Niall aranyszegélyes rózsaszín masnit viselt a nyakában, amit Patricia határozottan aranyosnak talált. Eme bájos kis masni közepén volt rögzítve a pirosbetűs aranyszín táblácska a következő szöveggel:

Niall vagyok, Patricia Myers a gazdám. Vigyél haza, jutalmat kapsz tőle.

Belfast, 1908.

Alatta a pontos cím.

Patricia csendesen szunnyadt a szép ruhájában a padon. Várta haza az apját, John Napoleon Myers-t.

Patricia apja hajóépítő mérnök volt a Harland and Wolff cég belfasti hajógyárában. Nagyra hívatott, tapasztalt ember, ráadásul alig múlt negyven esztendős. Remek munkaerő, lelkiismeretes a tervezésben, aggályosan pontos a végrehajtásban és könyörtelenül szigorú az alkalmazottak irányításában. Pontosan olyan ember, akit a Harland and Wolff vállalat elképzelt magának, ezért is csábították át a múlt évben Southamptonból.

A mai kirándulás – egyelőre – azért maradt el, mert John Myers-t igen fontos ügyben hívatta Gustav Wilhelm Wolff és William James Pirrie. Patricia apja azt mondta róluk: a két nagykutya.

Vajon tudnak-e ugatni? Patricia ezen gondolkodott, miközben újra elnyomta a buzgóság. A kövér kandúr hangosan dorombolt az ölében.

Mr. John Napoleon Myers csendesen kavargatta a kávéját. Sejtette, hogy nagy jelentőségű ügyben hívatják, de ettől azért meglepődött, ennyire nagy horderejű ügyre nem számított.

Gustav Wilhelm Wolff.

William James Pirrie.

Az egyik Hamburgban született, a másik Quebec-ben. Az egyik kikeresztelkedett zsidók ivadéka, a másik bigott protestáns családból érkezett. Ketten együtt: a nagyra törő brit ipar szimbólumai.

-         Az a feladatunk, Mr. Myers, hogy felépítsük a White Star Line megrendelésére a világ három legnagyobb és leggyorsabb hajóját – foglalta össze Wolff, a tulajdonos. Pirrie, az elnök bólogatott.

Myers-nek zúgott a feje.

Semmi sem lett a családi kirándulásból.

-         Majd vasárnap, kislányom – legyintett az apja. – Ezt most emésztenem kell.

Patricia szája sírásra görbült. A kandúr és fészkelődni kezdett az ölében.

A vacsoránál megeredt a családfő nyelve. Annyit beszélt, amennyit eddig otthon soha. Még a felesége is ámulva hallgatta, és nem tudta mire vélni, hogy’ lehet az ő mindig kimért, kevés beszédű férje most ennyire szószátyár.

-         Olympic – sóhajtotta Myers. – Titanic. Gigantic. Istenkísértő nevek. Imádkozni fogok az Úrhoz, bocsásson meg nekünk.

-         Hiszen a White Star Line adta ezeket a neveket, vagy nem? – próbálkozott a felesége.

-         Nem fogod fel, asszony! Mi alkotjuk meg ezeket a hajószörnyeket, mi hívjuk ki az Úr bosszúját. A Titanic. Háromszáz méteres hosszúság, hatvanhatezer tonnányi vízkiszorítás. Titanic! Micsoda név! Kihívjuk az Úr haragját! Magunkra vonjuk Isten fenyítő hatalmát! – nagyot fújtatott. – Átok van rajtunk, asszony!

-         Gondolj a pénzre, John! – próbálkozott a nő.

-         Nem értesz, asszony, nem értesz. Egy Morgan Robertson nevű amerikai író tíz éve regényt írt Futility címmel. Egy óriási hajó pusztulásáról ven szó benne, a neve Titán. A hajó a legelső útján jéghegynek ütközik, elsüllyed, az utasok zöme odavész. Ő megjósolta, mi meg véghez visszük. Az utolsó időket éljük, asszony! Beteljesednek a próféciák!

