Az őrök faarccal rágják tovább a rágógumit. Vagy a bagót.

Fázott. Korholta hat és fél évvel korábbi önmagát, miért nem kapott fel a drága nagykabát helyett valami jó kis dzsekit, aminek van kapucnija. Halálra fagy a füle és a tarkója.

Hirtelen belevillant: nem ilyen semmiségekre akart gondolni a szabadulás pillanatában. Hanem valami nagyra és szépre. Talán valami patetikusra. A hat és fél év börtön kiirtotta belőle a pátosszal szembeni korábbi ellenszenvét. Ha egyszer kiszabadul…

Na és? Kiszabadult. Miért nem érez semmi ünnepélyességet?

Szétnézett. Sehol senki. Járókelő is alig. Még tegnap este is azt képzelte, hogy valami fogadóbizottság jön majd elé. Legalább egy csapat ifjú forradalmár romantikusan rendezetlen csoportban, kipirult arccal, lelkesen, hősi sálakkal. De nem jött senki.
Julie is kilépett. A férfi bevárta. Kissé félénken méregette a gyönyörű, telt idomú asszonyt. Ki gondolta volna, hogy éppen a börtönből fog újra megnősülni?

Megálltak egymással szemben. Némán. Négy éve tartoztak egybe, három éve voltak házastársak, de még sohasem érhettek egymáshoz. Legalábbis nem úgy, ahogy minden férj és feleség. Przyluski börtönparancsnok ezt mindig megakadályozta.

Csak nézték egymást tétován, ajkuk közelített, de túlságosan lassan. Mortimer ezt sem így képzelte.

- Ej, smárolj már le! – horkant fel Julie. – Ha nem volna ilyen borzalmas hideg, dugnánk egyet itt a kapuban! – magához rántotta, és erőteljesen szájon csókolta Mortimert.

Milyen jó Julie-nak, hogy mindent el tud ütni valami vaskos közönségességgel. Mortimer szájára már nehezen jött az ilyesmi, szégyenlőssé lett odabent.
- Azt hiszem, ezt otthon kell folytatnotok! – mondta egy öblös hang.

Mortimer felnézett, aztán szó nélkül megölelte a tömött bajszú férfit.

- Matthew!

Matthew Simorjai látszólag nem változott; változatlanul zömök volt, hordómellű és erőteljes. Talán csak a haja lett gyérebb. Meg kissé más színű. Most szinte ezüst foglalatba keríti az arcát, mint valami drága festményt. Matthew olyan, akár a jó karakterszínész, hozzá kellett öregednie a szerepköréhez. A menedzser.

- Bemutatsz a hölgynek?

- Hogyne! Julie, a feleségem! Matthew Simorjai!

Julie minden tartózkodás nélkül megpuszilta Matthew arcát.

- Hallottam rólad! Időnként rugdosnod kell az uram seggét!

- Úgy van! – nevetett Simorjai. – Neked is, asszonyom! Gyertek!

A kocsija a régi ütött-kopott járgány volt. Viszont sokkal kevésbé lógott ki a forgalomból, mert nem is nagyon volt forgalom. A Pericles sugárút roppant impozáns szalagja csaknem üres volt. Alig lézengett rajta néhány autó, azok is lassan másztak, akár a pondró.

- Sokan elköltöztek – magyarázta a menedzser. – még olyanok is, akiknek semmi közük sem volt a Cassiopeia uraihoz. Egyszerű emberek tízezrei. Sokan pánikba estek, amikor a tömeg akasztani kezdte a komprádorokat.

- Akasztottak?

- Több százat. Akkor még nem volt semmiféle karhatalom. A középosztálybeliek zöme elmenekült a New Earth felszínéről.

- Nem Pericles?

- Nem. Most már Új Föld a hivatalos neve.

Mortimer behunyta a szemét. Akasztottak. Itt, ahol mindig a béke földje volt. Iszonyú. Annak idején kerekes és légpárnás járművek véget nem érő sora száguldozott a sugárúton, szinte egymás sarkában taposva. Negyven esztendeje – amikor először került a fővárosba – félelmetes, szemkápráztató volt a forgalom. Az ifjú diák magában azon mélázott, milyen színű is lehet a Pericles sugárút kövezete; mert sohasem látta a járművektől.

Mortimer hátradőlt az ülésen, és emlékezett.

