Kevesen tudják, hogy Sir Isaac Newton egyszer csaknem párbajba keveredett. Jelentéktelen ügy volt, nagy baj lehetett volna belőle.

Newton ellenlábasának, Robert Hooke-nak egyik ismerőse, egy Pemberton nevű katonatiszt egy alkalommal kifejezetten provokálta a tudóst. Tehette, Isaac Newton akkor még nem volt a Royal Society elnöke, és a nevéhez sem kapcsolódott még a Sir megszólítás.

Az ügy észrevétlenül elcsitult.

Senki sem tud róla semmit.

Talán nem is volt igaz.

Reggel fél hét volt.

Clyde Adam Lorimer professzor úr pofaszakállát simogatva és kedvtelve szemlélgette vaksi szemeivel a nagy előadótermet. Még üres volt, de hamarosan zsúfolásig megtelik majd ostobábbnál ostobább hallgatókkal. Közeledett ugyanis az év legfontosabb eseménye: az elsőéves hallgatók Newton-dolgozata.

Lorimer professzor úr a kezét dörzsölte. Az ostobák kétharmadát száműzi az egyetemről ennek a remek dolgozatnak a segítségével. Sir Isaac Newton életműve. Ezek a barmok sohasem tudják tisztességesen megtanulni, és évről évre gyengébbek. Az idei dolgozatok rosszabbak lesznek, mint a tavalyiak, ahogy a tavalyiak is siralmasabbak voltak a tavalyelőttieknél.

Volt néhány kedvence a hallgatók között, azoktól különösen szeretett volna megszabadulni. Mégis jó azonban, hogy vannak, hiszen az ilyen keshedt elméjű főemlősökön mindig kedvére újra élesre köszörülheti szellemessége időnként rozsdásodó fegyverét.

Melyik a legáporodottabb agyú közülük? Alighanem az a loboncos hajú díszmarha, aki nem restell Sir Isaac Newtonra hasonlítani; persze kizárólag külsőségekben, hiszen a szellemisége nyomokban sem közelíti meg az emberi nem néhai legkülönb fiának fantasztikus kvalitásait. Mondta is neki sűrűn, hogy számára becsületbeli ügy lenne külsejének megváltoztatása, hogy ne merészeljen hasonlítani valakire, akivel még azonos rendszertani kategóriákba sem volna sorolható. Martin Walters. Hogy lehet egy ilyen marhának ennyire köznapi angol neve?

Ez a Walters állítólag az angol kardvívó válogatott reményteljes tagja, a világbajnoki cím egyik várományosa. Úgy tűnik, mostanra már szellemi fogyatékosok is érhetnek el sportsikereket. Hanyatlik a világ. Régen nem így volt.

Lorimer professzor alig várta, hogy Martin Walters megjelenjen. A többi hatökörrel ellentétben Walterst a hosszú hajáról távolról is megismerte, és alig várta, hogy megjegyzéseket tehessen a fickó silány felkészültségére, agyának hitvány kapacitására.

A professzor úr gyengéd pillantást vetett a kiosztandó dolgozatlapokra – elolvasni nem tudta már a szemüvege nélkül -, kihúzta magát, és a várta a buta Walters és a többi hallgató megérkezését. Nagy felelőtlenség, hogy ezek a hétalvók ráérnek nyolcra jönni dolgozatíráskor. A maga részéről legszívesebben már mindent itt látná.

Néhány hallgató ment el az előadóterem előtt. Az egyik benézett, de amikor észrevette, hogy maga a Hóhér, Clyde Adam Lorimer professzor úr őkegyelmessége tartózkodik odabent, ijedten rebbent arrébb.

Martin Walters kétségbe esve készült a dolgozatra. Megtanult, amit csak lehetett, de a helyzet reménytelen volt. Ha csak meglátta Lorimer professzor rosszindulatú képét, tüstént elfelejtett mindent.

A hírhedt Newton-dolgozat…

Mit tegyen?

-         Ki a fene? – a langaléta Bob Hughes dühösen kászálódott ki az ágyából. – Ki a fene ilyenkor?