Patricia meg sem mert szólalni. A kandúr a lábánál hevert, és el-elkapdosta a lehulló falatokat.

Vasárnap sem mentek kirándulni. Amikor a templomból hazaérkeztek, Myers feltűnően szótlan volt. Emésztgette a tiszteletes úr prédikációját. A vén pap arról beszélt, hogy állandóan meg akarjuk csalni, be akarjuk csapni az Urat, pedig ő mindent tud és mindent lát. Ideje volna magunkba szállni, és megtérni a keresztyén erkölcshöz. A beszéd igen dörgedelmes volt, Myers nyomasztó hangulatban tért haza.

Fejfájásra hívatkozva lemondta a délutáni kirándulást. Patricia hisztériázott, mire a nevelőnő a szobájába parancsolta. A macska az udvaron lófrált, aztán lehevert az egyik padra.

John Napoleon Myers mérnök úr egy üveg whisky mellett töprengett az élet dolgain.

Elkövethetem-e ezt az iszonyú bűnt, megépíthetem-e az emberi nagyravágyás és hivalkodás eme úszó jelképeit? Istenkísértő nevekkel? Legalább adtak volna más neveket…

Tüzes korbáccsal és örök szenvedéssel bünteti a magyravágyást a mindenható Isten. Kezébe veszi fenyítő vesszejét, kiönti a földre haragjának edényét, és örök időre szóló példát tészen.

Titanic. Modern, kényelmes és gyors út egyenesen a kárhozatba.

Tehetetlen bábok vagyunk a Sátán kezében…

Ahogy fogyott a whisky, Myers mérnök úr szép csendesen elázott. Feje az asztalra borult. Senki sem merte háborgatni, a közelébe se mentek.

Ahogy a feje az asztalra csuklott, leverte a földre a szendvicses kosár tartalmát. A szalonnás, kolbászos, keménytojásos szendvicsek tömege szétszóródott a lába mellett.

Niall azonnal ott termett, és degeszre zabálta magát. Utána elnyúlt az asztal alatt.

Elborult, az égen fellegoszlopok kergetőztek, de nem jött eső. Myers hangosan hortyogott az asztalra borulva. Niall néha felébredt, olyankor lustán elrágcsált egy-egy újabb szelet szalonnát.

Az asztal alatt félhomály volt, és kissé hűvös. A jóllakottan sziesztázó macska félálomban nyalogatta a szája szélét.

Valami történt. Niall felfigyelt.

Felborzolódott a hátán a szőr

Dübörgött és rázkódott a világ. Niall összehúzta magát, és éberen figyelt. Roppant árnyak keringtek körbe-körbe, hersegve nyíltak és azáródtak a szakadások a világ szövetében.

A macska lassan előrenyújtózott, puhán lépett egyet. A szakadások mögött táplálék lehet. Sok táplálék. Tömérdek táplálék.

Ügyesnek kell lenni.

El lehet menni oda, de vissza is kell tudni térni. Itt is bőségesen akad táplálék.

Niall éberen megvizsgálta a kínálkozó lehetőségeket, és döntött. Ösztönére hallgatva választotta ki a helyet.

Nyugodt hely legyen, meleg és táplálékban gazdag.

Mielőtt átment volna, jól megjegyezte a hazafelé vezető utat. Ez nem is volt könnyű, de a macskáknak híresen kiváló a tájékozódó képességük.

St. Augustin, 2010. augusztus 2.

A Nagy Kereszt mindenütt látható volt. Ez természetsen el is várható egy olyan kereszttől, ami száznégy méter magas és hetven tonnát nyom.

Mark Hawkins különleges ügynök kellemesen hátradőlt az ülésen, nagyokat harapott a reggeli pizzájából, és a távolból magasodó keresztet szemlélte.

Rekkenő hőséggel bágyasztotta napközben St Augustine lakóit a floridai augusztus, ilyenkor, korán reggel, meg este volt a legelviselhetőbb.