Balról látszott a régi Nagyszínház viharvert épülete. Az első bemutatója itt a fővárosban. Jó harminc éve. Összerándult. Minden jó, ha vége jó. Bécs városa egy űrállomás volt, a szereplők zöme szkafandert viselt. Angelo nyilvánosan maszturbált a színpadon. Mortimer újra összerándult. Már nem szeretett erre emlékezni. Aztán meg is fejelte a botrányt: néhány héttel a premier után a társulatával nekiállt lebontani a proszcéniumot. Rongálásért csaknem börtönbe került, a Nagyszínházból kitiltották. Oda se neki. Minden lehetséges helyen elmondta: hadat üzent a proszcéniumnak: le kell bontani a teátrális diszkrimináció elavult szégyenkeretét, hogy végre megvalósulhasson színpad és nézőtér ősi egysége. Ismét összerándult. Erre sem szeretett emlékezni.

Akkortájt ismerkedett meg Gwendolynnal. Erre meg végképp nem akart emlékezni.

Matthew lassított, és hátranézett. Meglepetésére Mortimer teljesen a gondolataiba merült. Csalódottan szólt rá:

- Mit szólsz hozzá?

Mortimer felocsúdott. Hát persze. A Gömbszínház!
Ott magasodott ezüstös acélszínben, kevélyen, a maga roppant hatalmasságában. A város legimpozánsabb épülete. Az ő számára építették.

Csak egy pillanatnyi büszkeséget érzett, de tüstént ki is zökkent belőle. Látta magát elegáns öltözetben, újságíróktól kísérve bevonulni a Gömbszínház főbejáratán, de tüstént eszébe villant egy másik bejárat: a börtönkapu. Elkomorodott. Hét és fél éve megbilincselve hozták be.

- Lázadó!

Az őrség egyik tiszthelyettese megpofozta.

- Ön statáriális bíróság elé kerül! – közölte a vizsgálóbíró.

Felnézett. Bent, a paloták mögött, a sugárúttal párhuzamos utcában kell lennie az egykori Aurora Színháznak. Jelenleg használaton kívül, sokáig elegáns mulató volt. Ott rendezett, miután a Nagyszínházból eltávolították. A régimódiság szimbólumának látta annak idején.

Ősi elképzelések alapján készült hatalmas, díszes páholysoros hodály; csupán a rizsporos paróka hiányzott a díszletmunkások fejéről. Hatalmas, minden szükséges technikával ellátott proszcéniumszínház. Proszcénium. Hogy gyűlölte.

Azt hitte, eljutott a csúcsra. Esténként a kis szobában Gwendolynnal szeretkezett. A lány apja a Külkereskedelmi Minisztérium főosztályvezetője volt, és a hóna alá vette Mortimert. Így kapott felkérést az Aurora Színháztól.

Sok hűhó semmiért! Napokig  ízlelgette. Egy megnyerő tavaszi estén feleségül vetet Gwendolynt, az apósa pedig kijárta, hogy Mort rendezhessen. A sajtóvisszhangot is megszervezte. A sajtóértekezlet. Milyen büszke volt! Szeretne elsüllyedni, ha eszébe jut.

A Sok hűhó semmiért az én olvasatomban Shakespeare világgyűlöletének beszédes dokumentuma. A szerelem teljes értéktelenségét mutatja Héró és Claudio története; a cédának gondolt és az oltár előtt megtagadott lány később mégis feleségül vehető, hiszen a szerelem nem létezik, lila köd, csak annyi igaz belőle, ami a nemi szervekre tartozik. De Claudio mégse kapja meg Hérót, hiszen Leonato lánya valóban meghalt, az őrült apa hiszi csak, hogy még mindig él, így adnak feleségül Claudióhoz egy hullát. Beatrice és Benedek az én olvasatomban ennek egy másik változatát példázzák; Beatrice szellemessége és ereje azt jelzi, hogy ő voltaképpen álcázott férfi; kettejük kapcsolata lényegében homoerotikus szerelem. De mivel a melegek szerelmét az inkvizíció világa üldözi, Beatricének továbbra is női ruhát kell viselnie, és el kell játszania élete végéig a külvilág előtt az odaadó hitves szerepét. Tragikus sors. Ezért kell férfi színésznek játszania Beatricét. Ebből fakad a darab keserű melankóliája. Az én olvasatomban a darab egyetlen valamirevaló hőse János herceg; programja az egyetlen lehetséges, az egyetlen emberhez méltó program: a világ megszüntetése. Ez a darab a halálról szól, a lét értelmetlenségéről szól, dekonstruálja az összes emberi illúziót, gyarló érzelmeinket.
A színpad üresen marad, illetve oda a nézőtérről kiemelt székek sorai kerülnek; a színészek a nézők közt hagyott üres helyeken játszanak. Helyre áll játékos és néző ősi kapcsolata; a nézőket több alkalommal bevonjuk a játékba, ők pedig testközelből láthatják és hallhatják a művészeket. Akár meg is érinthetik őket¸nem tilos. Átélhetik az érintés misztériumát, mint a lét egyetlen kézzelfogható valóságát. Mindezt abszolút újszerűen, fittyet hányva a poros és kiégett színházi hagyományoknak, nincs se hagyományos értelemben vett színpad, se nézőtér. Le a proszcéniummal!