Feltépte az ajtót. Martin Walters ácsorgott odakint feldúlt képpel.

-         Mit akarsz, Martin? Alig múlt fél hét! Öt előtt feküdtem le!

-         A Newton-dolgozat! – nyögte Martin. – Segítened kell!

-         Írjam meg helyetted? Azt még a félvak Lorimer is kiszúrná!

-         Nem úgy értettem! Szerintem használnunk kellene!

Bob Hughes szeme összeszűkült.

-         Na, gyere be!

A konyhába kormányozta a barátját.

-         Reggeliztél már? – nem várt választ, látta. – Rántottát készítek.

Martin a székre huppant, és némán figyelte Bob sürgölődését. A hosszú fiú kávét tett fel, rántottát sütött, közben elszaladt mosakodni, visszafelé jövet fel is öltözött.

A reggeli mellett tértek vissza a témára. Bob megvárta, amíg Martin magába diktál néhány falatot.

-         Komolyan gondoltad, Martin? Egy nyavalyás Newton-dolgozat miatt? Nem így állapodtunk meg.

-         Abban maradtunk, akkor állunk a világ elé, ha mindketten diplomát szerzünk. Bob, nekem sose lesz, ha Lorimer kirúg az egyetemről.

Néhány percnyi csend.

-         Na, jó. Mégis, mit gondoltál?

-         Senki sem tudja meg. Segítséget kérek.

Bob hitetlenkedve csóválta a fejét.

-         Newtontól?

-         Tőle hát. Ki mástól?

-         Meghibbantál?

-         Segíts nekem, Bob!

-         Tudod, hogy nincs ellenőrizve.

-         Teszek rá! Mindketten tudjuk, hogy működik. Nem elég ez?

-         Tudományosan nem. De mit akarsz? Súgjon?

-         Azt nem tudna.

-         Hát?

-         Megírhatná helyettem…

Bob Hughes elképedt.

-         Eszednél vagy? Az a legbonyolultabb eset!

-         Azért csak próbáljuk meg!

A holtak életideje véges folyamat, amely egészében analizálható. Van kezdete és van vége, jellemzője a linearitás. Ahogy a hagyományos életrajzok írnak róluk.

Bob Hughes és Martin Walters titkos találmánya azonban nem lineárisan közeledett a múltbeli személyek életútjához. Az eleven, funkcionáló élet jellemzője a szigorú időbeliség, ellenben a már befejezett életteljesítmény merőben más tényezők alapján elemezhető. Ahogy emlékeink sem követik életünk folyásának szigorú időbeliségét.

Csupa olyan elvből indultak ki, amely a vaskalapos tudományos elmék számára vitatható volt.

Csodálatos, hogy az emberi élet érzelmi és lelki tartalmából voltaképpen semmi sem megy veszendőbe. Valahol minden tárolódik, a két fiú ezt jobb híján kollektív tudattalannak nevezte.

Bárkivel lehet kommunikálni az egykor élt emberek közül, de nem lehet meghatározni, hogy a kommunikációt a múltban létező alany életszakaszának melyik pontján éli meg. Mindig akkor, amikor a feltett kérdés a számára a lehető legaktuálisabb.

A múltbeli személyiség életébe ez nem jelent beavatkozást¸talán nem is emlékszik rá, talán csak a kollektív tudattalanban rakódik össze – legalábbis ez votl Bob véleménye.

Martin azonban azt tartotta, a találkozás – vagy bárminek is nevezzük az efféle kommunikációt – a múltbeli partner életének egy meghatározott szakaszában történik.

Mindez nem klassikus értelmű időutazás, és a múltat sem változtathatja meg; bár ezen a téren is különvéleményen volt a két feltaláló.

Nem hitték ugyanis, hogy a múlt állandó és megváltoztathatatlan.

Mit lehet kérdezni Sir Isaac Newtontól?

Martin Walters szomorúan vont vállat. Rossz kérdésfeltevés. Igazából úgy kell megfogalmazni: ő, Martin Walters mit kérdezhet Sir Isaac Newtontól…

Ha Sir Isaac olyan, amilyennek Lorimer professzor festi őt, a kommunikáció úgyis reménytelen.