Hajnalban futott. A szokásos öt kilométert. Jól is esik a reggeli. A kocsi mindkét ajtaját nyitva hagyva élvezte a kellemes reggeli szellőt. Lesz majd része hőségben egész nap éppen elég, a reggel legyen minél kellemesebb.

Amikor befejezte, kiszállt a kocsiból, és tett egy rövid sétát. Hét óra sem volt. Még van ideje benézni Joseph bátyó kunyhójába.

Joseph Jackal – Joseph bátyó – ránézésre nem tűnt indiánnak. Ha nagy ritkán öltönyt vett és bement a városba, senki idegen nem nézte volna annak. A kunyhójában persze másképp volt, de a tüskehajú, bajszos öregúr színes pólójában és bermudanadrágjában nemigen emlékeztetett indián varázslóra.

Pedig az volt. A szeminolák varázslója.

Anyai ágon Mark Hawkins különleges ügynök is a szeminolák törzséből származott, Joseph bátyót gyermekkora óta ismerte, amikor az öreg még vízépítő mérnökként ténykedett a városban és egész Florida államban.

Amióta nyugdíjba ment, Joseph bátyó a nyarakat mindig a maga építette kunyhóban töltötte, jó másfél mérföldnyire a várostól. Tehette, egyedül volt. Feleségét húsz éve veszítette el autóbalesetben, fia tengerészgyalogos tiszt volt valahol külföldön, a lánya meg New Yorkban élt.

Az öreg a nyitott kertkapuban várta Markot. Az ügynök megszokta ezt, a varázsló mindig előre tudott az érkezéséről, őt nem lehetett meglepni.

Csendesen kezet fogtak.

- Teát?

Mark Hawkins különleges ügynök szó nélkül bólintott.

Joseph gyógyteáinak felséges ízük volt. Nem a szokásos kesernyés váladék, hanem izgalmas és kellemes aromájú italok. A többségük forró volt – az év minden szakában.

Mark szeretett ide jönni. Különösen akkor, ha valamiért nagyon rossz kedve volt. Joseph néhány mondata segített átértékelni az aktuális problémákat.

- Jönni fogok mindennap. Az augusztus nálam mindig baljós hónap.

- Baljós?

- Augusztusban mindig vacak a világ. Tapasztalatból beszélek.

A varázsló megcsóválta a fejét.

-         A világgal nincsen semmi baj. Az önmagában közömbös. A dátumok, helyzetek, tárgyak közömbösek. Mi tesszük őket jóvá vagy gonosszá.

-         Na, ne mondd, Joseph bátyó! Magam teszem elviselhetetlenné saját magam számára az augusztust? Nem hinném. Pontosan úgy élek, mint máskor, de évek óta ez a legelviselhetetlenebb hónapom. Valahogy mindig minden összejön.

-         Nyomozásban?

-         Ha még csak abban jönne. Igazából évente egy-két érdekes nyomozásom van, a többi időt verejtékes papírmunka tölti ki. Ugye, azt gondolnád, egy FBI-ügynöknek izgalmasabb a munkája.

Joseph bátyó vállat vont.

-         Neked kell tudnod, miért mennek a számodra úgy a dolgok, ahogyan mennek.

Mark egy pillanatra elgondolkodott.

-         Igazából a múltam tör fel ilyenkor, – legyintett. – mármint néhány múltbeli kellemetlenség utóhatása.

-         Bizonyára te gerjeszted. Kapcsolat jöhet létre a legváratlanabb módon különböző dimenziók között. Minden mindennel összefügg.

-         Ahogy fent, úgy odalent?

-         Igazából így is lehet mondani, de az egy másik kultúra. És mekkora kellemetlenségeket okoz ilyenkor a múltad?

-         A legtöbb jelentéktelen, csak együtt sok.

A varázsló mosolygott.

- A múlt mindig nagyobb – jegyezte meg csöndesen.

- Nagyobb? Mi az, hogy nagyobb?