A város elitje ünnepelte, a nézőtér tele volt jól öltözött emberekkel, sikk volt elmenni az Aurorába, a mértékadó sajtó zseninek nevezte Mortimer Warlimontot. Néhány ócska kültelki populista írócska ugyan óvást nyújtott be az előadás ellen, de ezeket nem vették komolyan, vagy lehurrogták. A legfontosabb orgánumok Mortimer rendezését a valóság megvesztegethetetlen és könyörtelen tükrének, a rendezőt pedig a művészi igazság bajnokának kiáltották ki.

Kinyitotta a szemét, és Julie-ra nézett. Julie! Drága Julie!

Przyluski börtönparancsnok hívatta.

- Ez lesz a színpada, Warlimont! Jól nézze meg! Nagyon emberelje meg magát, a feletteseim jönnek a Cassiopeiáról. Vállaltam egy projektet, már évekkel ezelőtt. Úgy tudják, nekem komoly börtönszínházam van. Hát vigyázzon magára: ha nem kapok prémiumot és extra nyugdíjat, magát kimeszeltetem. Megértette, seggfej?

A jelzett építmény hatalmas deszkatákolmány volt, se háttér, se díszlet, se járás. Egyetlen lépcső vezetett fel rá, de az olyan meredek és korhadt volt, hogy állandóan balesetektől kellett tartani.

Mortimer felsóhajtott. Rég nem látott színházat.

- Válasszon a rabtársai közül színészeket. A női részlegből is küldök át néhány pillangót. Egyet azonban tudnia kell: maguk bármit tehetnek a nőkkel, de közülük azt, aki csak tapogatni hagyja magát, odaát a foglárnők kancsukával verik véresre.

Huszonnégy nő jelentkezett és nyolc férfi.

Mortimer elnézte őket. Gyönyörű, életerős emberek, de a beszédük mocskos, mint a trágyadomb. Mit tegyen? Nincs se gömb, se fénytechnika, se hangosítás, se alsó- se felsőgépezet, se vezérlő. Csak egy hatalmas, kopár tákolmány. Tele szöggel. Először azokat kellett eltávolítani.

Akkor látta Julie-t először. Garázdaság miatt csukták le. Agyba-főbe verte a „jogszerűen eljáró” adószedőt. Aki éppen mindenükből ki akarta fosztani őket. Julie-val példát statuáltak: nyolc évre ítélték. A férje gyorsan el is vált tőle, a gazember. Julie volt a kilencedik leghosszabb időre bekasznizott fogoly az egész komplexumban. (Mortimer holtversenyes elsős volt az életfogytosokkal, mert őt meghatározatlan időre ültették le lázadásért.)

A szereplők közt voltak rablógyilkosok, csalók, sikkasztók, kasszafúrók és prostituáltak.

Mit játsszanak? Gyorsan jött az ötlet:  Lüszisztráté. Eredetileg csupán azért, mert abban sok női szerepet lehet kialakítani.

- Eljátszom, ami tisztességes, de nem mutogatom a picsámat! – ez volt hozzá Julie első szava.

Különös helyzet volt. A színészek bármit végrehajtanak, de csak olyan instrukciót adhat, amivel egyetértenek. Populárisan kell rendezni, ez volt Mort első gondolata. Úgy gondolta, ez valami szégyenletes, valami tisztátalan lesz.

Nem volt az. Élete legnagyobb élménye lett. Együtt írták át, értelmezték, alakították át a darabot.

- Egy háziasszony vagyok, aki véget vet a férfiak hülyeségének. – mondta a címszerepet alakító Julie.

Varázsszőnyeg terült a börtönre, az ütött-kopott színpad és környéke a csodák világa lett. A próbák hangulata mindenkit magával ragadott; a színpadon dolgozó, vagy a mellette ácsorgó, arra támaszkodva figyelő embereket láthatatlan aranyfonalak fűzték egybe; együtt sírtak és együtt nevettek, nyers kezdeményből a szemük láttára bimbózott, szökkent szárba, erősödött és fejlődött az előadás, egyik apró részlet a másik után került a helyére. Mindenki hozzátett valamit; napról napra többet.