De mi van, ha nem?

Mit veszít, ha megpróbálja?

Sir Isaac Newton segítségét kéri egy jövőben élő fiatalember, aki egyébként kiváló kardforgató.

Isaac Newton elhűlve meredt maga elé.

-         Bárki vagy – suttogta. – menjünk a laboratóriumba. A szobámmal szemben van, senki sem zavarhat ott bennünket.

A laboratóriumban Isaac Newton leült az asztalhoz. Martin Walters vele szemben foglalt helyet. Virtuálisan. Newton meg akart győződni a sejtéséről. Próbálta megérinteni a fiatalembert; persze, átnyúlt rajta.

-         Szellem vagy? – jobban megnézte. – Esetleg valamiféle alteregóm?

Martin a fejét rázta.

-         Nem. Élő ember vagyok. A jövőből jöttem. Szívességet kérnék öntől, Sir Isaac.

-         Írástudatlan és egyszerű ember gyermeke vagyok, – felelte Newton. – nem illet a tiszteletteljes megszólítás. Azért jöttél, hogy helyettem párbajozz? Hajnali ködben a külsőd valóban megtévesztő. Fiatalabb vagy nálam, nyilván ügyesebben is bánsz a karddal.

Persze, gondolta Bob, a XVII. század végén senki sem furcsállja, ha valaki jól bánik a karddal.

-         Párbaj?

Newton bólintott.

-         Egy krakéler alak. Eltökélte, hogy összeszabdal és megszégyenít. Ha akarnám, elkerülhetném, de kellemetlenségeim lehetnek miatta.

Martin Walters szélesen elmosolyodott. Meg fognak egyezni.

-         Cserébe azt kérem, jöjjön át hatvan percre a XXI. századba, és írjon meg helyettem egy dolgozatot, uram.

-         Dolgozatot?

-         Egyetemi vizsgadolgozat. Az ön életművéről, uram.

Most Newton mosolyodott el. Láthatóan jólesett neki, hogy a huszonegyedik században egyetemen foglalkoznak majd az életművével. Csendesen kezet nyújtott.

-         A professzorom emberevő.

-         Magam is találkoztam hasonlókkal.

-         Kérem, mondja el, miféle formaságokkal jár a párbaj. Jelmezt kell cserélnünk.

-         Átléphetünk egyik korból a másikba?

-         Igen, de ez nem egyszerű. Csak rövid időre.

Martin kissé ideges volt. Bob nem hitte, hogy a dolognak ezen része is működni fog, ő azonban biztos volt a dolgában.

A jövő havi villanyszámla borsos lesz.

A Cambridge környéki réten felálltak egymással szemben a párbajozók. Isaac Newton segédei látták, hogy a tudós berekedt, sálba burkolta a nyakát és az arcát. Aggódtak érte.

Henry Archibald Pemberton, a nagyszájú dragonyostiszt vigyorogta húzta végig az ujját a kardpengéjén. Jó éles. Össze fogja vérezni. Ez a Newton annyira sem tud vívni, mint egy yorkshire-i terrier.

Minden teketória nélkül lerohanta.

Nem kellett volna.

A következő pillanatban megvolt az első vér.

Pemberton fülcimpájából hiányzott egy darab. Kétségbeesetten szorította rá a tenyerét. Káromkodott, mint egy kocsis. Micsoda szerencséje van ennek a szobatudósnak!

Ráadásul nyugodt. Pimaszul nyugodt. Szemtelenül nyugodt. Úgy áll ott, mint aki nem veszíthet.

Ez éktelen dühre ingerelte a tisztet. Két kézre kapta a kardot, nagyot kurjantott, és ellenfelére rontott.

A következő pillanatban hatalmas kardvágás esett. Pemberton bal homlokától a szája széle jobb oldaláig. Merő vér volt az arca. Kötözés közben sírt. Egész életére a világ csúfja lesz, a Dragoon Guards ezredeinél a karrierjének egyszer s mindenkorra vége. Ráadásul egy közönséges civil szabta át az arcát.

