Élt egyszer régen, még Harun-al-Rasid kalifa előtt valamelyik Bagdadhoz közeli városban egy fazekasmester. Volt három fia.

Ellenség tört az országra, a férfiakat fegyverbe szólította az uralkodó. Az apa a két kisebb fiával harcba vonult.

A legidősebb fiúnak azonban nem fűlött a foga a harchoz.

- Mit kapok én ezért? – mondogatta magában.

Talált rá ürügyet, hogy otthon maradjon.

A háború nagy bajt hozott a fazekas családjára. A vérengző pusztai lovasok elleni vad küzdelemben mindkét fiú elesett, és az apa is megnyomorodott. Az édesanyát csaknem sírba vitte a két fiú elvesztése, hosszú ideig betegeskedett, utána is csak bottal tudott járni.

Rászorultak volna egyetlen életben maradt fiuk segítségére.

A fiú azonban nem sokat segített.

- Mit kapok én ezért? – kérdezte állandóan.

Alig lehetett odahaza látni, folyton csellengett és szórakozni járt. Ami pénzt csak talált otthon, mind elverte, de maga sohasem adott haza egy petákot sem.

A szülők nyomorba jutottak. Az apa már alig tudott dolgozni a fazekasműhelyben, a bevétel gyéren csordogált. Arra, hogy segítenie kellene a fiú vállat vont:

- Mit kapok én ezért?

A ház is mindinkább tönkrement. A padlás beszakadással fenyegetett, sürgősen meg kellett volna javítani. Az öreg fazekas már nem bírt vele. A szomszédok szóvá tették a fiúnak.

- Mit kapok én ezért? – volt a válasz.

A konyhahertet felverte a gaz, a család földjeit szintén. Az apa és anya nem tudta már művelni őket. Megkérték a fiút, segítsen.

- Mit kapok én ezért? – mondta, és elment szórakozni.

Az állatok? Alig esznek, soványak. Gondozni kellene őket.

- Mit kapok én ezért?

A szülei szinte folyamatosan éheztek. A szomszédok csak akkor mertek segíteni egy-két falat étellel, amikor a fiú nem volt otthon. Ha valakit a szüleinél talált, elkergette.

Valamelyik hajnalban a temető mellett sétált haza a fiú. Elnézegette a sírboltokat.

“Anyámék hamarosan ide kerülnek. Nem olcsó mulatság. Ki fogja őket idehozni, ki fogja őket eltemetni? Miből?”

Megrázta a fejét.

- Mit kapok én ezért?

Valami szöget ütött a fejébe. Gyakran járt a kikötő környékén. Mi lenne, ha valami távoli országban próbálna szerencsét?

Talán maradjon odahaza? Ápolja a magatehetetlen szüleit? Minek? Mit kap érte?

Odahaza összeszedett minden értéket, amit talált. Főleg a pénzt. Kell útiköltségre.

- Többet nem láttok! – vetette oda az öregeknek.

A kikötőből kifelé haladva még utoljára megnézte a szülővárosát.

- Itt maradnék, ha volna miért – mondta magában.

Az öreg szülők nagyon nehéz helyzetbe jutottak. Már az uzsorások sem adtak nekik kölcsön.

- Hol a fiatok?

Egy napon azonban beállított hozzájuk Ali, aki évekkel korábban egyszer-egyszer segédkezett a fazekasműhelyben. Inas azonban nem lehetett, mert nemtudta a díjat kifizetni, ugyanis árva fiú volt, a városi közfürdő egyik kis kamrájában lakott, cserében takarított.

Ali azóta daliás fiatalemberré serdült.

Nosza, az apa beállította Alit a műhelybe. A fiúnak égett a keze alatt a munka, a vevők visszatértek, és az öreg mester is erőre kapott. Készített maga is néhány igazán szép edényt, mint régen.

Ali hozzájuk költözött, felásta, bevetette a kertet. A földeket is a gondjaiba vette. Végre volt, aki ellássa az állatokat, és takarmány is lett elég.

Ali kijavította a háztetőt. A szomszédok mind nagyobb tisztelettel néztek a fiúra, a fazekas fiának tekintették.

- A fiammá fogadom – mondta a fazekas a feleségének.

A kádi bólogatott.

- Reméltem már, hogy így teszel, barátom!

Ali így lett a fazekas törvényes fia. Kellett is a segítsége, mert nehéz esztendő jött. Az öntözőcsatornák rendszere tönkrement, és a környék egy részét víz árasztotta el. A városi temető mocsárrá vált, néhány lakost el kellett költöztetni, de a város megúszta. Ali is ott dolgozott vállvetve a többiekkel a csatornákon és a gátakon. A házuktól ötvenlépésnyire sikerült a vizet megállítani.

Esztendőre Ali asszonyt hozott a házba, újabb egy év múlva unokának örvendett a fazekas. Nagyon szerette a kis családot a nagypapa is, a nagymama is.

A következő évben ismét háború volt. Az ellenséget visszaverték. Ali vitézül harcolt, és épségben tért haza.

Az öreg fazekas és felesége még tizenkét évet éltek békében és nyugalomban. A hűséges feleség három hét múlva követte férjét a sírba. Ali az új temetőben helyezte őket nyugalomra.

Ekkor már Harun-al-Rasid kalifa uralkodott.