Az előadást eredetileg cinikus szkepticizmussal szemlélő Mortimert is egyre jobban magával ragadta a lelkesedés. Mind közvetlenebb lett, kezdeti gőgje elmúlt, fesztelenné vált, mind gyakrabban mosolyodott el, sőt az is megtörtént vele, ami ifjúkora óta szinte soha: gyakran felnevetett. A most alakuló és mind jobban összeforró társulat magával ragadta, testébe olvasztotta. Eggyé vált velük.

És ez jó volt. Nagyon jó. Mámorító. És szinte észrevehetetlen. Mire Mortimer rájött, hogy szívvel-lélekkel közéjük tartozik, már pontosan ugyanúgy reszketett a sikerért, mint a csapat akármelyik tagja.

Populista, vagy nem populista, ez az előadás jó. Nagyon jó. Ámulva döbbent rá, miről is szól a saját rendezése. Nagyot nézett. A saját rendezése? Nem, inkább közös rendezés, összmunka, csapatjáték, egy olyan team munkája, amelyben nincsenek sem sztárok, sem statiszták, teljességgel hiányoznak a primadonna allűrök, de ahol a kezdeti tudáshiányt gyorsan egalizálja a hajszálpontos munkafegyelem és a közös cél érdekében végzett lelkiismeretes munka. Külön-külön a társulat tagjai talán elmaradtak a profi színészek mögött, de mint együttes, ez a szedett-vedettnek induló társulat olyan fokra jutott, ami bizony a legprofibb csoportokat is zavarba hozta volna. Mortimer ámul, és – lelkesedett. Az előadás szép volt, erőteljes, sokatmondó. A primitív körülmények a próbák alatt előnnyé kovácsolódtak, esztétikai értéket nyertek az egyszerűség által. Mert egyszerűnek egyszerű volt a produkció, de nem primitív.

Négy nappal a bemutató előtt Mortimer rájött valamire, amitől először megijedt. Aztán már csak nevetett rajta. Ezért az előadásért Przyluski börtönparancsnok nem fog extra nyugdíjat kapni. De prémiumot biztosan nem. Ha nem kap, hát nem kap, egye meg a fene. Van egy csodálatos társulata, remek előadása, nem fog megalkudni. Most már nem.

A pajzánkodásnak induló előadás félelmetes gyorsasággal tisztult; szöveg és akció kirendezett magából minden sallangot, maradt a pajzánság, de eltűnt minden öncélú pajzánkodás. A poénok letisztultak, és egyre inkább egymásra épültek. Mortimer észrevette ezt, és most már tudatosan rendezett, elegáns lendületességgel, fölényes magabiztossággal irányította az előadást a cél felé, mindig aprókat javítva rajta, minden hibát bölcs humorral észrevéve, segítve, de most már senkit meg nem bántva. Élvezte. Csodálkozott magán: a lelkesedése nemhogy csökkent volna, hanem óráról órára növekedett. Harminc éve nem tette meg, hogy előjátszott a színészeknek, most húszpercenként mászott fel a színpadra, és szinte új erőre kapott az ott töltött percektől. Aztán úgy ugrott le, mint húszéves korában. Néha megállt, hogy rácsodálkozzon önmagára. Mi változott? Máskor az előadásnak ebben a szakaszában már torkig volt a belső feszültségektől, gyűlölt maga körül mindent és mindenkit, és halálosan fáradtnak érezte magát. Mitől más ez?

Julie-val a dolog villámgyorsan történt, mindkettőjüket meglepte. Izzott körülöttük a feszültség, parázs riposztok cikáztak oda és vissza, és Mortimerben nem is tudatosodott, mennyire szereti, ha a nő a közelében van. Aztán egyszer kisebb balesetet szenvedett, és késett a próbáról. Váratlanul, nem a szokott irányból érkezett, a nő érte aggódó arca meglepte.

Az egész próba alatt Julie-n járt az esze, úgy érezte magát, mint valami telhetetlen kamasz. Mi történik vele? Vadul tört rá a vágy: dédelgetni, szeretgetni akarta a nőt, a másik pillanatban pedig letépni róla a ruhát, és a testébe hatolni.

A próba végén vörösödő arccal lépett a nőhöz.

- Elmúltam ötven, tudom, hogy hülye vagyok. Azt hiszem, szeretlek.

- Azt hiszem, én is – felelte minden gondolkodás nélkül Julie.