Ha hétfőn meglátja az ezredese, tüstént áthelyezteti a tengeren túlra.

Úgy is lett.

Clyde Adam Lorimer professzor kedvtelve figyelte, ahogy telik az előadóterem. Az ablak előtt méltóságteljesen vonuló Nap egy kissé a szemébe sütött, így még a szokottnál is rosszabbul látott, amit szigorú kifejezéssel igyekezett leplezni.

Azt azonban észrevette, amint Martin Walters furcsán pipiskedő járással beóvakodik a terembe. Ráncos arca hiúzmosolyra nyúlt.

A többi hallgató is észlelte.

Mi történt ezzel a Martinnal? Teljesen Newton-nak maszkírozta magát? Elment az esze?

Attól azonban ódzkodtak, hogy megszólítsák. Lorimer professzor pikkalt Martinra, ezért a fiút a teremben egyfajta egészségügyi zárlat vette körül. Senki sem mert a közvetlen közelébe ülni, inkább másutt zsúfolódtak össze.

-         Á, Mr. Walters! – reccsent a professzor. – Örvendek, hogy önt is üdvözölhetem a dolgozatírás alkalmából! Mi járatban? Talán úgy véli, megpróbálkozik vele, hogy hátha tud valamit a nagy Sir Isaac Newton életművéről?

Erre az imposztor Walters felállt a helyéről, és úgy hajolt meg a katedra felé, hogy a professzor azt hitte, káprázik a szeme.

-         Természetesen, és nagy örömömre szolgál, hogy itt lehetek! Remélem, jól szolgál az egészsége, uram!

Clyde Adam Lorimer professzor előbb kinyitotta, aztán gyorsan be is csukta a száját. Aztán úgy döntött, mégis megszólal:

-         Ne gondolja, hogy levesz a lábamról, ha megpróbálja a tisztességes úriemberek viselkedését imitálni, Walters! Tudom, hogy maga csak egy majom!

Erre a Waltersnek vélt személy újra felállt a helyéről:

-         Attól tartok, kissé elragadtatta magát, uram!

Felharsant a nevetés.

Lorimer professzor az ajkába harapott. Jobb, ha nem vitatkozik ezzel a pondróval.

Majd a dolgozat.

A kedvenc feladatainak egyike következett. Az előzetes eligazítás. Amikor minden csirkefogónak az ajkára fagy a mosoly.

Kéjes hangsúllyal kezdte, lasssan, minden fontos szót jól megnyomva:

-         Hölgyeim és uraim! Felhívom szíves figyelmünket, hogy a termemben igen fontos műszaki újítások történtek az elmúlt években, és a dolgozatírás alkalmával a műszak valamennyi berendezést üzembe helyezi. A szabálytalanságokat elhárító berendezés néhány kiváló képességű villamosmérnök és elektrotechnikai, meg kibernetikai szakember alkotása. Ugyanazon az elven működik, ahogy a légierők idegen-felismerő rendszerei. Tudják, hogy az mit jelent? – vigyorogva körülnézett. A fagyos arcok, aggódó tekintetek láttán újra elvigyorodott. – Nem? Akkor engedjék meg, hogy röviden tájékoztassam önöket a mechanizmus működéséről. – sokat sejtető mozdulattal előhúzta a mobiltelefonját, és kitette az asztalra. – Ez az én saját telefonom. A rendszer ezt saját objektumként azonosítja, ahogy a légierő is a saját rendszerben álló harci gépet. Ez azt jelenti, hogy nem ad ellene tűzparancsot. Az én telefonom háborítatlanul heverhet itt az asztalon, a mechanizmus nem fog kárt tenni benne – széles mosollyal körbenézett. – Tartok azonban tőle, hogy az önök mobiljait és egyéb technikai eszközeit a rendszer nem fogja saját objektumként azonosítani, és komoly kárt fog tenni bennük, hölgyeim és uraim. Ha bármilyen elektronikus eszközt hoztak magukkal, célszerű azonnal üzemen kívül helyezniük. Felhívom szíves figyelmüket, hogy a terem elektronikus védelmi mechanizmusa minden nem azonosított elektronikus szerkezetet tönkretesz – teátrális mozdulattal lépett oldalt. – Hölgyeim, és uraim: íme, a kapcsoló. Ebben a pillanatban helyezem üzembe a rendszert. Öt perc, hölgyeim és uraim, és az önök telefonjait korlátozott mértékben használni lehet majd arra, hogy szöget verjenek velük a falba, de egyébre nem.