Egy év múlva baljós ábrázatú idegen érkezett a városba. Láthatólag gazdag volt, veszedelmes fegyveres léhűtők kísérték.

Egyenesen a kádihoz ment. Már nem az volt a bíró, aki Ali örökbe fogadásánál segédkezett, az öreg meghalt, utódja Bagdadból jött, és unalmasnak találta az itteni életet.

- A szüleim házát akarom! – mondta az idegen. – Kereskedni akarok, és itt a helyi polgárok illetékmentesen tehetik ezt. Nem fizet sem adót, sem illetéket, akinek háza van a városban. Nekem van. Itteni illetőségű vagyok, fazekas volt az apám.

A kádi utánanézett.

- Atyád már nem él, uram.

Az idegen legyintett. Vén marha volt, nem kár érte.

- Akkor elfoglalom a házát.

- Attól tartok, nem teheted, uram. Atyád örökbe fogadott valakit, az lakik most ott a családjával.

A férfi gyűlölködve gondolt az apjára. A vén marha!

A zsebébe nyúlt.

- Száz arany elég lesz a költségeidre, kádi?

A bíró elvigyorodott.

- Elég lesz, uram!

Még aznap este kidobták a házból Alit és a családját. Az új kádi kihirdette, hogy az örökbe fogadásnál formai hiba történt, érvénytelen, ők mehetnek Allah hírével, ahová akarnak, de a házba többé nem tehetik be a lábukat.

A csatornaparton éjszakáztak.

De – gonosz tervez, Allah végez…

Az új kádi helyettese az ifjú szultán játszópajtása volt évekkel korábban, és nem nagyon tetszettek neki a főnöke mesterkedései. Felháborodott a kádi eljárásán, és gyorsfutárt menesztett Bagdadba, Harun-al-Rasidhoz.

Másnap délután kétszáz katona kíséretében megérkezett az ifjú szultán.

Előbb a volt játszótársával beszélt, majd megkerestette Alit. Hosszan elbeszélgetett vele, aztán a jövevényért küldött.

A fazekas fia meglepődött. A szultán? Mit akar tőle a szultán? Miért nem marad Bagdadban, talán nincs elég háremhölgye? Fene a koronás marháját!

Felöltözött, és szertartásosan megjelent a szultán színe előtt. Vajon kit kellene itt megvesztegetni. Talén magát a szultánt? Azt nem merte. Akkor kit? Ezeket a mord ábrázatú lovasokat? Sokat forgott fegyverek között, volt rabló is, kalóz is, azonnal látta, hogy ezek nem műkedvelő díszkatonák, hanem nagyon is veszedelmes fickók, jobb nem bosszantani őket.

- Törvényes fia vagyok apámnak, felség, a háza engem illet.

- Igaz fia voltál-e apádnak?

- Az voltam, felség!

- Hajlandó vagy erre esküt tenni?

- Igen, felség!

- Apád sírjánál?

- Igen, felség!

- Vezess oda bennünket!

A fickó gyanútlanul megindult a szultáni kíséret előtt, és – eljutott a mocsárvidékig. Nem tudta, hogy a régi temetőt elöntötte a víz.

- Nem tudod, hol nyugszik atyád, akinek a támasza voltál?

Ali mutatta meg, hol nyugszik az öreg fazekas.

- Akkor tégy esküt a házatok padlásán!

A fickó csaknem rábólintott, de eszébe jutott, hogy rossz a padlás. Még a nyakát töri egy ostoba eskü miatt!

- Nem felség, mert a padlás elkorhadt. Majd kijavíttatom.

- Valóban?

Ali megmutatta. A padlás rendben volt.

- Nem tudod, milyen állapotban van a ház, aminek a gondját viselted? Nem bánom, esküdj a kertedben vagy a földjeiden, és nevezd meg, hová mit vetettél!

A jövevény megpróbálta, de mindent elhibázott. Ali magyarázta el, hová mit vetett.

- Nem tudod, hol mit terem a föld, ami atyádat táplálta?

- Idegenben voltam, felség! – magyarázta a férfi. – Nem tudtam idehaza megélni.

- A szüleidet milyen állapotban hagytad itthon?

A férfi lehajtotta a fejét. Baj van. Nem lesz övé a ház, se a polgárjog. Se az adómentesség.

- Vér szerinti gyermeke vagyok apámnak, felség! – kiáltott fel.

A szultán Alira mutatott:

- Nem ő volt-e apád igazi gyermeke? Nem ő volt-e, aki apádat és anyádat betegségében ápolta, elesettségükben a támaszuk volt, öregségükban kenyeret adott a kezükbe?

A férfi hallgatott.

- Kötelességeink vannak a szüleinkkel és a hazánkkal szemben is. Te egyiket sem teljesítetted. Semmirekellő, hitvány ember vagy. Nincs itt keresnivalód. A ház Alit illeti. Fizess neki száz arany kártérítést, amiért meghurcoltad! Ő legyen a város megbecsült polgára, szabadon rendelkezzék mindazzal, ami apátokról rá maradt.

A szultánnak itt haragosan megvillatn a szeme:

- Takarodj oda, ahol eddig voltál! Ha még egyszer idetolod a képed, veszítsd el a fejed!

A férfi megszégyenülten kullogott el, többé a színét se látták. Ali és családja boldogan éltek tovább.