Tanácstalanul néztek egymásra néhány pillanatig. Julie-nak hangtalanul megeredt a könnye.

- Talán feleségül kellene venned – motyogta zavartan. – Tudom, hogy én csak egy trampli vagyok, te meg a híres rendező. Ne haragudj, hogy ezt mondom.

- Megkérem a kezed!

Julie csodát látó ámulattal nézett rá.

- Komolyan gondolod? – aztán választ sem várva, sírva elszaladt.

Másnap kisírt szemmel jött a próbára, ahogy Mortimert meglátta, nyílegyenesen odament hozzá, és a szemébe nézett.

- Megkérem a kezedet!

Nézték egymást boldog-szomorúan. A kamerák miatt egy ujjal sem mertek a másikhoz érni.

Persze, házassági engedély. Azonnal jelentkezniük kellett a börtönparancsnoknál.

Az alamuszi képű Przyluski kaján vigyorral méregette őket.

- Persze, dugni akartok, mi? Majd meglátjuk az előadás után.

Mortimer arca elkomorodott. Hogy’ mondja meg Julie-nak, hogy az előadás után a nyavalyás Przyluski aligha lesz majd kegyes jókedvében?

Boldogan készültek a bemutatóra. A börtönparancsnok durva lócák soraiból nézőteret csináltatott, az illusztris vendégek számára meg a raktárból előhozatott fotelekből, napernyőkből és asztallapokból páholyféléket eszkábáltatott össze. Az elkészült páholyokat befestette, aztán vörös plüssel vonatta be. Roppant büszke volt a nézőterére, naphosszat ott fontoskodott, bár a próbát nem zavarta, nemigen törődött vele. Az előadásra levezényelte az összes politikai foglyot, körülbelül háromszáz embert. A többségük lázadásért ült. Érkezésüket Mortimer kaján vigyorral figyelte.

A Przyluski-féle alkalmi díszpáholyba is bevonult vagy harminc roppant elegáns férfi és nő, néhányan közülük egyenruhában.

Az előadás fergeteges volt. A közönség már a harmadik percben nevetett, aztán csaknem egy órán keresztül szinte sohasem szűnt meg a nevetés. Kinésziasz és Mürrhiné jelenete alatt már fetrengett a közönség, de a díszpáholyban is jóízűen kacagtak. Nagyjából ez volt ilyen értelemben a csúcspont, Mortimer látta, hogy Przyluski büszkén kihúzza magát, és felfújja a tokáját, mint valami elméretezett pávakakas.

A végén ünnepélyes, néma csend támadt. A közönség lélegzet-visszafojtva figyelte a békekötési jelenetet, pisszenés sem hallatszott. De az előkelőségeknek az arcukra fagyott a mosoly. Mortimer komoran bólintott. Ez jelzi, hogy az előadás jó. Nagyon jó. Lesz min elgondolkodniuk odaát a Cassiopeián. Minden hatalom illuzórikus. Az uralom forrása az emberek közössége, és csak úgy lehet felettük uralkodni, ahogy hagyják. A szabadságot ki lehet vívni erőszak nélkül is, pusztán következetes emberséggel, és eljön a nap, amikor az emberek félelme elmúlván a rossz hatalom összeomlik, akár a kártyavár.

A végszó után a nézőtéren döbbent csend volt, a páholyban fagyos némaság. Mortimer boldog volt.

Przyluski aznap este hívatta. Csak őt, Julie-t nem.

- Megkapja a házassági engedélyt, Warlimont, azt megígértem, – szűrte a fogán keresztül a szavakat. – de ennyi. Megdughatja a feleségét, de tudnia kell, hogy odaát a húst is leverik róla a kancsukával, ha maga egy ujjal is hozzáér. Majd ölelgetheti a csontjait a koporsóban.

Boldog-szomorú esküvő volt. Przyluski gúnyosan mosolygott. „Kinésziasz és Mürrhiné” voltak a tanúk. Férj és feleség nem értek egymáshoz. Egy ujjal sem.

Azóta sem.

Mortimer meglepetésére három nap múlva újabb előadást tartottak. Przyluski meghívta a börtönt körülvevő lakónegyedben élő embereket. Hatalmas siker volt. Pár nap múlva újra felléptek.

Egy közlékenyebb őr néhány hónap múlva elmondta, hogy odakint feszültség van, a Cassiopeia és a Pericles kapcsolata újra pattanásig feszült, immár mindenki lázadó. Przyluski börtönparancsnok az ő előadásaik miatt már csaknem forradalmárnak számít, és köztiszteletben áll, mint a lázadásért lecsukott rendező, Mortimer Warlimont menedzsere.