Élvezettel bekapcsolta.

Halk kattanás hallatszott, és néhány másodpercre valami zümmögésszerű hang, amely gyorsan beleolvadt a terem halk alapzajába.

A hallgatók idegesen, kapkodva pakoltak. Tudták, hogy az elektronikus védelemre vonatkozó felhívás nem blöff, a tavalyi évfolyamnak szinte az összes mobiltelefonját reménytelenül tönkretette a Lorimer professzor által beállíttatott rendszer.

Ki-ki gyorsan kikapcsolta, amit kikapcsolhatott.

A vaksi Lorimer professzor árgus szemekkel figyelt. Valójában egyedül Martin  Walters sziluettjét figyelte. Hogy lehet, hogy az a nyavalyás egyáltalán nem izeg-mozog, mint a többi? Talán nincs nála mobil, vagy egyéb herkentyű? Lehetetlen! Nyilván nem hiszi a marhája, hogy a rendszer kinyírja a mobilját. Sebaj, jó lesz majd diótörőnek! Ezen újra elvigyorodott.

Lorimer professzor három öltönybe öltözött, alázatos tanársegédje kiosztotta a dolgozatokat. Ez kissé hosszadalmas eljárás volt, mert mindenkinek személyre szólt a tesztlapja, ráadásul aláírással kellett nyugtáznia a dolgozat átvételét. A tanársegédek még a kiosztott lapok, de még a később esetleg kért pecsétes tisztázati lapok sorszámát is feljegyezték.

Akik megkapták, és rendezték az átvételi formaságokat, nyomban munkába fogtak. Pisszenés se hallatszott.

Sir Isaac Newton érdeklődéssel nézegette a tesztlapot. Amikor végigolvasta, feltette a kezét. Nyilván egésznapos elfoglaltság lesz, ő pedig nem így volt tájékoztatva.

Lorimer azonnal kiszúrta. Walters! Most jön az első panasz. Vagy máris a kapituláció? Vihogva nézett arra:

-         Mit óhajt, Mr. Walters?

-         Szabadna érdeklődnöm, mennyi időnk van a feladatsor megoldására, uram?

-         Természetesen Mr. Walters. Pontosan negyvenöt perc. Ebből kettő máris eltelt.

Newtone elképedt.

-         Bizonyára tévedni méltóztatott, uram, hiszen itt tíz kérdés szerepel.

Lorimer professzor úr felfújta szalonnás pofazacskóit. Táncolt rajtuk a szőrrengeteg.

-         Talán valami kifogása van ez ellen, Mr. Walters? – kérdezte álságos jóindulattal.

-         Hogyne, uram! Úgy vélem, az ön által tervezett idő rendkívül kevés. Ezen tíz kérdés közül külön-külön egynek-egynek a megválaszolására sem elegendő a negyvenöt perc. Szíveskedjék több időt biztosítani, vagy csökkenteni a kérdések számát, uram!

Ez több volt, mint amit Clyde Adam Lorimer professzor úr valami barom hallgatótól elviselhetett. Arca rettentően elvörösödött, bikanyakán kidagadtak az erek.

-         Úgy véli, ön olyan sokat tud írni a nagyszerű Sir Isaac Newton életművéről, hogy több időre volna szüksége, Mr. Walters?

-         Úgy vélem, uram!

-         Közlöm önnel, hogy nem adok több időt! Foglaljon helyet, és oldja meg a feladatát negyvenöt perc alatt! Maga tökfej!

Felhördült a terem.

A Martin Walters-nek gondolt egyén nem hagyta magát:

- Úgy vélem, az ön eljárása átlépi a pedagógiai analfabétizmus határait, uram – felelte nyugodt méltósággal.