- A befejezett múlt, ha ráül a jelenre, méreteiben mindig meghaladja egykori önmagát.

- Na, ez nekem magas.

- Pedig nem nehéz. Ha valami sokkal nagyobb és jelentőségteljesebb, mint amilyennek lennie kellene, az mindig a múlt.

- És a jövő?

Joseph bátyó vállat vont.

-         Jövő még nincs. Nem létezik. Hacsak valaki nem nyit a jövőből csatornát a múlt számára.

-         Csatornát?

-         Itt van ez a Nagy Kereszt – Joseph a város felé mutatott, ahonnan a tiszta reggeli időben most is látszott a Kereszt roppant sziluettje. – Állítólag azért csinálták, hogy megünnepeljék St Augustine négyszázadik születésnapját. Ez olyan fehérember-dolog. Jelentőssé tesz valamit a saját szempontjai szerint, valami olyat, ami igazából nem jelentős. Felhasznál egy szimbólumot, ami amúgy is csordultig feltöltődött az idők során érzelmi energiákkal. Átértékel. Csomópontokat teremt. Esetleges csatornát a múlt számára.

-         Félelmetes, amit mondasz.

-         Mert az ilyesmi félelmetes dolgokat generálhat.

-         Az ilyemiről szól a mágia?

-         Nem – a varázsló a fejét ingatta. – A mágia valami régi tudomány maradványa. Senki sem tud róla semmit, vagy nagyon keveset. Én sem vagyok kivétel ez alól. Tele van a világ emberi cselekedetekkel, amelyek ismeretlen módon teremtenek ismeretlen energiákat. Okok és következmények olyan halmazát hozzák létre, amiről semmit sem tudunk.

-         A mágia régi tudomány?

-         Az. Valami ősi civilizáció ismerte és használta. Esetleg tönkre is tette magát általa. Ahogy mi is tönkretesszük a saját világunkat az anyagiasságunkkal.

-         Biztos ez?

-         Legalábbis valószínű. A világ rendje a körforgás és a ritmus. A szabályos ismétlődés. A versengés, a birtoklás és az önmagáért való nyereség öngyilkos civilizációs forma. Felszámolja saját magát.

-         A mágiát létrehozó civilizáció miféle lehetett?

-         Nem tudom. Az alkotás emberi akaratnyilvánítás. Nem a szó hétköznapi értelmében. Az akaratunkat az anyagra kényszerítjük izomerő, mechanikai munka, gőz, elektromosság vagy atomenergia közbeiktatásával. Ez a technológiai civilizáció alapja. A mágikus civilizáció talán kikapcsolta ezeket, és közvetlenül az emberi akarattal hatott az anyagra. Ahogy megjelent a vezeték nélküli kommunikáció is.

-         Ahogy előrehaladt a tudomány.

-         A tudomány önmaga teremti magát. A részecske bizonyos tulajdonságai akkor keletkeznek, amikor vizsgálni kezdjük őket, és elvárjuk, hogy bizonyos tulajdonságok létezzenek. Az anyag rugalmassága végtelen, olyan jellemzőket hozunk létre benne, amilyeneket akarunk.

Marknak zúgott a feje.

-         Na, mára ennyi elég. Mennem kell.

-         Van hozzád egy kérésem, Mark.

-         Éspedig?

-         Az öcsém farmja üresen áll. El akarom adni, meg is hirdettem, de nemigen járok arrafelé. Rád bízhatnám a kulcsait?

-         Merrefelé van?

Joseph megmondta a címet. Mark bólintott, átvette a kulcsokat, aztán kezet nyújtott és távozott.

A városi FBI-székházban már várták.

-         Hívat a főnök. Állítólag sürgős ügy.

John Davis irodavezető ötvenes évei elején járt. Mark Hawkins szívélyes jó viszonyban volt vele. Nyugodtan bement az irodavezető szobájába és helyet foglalt vele szemben.