Mortimer itt felriadt. Összebújva ült a feleségével Matthew autójának hátsó ülésén. Némán szívták magukba, igyekeztek végre megszokni a szabadságot. Mortimer Julie haját simogatta, életében először. Przyluski valószínűleg megmentette a bőrét az ő Lüszisztrátéjukkal. Nem baj.
Annak idején Sok hűhó semmiért premierje után kissé spiccesen ment haza, sokkal korábban, mint gondolta. Szeretet volna elújságolni a feleségének, mekkora sikert aratott. Nagyon sajnálta, hogy Gwen gyengélkedik, remélte, hogy a következő előadást együtt nézhetik meg.

Gwendolyn nem volt egyedül. Igazából nem is nagyon akart kimászni a fickó alól.

- Szerintem most már fejezzük be, Nelson! – lihegte a nagydarab férfi felé.

Nelson – az apja egyik testőre – szégyenlősebb volt. Motyogott valami, felrántotta a gatyáját, és távozott. Mortimer némán bámulta a felesége csatakos testét, a domborulatokat és hajlatokat, amelyekért élt-halt – eddig.

Gwen végigmérte, aztán csábosnak szánt mosolyt lövellt felé.

- Egye fene, – dürrögte. – na gyere!

És minden teketória nélkül a férje felé tárta combja tövének sötétbarna bőrét, és a nemi szervét – amelyből néhány perce távozott egy másik férfi.

Mortimer csak állt és nézett. Alig kapott levegőt. Gwendolyn utálkozva húzta el a száját.

- Meg ne merj sértődni! – vágta oda utálkozó kifejezéssel. – Amíg te ott idétlenkedsz a borzalmas előadásoddal, amit csak azért fújnak úgy fel, mert apa kiteszi érte a lelkét, nem fogok unatkozni. A te színházad olyan, mint valami pornográf mise. Mindenki fogdos mindenkit. Az érintés misztériuma, mint a lét egyetlen kézzelfogható valósága. – megsemmisítő gúny lövellt a tekintetéből. – Micsoda hülyeség! Engem nem érdekel, szívem, a magas művészet, inkább háromdimenziós akciófilmet nézek. Vagy valami jó kis egészséges pornót. A tied nem egészséges, dráguci, de az a művészet, attól leszel híres, és én elfogadom. Azt viszont neked is el kell fogadnod, hogy a mienk modern házasság, és engem nem tarthatsz rabszolgaságban. Mert néha Nelsonnal vagy mással szórakozom, semmivel sem kapsz belőlem kevesebbet.

Mortimer csak állt, mint a villámsújtotta fa.

- Na, mi lesz már? Megdugsz végre, vagy keressek valaki mást?

Wayne, az apósa másnap félrehívta Mortimert.

- Ugye, minden rendben van közöttetek?

- Igen – motyogta szégyenkezve a férfi.

Mortimer az év végén a legdivatosabb kortárs drámaíró Greg Redhouse darabját rendezte meg; Genetikus genezis volt a címe.

A színpad egy óriási lombik volt. A sajtóértekezleten Mortimer feje kegyetlenül megfájdult. Mellette a hatalmas hajkoronájú, vénasszonyos képű Redhouse beszélt végeérhetetlenül. Az újságírók áhítattal hallgatták.

- Az emberek megengedhetik maguknak, hogy utódaikat „méretre igazíttassák”. Az orvosok ügyelni fognak arra, hogy a gyerekek szigorúan méretre készüljenek, egy kis tesztlombikban. Átvettük az uralmat a születés felett, ezzel végleg száműzhetjük a világból Istent.

Mortimer fejfájása elviselhetetlenné fokozódott. Miket hord össze ez a díszbirka?

A premier vájt fülű körökben zajos siker volt. Warlimont és Redhouse: a színpad varázslói – írta a bennfentes sajtó.

Elhagyni a proszcéniumot! Elhagyni a proszcéniumot! Ezt hirdette úton-útfélen. Ő volt a legfelkapottabb rendező, egyre több helyen adtak a szavára.

Egy televíziós interjúban említette legelőször.

- Egy Gömbszínházat szeretnék! Ahol akár a súlytalanság állapotában is lehetnének előadások. A gömb belső felén lenne a közönség, középen a játéktér. Máskor meg akár fordítva. A tökéletes színházi tér.

Fanatikusan küzdött érte, néha már-már lelkesen. Előadásokat tartott.