Clyde Adam Lorimer professzor úr csuklott. Vérmes ábrázatának színe a falfehér és a lila között váltakozott.

-         Mit képzel, neveletlen fráter! – üvöltötte tele torokból. – Mit tud maga a nagyszerű, az isteni, az utolérhetetlen, a zseniális Sir Isaac Newtonról? Azt hiszi, tud valamit, nagyhajú bulibohóc? Kurvahajcsár! Magának annyi esze sincs, mint egy alom fehér egérnek, magát a legtompább agyú angol bulldog is szégyellné, ha a gazdája volna! Maga jöttment kikötői seggfej! Nézzen rám, maga definiálatlan véglény! Én, én tudom, vegye tudomásul, én tudom, ki volt Sir Isaac Newton, de maga nem! Magának fogalma sincsen róla!

A Martin Waltersnek vélt egyén a fejét csóválgatta, aztán nyugodtan leült.

A professzorban forrt az indulat. Elragadtatta magát emiatt a mekegő kecske miatt. Az egész évfolyam előtt. Kínos. De nem is ez a legkínosabb. Nem volt biztos benne, hogy megnyerte a szócsatát.

Vaksi szemeivel látta, ahogy Martin Walters a dolgozatlapja fölé hajol. Ez a csirkefogó úgy tesz, mintha tudna valamit Sir Isaac Newtonról. A benne gyülemlő gőz robbanni készült, könnyíteni kellett rajta.

-         Inkább azon igyekezzen, Mr. Walters, – harsogta ádázul. – hogy néhány együgyű mondatot mindenképpen írjon. Nagy szégyen volna, ha üres lapot adna be. – gúnyosnak szánta, de suta fölényeskedés lett belőle.

-         Emiatt ne aggódjék, uram.

Lorimer professzor megint csuklott egyet.

-         Kinek néz maga engem? – hörögte.

-         Egy rossz tanárnak, uram.

Lorimer professzor úr remegő kézzel kapaszkodott az asztalba. Többet nem szólt a dolgozatírás alatt.

Időnként vészjósló pillantásokat lövellt a Martin Waltersnek gondolt egyén felé, aki láthatóan buzgón dolgozott.

Isaac Newton megkönnyebbüléssel értesült róla, hogy kardvirtuóznak tartják.

-         Jól elbánt azzal a krakéler jómadárral! – mondta az egyik kollégája.

A hadsereg vezetői kínosnak tartották, hogy az egyik lovas gárdatisztet párbajban móresre tanította – egy optikus. A legmagasabb helyről titoktartási utasítást eszközöltek ki. Newton professzort is fogadta az ügyben néhány roppant befolyásos férfiú.

Így aztán a párbaj ügye feledésbe merült. Newton állta a szavát: soha senkinek sem beszélt róla.

Cambridge kis hely volt; amit mindenki tud, nem érdekes. Pár év alatt valószínűleg teljesen elfeledték.

Három nap múlva Martin Walters dobogó szívvel ugyan, de önbizalomtól telve ment a kivégzőhelyre – így hívták a Hóhér, Clyde Adam Lorimer professzor irodáját.

A professzor vigyorogva várta.

-         Csakhogy megérkezett, Mr Walters – fuvolázta mézesmázos ábrázattal. – Sajnálattal közlöm, hogy ön a dolgozatában nem volt képes elérni a tantárgyi minimumot. Az ön dolgozata szánalmas; felületes megállapítások és blöffnek szánt sületlenségek kusza egyvelege. Külön figyelmet érdemel azon nevetséges elképzelése, hogy a nagy Sir Isaac Newton agyában egyfajta fura…hm.. szinkretizmusban létezett volna a tudomány és a mágia. Maga, fiam, menthetetlen. Sir Isaac Newton forogna a sírjában, ha az ön dolgozatát olvasná.

Szélesen elmosolyodott.

-         Ön valamilyen okból megpróbálta utánozni Sir Isaac utolérhetetlen stílusát. Átlátok a szitán, Mr. Walters. Maga semmit sem tud Si Isaac-ról.

Undorral tolta a fiú elé a dolgozatot.

- Elégtelen.