-         Nagyon csúnya eset, Mark. Rád szignálom, a különleges dolgokkal mindig te foglalkozol. Jelenleg az egyik megyei sheriff ráncolja miatta a homlokát. Kapsz három embert, és eredményt akarok.

-         Miről van szó?

-         Szarvasmarhák, Mark.

Hawkins különleges ügynök nagyot nézett.

-         Szarvasmarhák?

-         Igen. Felzabálták őket. Fényes nappal. Három állat. Szinte csak a csontjaikat hagyták meg. Az egész megye megrettent. Már arról beszéltek, hogy mindenféle legandás szörnyetegek, a chupacabra meg hasonlók mászkálnak errefelé.

-         Mikor történt?

-         Feltehetőleg tegnap. Ez a te asztalod. Indulj minél hamarabb. Derítsd ki, mi áll emögött a rémtörténet mögött. Ha valami tréfacsinálóról van szó, nyomozd ki, hogyan, miért csinálja, csípd fülön, és csukasd le. A dosszié!

Mark Hawkins különleges ügynök csak egy pillantást vetett az első színes fényképre, és felkavarodott a gyomra. Felismerhetetlenségig összeharapdált marhatetem volt, úszott a vérben. A felvétel kiváló minősége csak még jobban aláhúzta az eset borzalmát.

-         Mi a fene művelte ezt?

-         Azt én is szeretném tudni, Mark! Na, nehogy idehányj nekem, öregem, szedd össze magad, foglalkoztál te sorozatgyilkosságokkal is!

Ez igaz volt, Mark Hawkins korábban két igen durva gyilkosságsorozat ügyében is nyomozott – eredményesen. Látott brutálisan megcsonkított emberi testeket.

Ezekre a fotókra akkor sem volt felkészülve. Egyáltalán lehet kellőképpen felkészültnek lenni az ilyesmire?

-         Azonnal indulnék, John.

-         Én is így gondoltam. Lavagno, Firesmith és Morales ügynököket adom melléd.

Mark elhúzta a száját. Három lusta zöldfülű.

-         Jobban örülnék egy biológus szakértőnek.

-         Van a helyszínelők között. Nemrég indultak el.

-         Rendben, indulok. A három naposcsibét egyelőre nem viszem magammal.

John Davis vigyorgott a bajsza alatt.

-         Sejtettem.

A farm gazdája, Mr. Sarrete nem is ment már a tetemek közelébe. Mark sietett ugyan, de a helyszínelők így is megelőzték, láthatóan legalább félórája dolgoztak. A hosszú Andy Fulton volt a vezetőjük.

-         Szervusz, Mark! Te kaptad az ügyet?

-         Igen. Hát te? Még mindig Miami-ben?

-         Jacksonville-ben.

-         Mióta?

-         Még mindig, Mark! Nem aludtad ki magad?

-         Az meglehet. Van egy csésze kávétok?

Andy bólintott, és hamarosan magának is hozott egy csészével.

-         Mit tudsz nekem mondani, Andy?

-         Ez egy rémálom.

-         Azt én is látom.

-         Harapások, Mark. Brutális, durva és nagyon erőteljes harapások.

-         Az eleven áldozatot tépte szét valami?

-         A jelek szerint nem, bár ezt nehezen fogjuk bebizonyítani. Bizonyos jelekből arra következtetünk, hogy előbb megfojtotta az állatokat, azután tépte le róluk a húst. És még valami, Mark.

-         Igen?

-         El is fogyasztotta.

-         Ez miből látszik?

-         Apró húsdarabok a megölt állat testéből, ismeretlen eredetű nyállal keveredve.

-         Aha. Állat?

-         Ember nem lehet.

-         Valami elmebeteg sem?

-         Az állkapocs méretéből ítélve nem.

-         Az mekkora?

-         Nincs még pontos adatom, de nagyobb, mint bármely ismert cápafajé.

Mark elhűlve meredt rá.

-         Mekkora lehet ez az alligátor? – dörmögte maga elé.