- Egykor a Földön az úgynevezett avantgarde idején a Bauhausnak nevezett művészcsoport néhány tagja már felvetette a Gömbszínház gondolatát, tervet is készítettek hozzá. Gropius, Bruno Taut, Weininger és Sebők is ebben gondolkodott. Akkor nem készülhetett el, nem is lett volna igazi Gömbszínház, most azonban eljött az ideje.
A Gömbszínház hatalmas kupolája négy év elteltével magasodott a főváros fölé. Roppant csatározásokat vívott érte politikusokkal, hivatalnokokkal. Sokallták a költségeket. De eljött a megnyitó napja. A világegyetem legmodernebb színháza. Tódultak mindenhonnan az ilyen meg olyan díjas írók és költők. Mortimer fél év alatt annyi kitüntetést kapott, hogy a sok plecsni el sem fért a szalonkabátján.

Ekkoriban lett Matthew Simorjai a menedzsere.

- Nem szabad innod, Mort! – a következő poharat kiütötte a kezéből.
Az első premier a Gömbszínházban ősszel volt: Godot-ra várva súlytalanságban. A nézők is ott úszkáltak a szereplők körül, a szöveget fülhallgatóból hallgatták. Magasrendű költészet! Beckett-hez méltó előadás! – fuvolázta a média.

Mortimer előadását ezernél több tévécsatorna vette át:
Az egykori Empedoklész szerint ugyanazon elvek határozzák meg az ember sorsát, mint amelyek az univerzum egészét, és ebből következik, hogy amint a bukott daimónok újból elnyerik isteni mivoltukat, már nem különálló lelkekként léteznek tovább, hanem Gömbbé egyesülve alkotják a mindenséget.

- Mit tart legfontosabb feladatának? – kérdezte a riporternő, jól a szeme elé villantva hatalmas szilikon melleit.

- Leváltani az illúziószínházat, rádöbbenteni létezésének kozmikus értelmetlenségére az emberiséget, tükröt tartani elébe. A színház nem játék, hanem véres, komisz és kegyetlen rítus, a dehumanizáció folyamatának következetes felmutatója

Aznap este kínos beszélgetése volt Matthew-val.

- Lógsz a levegőben, Mort. Itt az emberek zömmel már írni és olvasni se tudnak, te pedig egy művészinek hazudott pszeudo univerzumot teremtesz.

- Minden este sikerünk van.

- Egy rakás sznob körében, akik egymás ruháját bámulják, unatkoznak, és legfeljebb arra törekszenek, hogy mindenki lássa: jelen vannak ezen a modern izén.

A ház előtt Matthew megbökte a vállát.

- Megérkeztünk, Mort!

Felnézett. A háza. Elhagyott és elhanyagolt kis külvárosi épület. Hámló vakolat. Csaknem elsírta magát.

Julie lépett mellé.

- Együtt rendbe hozzuk. – suttogta a fülébe a nő. – Majd én felmegyek az állványra. Ne fél, nem vagyok cukorból.
Ez a csók már hasonlított ahhoz, amit elképzelt…

- Most nincs idő, – szólt rájuk a menedzser. – a színházba kell mennünk. Csak nézzetek szét!

Amikor újra a kocsiba ült, ismét megrohanták az emlékek.

Eszébe jutott egy régi megérkezés. Sok éve történt. Nem ide jött haza, hanem a gránit rizolitos, kétszintes, elegáns, előkelő negyedbeli palotába, ahol Gwendolynnal éltek. Aznap volt Az élet álom bemutatója. Akkor úgy érezte, ez volt a legjobb rendezése. Hatalmas technikai apparátust vonultatott fel Calderón darabjának bemutatójára. A nézőtér a gömb belső felszínén volt, a játéktér középen. Ezúttal mellőzte a súlytalanságot. Hologramok, tükrök, kivetítők és animációk bonyolult rendszere révén minden néző jól láthatta a színpadot, mindenki éppen úgy, mintha pontosan felé fordulva játszanának.

Mortimernek ez az előadás nagyon fontos volt. Teljes év telt el úgy, hogy egy csepp alkoholt sem fogyasztott. Sigismondo az ő személyes alteregója, akaraterejének szimbóluma volt. Kihúzta magát. Büszkeséggel eltelve ment haza.

Hazatérve Gwendolyn nyitott be hozzá. A felesége elképesztő gyorsasággal csúnyult, a mindenféle ráncfelvarrások csak rontottak a helyzeten. Szeretkezni évek óta nem szeretkeztek.

- Mit tettél, te balfácán? – kérdezte vigyorogva a nő.

Mortimer döbbenten meredt rá.

- Te radikális rebellis balfasz! – rivallt rá Gwendolyn. – Ezt akartad? – a képernyőre mutatott.

Nyilvánvalóan felvette a számára a hírműsor rá vonatkozó részét. Mortimer bekapcsolta. Richard Portinari beszélt, a jelenlegi legbefolyásosabb kulturális riporter.

Mortimer egyre sápadtabban hallgatta:

- Napjaink legkínosabb meglepetése Mortimer Warlimont elzüllése. Az egykor valóban tehetséges rendezőről tudtuk, hogy alkoholistává lett, de nem is sejtettük róla, hogy a legalantasabb szélsőségek szolgálatába állt. A lázadók, felforgatók ordas eszméit tette magáévá, a világszerte békétlenkedő csőcselék rendezője lett. A kultúra több elkötelezett képviselője nyilatkozatban határolódott el tőle.

Mortimer keze remegett.
Reggel a nagydarab Nelson rázta fel.

- Mrs. Warlimont kérése, hogy ön ma este már ne legyen itt!

A válás gyors volt és zajtalan. Mortimer vagyonának zömét Gwendolyn kapta. A férfi akkor vette a kis külvárosi házat.

Soha többé nem ivott egy kortyot sem. Pedig éppen ekkor bélyegezte alkoholistának az összes létező médium.

Nevetőgörcsöt kapott, amikor rájött, hogy mi is történt valójában. Lázadóvá vált akarata ellenére – a szabad akarat miatt, amit Calderón remek darabja sugall. Hogy megijedtek tőle! Legnagyobb riválisa, Otto Schmidt-Hansen tüstént színpadra állította az Oedipus királyt, – ami Az élet álom című művel homlokegyenest ellentétes eszméket tételez; a szinte örökkévaló anankét, a végzetet. A kollégák tucatjai vonultak be tüntetően Schmidt-Hansen premierjére, és adták egyik ostoba nyilatkozatot a másik után. Mortimer tudta, hogy a karrierjének vége: szembekerül a lojális szakmával.

Akkor már a bolygó egyes részein dörögtek a fegyverek. A média beszámolt róla, a Cassiopeia rendfenntartó csapatokat küld, hogy biztosítsák az itteni lakosság nyugalmát. A legelőkelőbb csatornák kezüket-lábukat törték, hogy bizonyíthassák a lojalitásukat. Az egyik helyen fő műsoridőben egyenesen imádkoztak a rendfenntartó egységek szerencsés megérkezéséért.

Előbb betiltották Az élet álom előadásait. Utána letartóztatták Mortimer  Warlimontot. Lázadásért.

A városban még látszottak az egykori harcok nyomai. A Cassiopeia csapatainak maradékai megadták magukat, a katonák többségét a fogolycsere egyezmény keretében már haza is küldték. Minden szinte néptelennek tűnt, az előkelő negyedekben utcahosszat nem lehetett látni senkit. New Earth teljes lakossága állítólag az ötven milliót sem érte el.

És ragyogott a Nap. Végre ragyogott.

Mortimer Warlimont újra a Gömbszínházban volt. Piszok, por mindenütt. Mortimer Julie kezét fogta, és szélesen mosolygott.
- A színházi élet megszűnt, Mort, a kollégáid elmenekültek.

Mortimer elgondolkodva bólintott.

- Az Alkotmányozó Gyűlés téged nevezett ki a Gömbszínház igazgatójává.

- Tudom, – nézett rá Mortimer. – az amnesztiával együtt megjött a kinevezés is.

- El kellene indítani. Minél hamarabb.

- Matthew?

- Igen?

- Tudnál ebből a hodályból egy rendes, normális proszcéniumszínházat csinálni?

- Proszcénium?
- Igen. A dolgok komolyra fordultak. Mindennek megvan a helye. Nézőtérnek is, színpadnak is. Nem összekeverni kell a szilánkokat, hanem összeilleszteni őket.

- Mit fogsz rendezni?

- A Lear királyt. Annak jött el az ideje. Ha a világ az apák hibájából összeomlik, a fiúknak kell rendbe hozniuk. Ők pedig úrrá lesznek a káoszon akkor is, ha az apák ebben nem hisznek.

Matthew nevetve csóválta meg a fejét.

- Tudtam.

- Mit?

- Hogy előbb-utóbb rendező lesz belőled.

Este otthon végre elmerülhettek egymás testében, lelkében, szerelmében.

Másnap reggel Mortimer Warlomint, a Gömbszínház igazgatója új emberként ébredt.

Volt élete.

Volt felesége.

Újra voltak álmai.