Andy Fulton energikusan megrázta a fejét.

- Nem alligátor, Mark. Semmiképpen sem az.

-         Tudni akarom, miféle állat harapása ez.

-         A nyomok nem utalnak alligátorra. Ezt valami más művelte, Mark.

-         Hol történt?

Fulton az istálló felé intett.

-         Egyenként kihurcolta onnan mind a hármat. A kötőfékjeiket könynedén elszakította.

-         Kihozta őket? Hogyan?

-         Feltételezésem szerint a szájában.

Hawkins elképedt.

-         A szájában? Mekkora lény lehet ez?

-         Jó nagy. Nézd ezeket a nyomokat! – az istálló előtti homokos területre mutatott amit a munkatársai gondosan elkerítettek. – Úgy fest, mintha itt gurítgatta vagy hengergette volna egy ideig a marhákat. Külön-külön mindegyiket. Csak utána falta fel.

Marknak eszébe jutott valami.

-         Egyszerre csinálta?

-         Ezt hogy érted?

-         Egymás után megette mind a hármat, esetleg megevett egyet, és később visszatért a másodikért, aztán meg a harmadikért?

Andy Fulton szeme elkerekedett.

-         Nem tudom, de ez nagyon jó kérdés.

-         Egyéb nyomok?

-         Gyere. Ez az egyetlen használható lábnyom.

Hatalmas, ötujjú lény lábának lenyomata látszott a homokban. Legalább nyolcvan centiméter lehetett az átmérője.

Mark Hawkins megborzongott. Mit üldöz?

-         Mikorra kapok pontosabb adatokat?

-         Egy-két napon belül.

-         Ma este.

-         Mark, az képtelenség.

-         Hát ne legyen az! El kell indulnom valamin. Nem bánom, néhány nap múlva pontosítjátok, de valamit mindenképpen mondanod kell nekem ma este, Andy. Két dolgo érdekel legfőképpen. Először: miféle állat művelte ezt. Másodszor: tehette-e ember, aki valamilyen szörnyet imitált.

-         Erre a másodikra máris nemmel felelnék.

-         Ne kapkodd el, Andy, ráér este is.

-         Igyekszünk, Mark.

Hawkins különleges ügynök bejárta a környéket, beszédbe elegyedett néhány farmerrel. Senki nem látott semmit.

Próbált nyomokat keresni, de semmit sem talált. Térképvázlatot készített. Honnan jött, és merre távozott az ismeretlen fenevad? Többórás munkában nyolc lehetséges útvonalat vázolt fel. Ezek közül valamelyiket használnia kellett.

Az összes feltételezhető útvonalon végigment. Kivétel nélkül mind tartalmazott olyan hosszabb honmokos szakaszokat, ahol mindenképpen meg kellett maradnia a lény nyomának. Ennek ellenére: sehol semmi.

Mark Hawkins különleges ügynök a fejét vakargatta. Szárnyai lennének a bestiának?

Mással próbálkozott. Mind a nyolc útvonal mellett talált emberi lakóhelyet, ahonnan látniuk kellett az ismeretlen szörnyet, ha arra járt. Valamelyik útvonalon elhaladt, tehát valahonnan mindenképpen látták. Ha otthon voltak.

Végigjárta az összes farmot, nyaralót, kerti bódét és magányos házat. Mindegyikben tartózkodott valaki. Mindenhol hallottak az esetről, és mindenhol féltek. Senki nem látott semmit.

Mark Hawkins különleges ügynök érezte, hogy lassan végigkúszik rajta a rettegés. Idejövet még teljesen biztos volt benne, hogy valami idetévedt vén alligátor lehet a tettes, a példány felkutatása és kilövése után a probléma megoldódik, és az egész voltaképpen pihentető rutinfeladat. De nem így van!

Ismeretlen fajhoz tartozó, rendkívül veszedelmes lény kóborol szabadon. A jelek szerint ragadozó. A feltételezett testmérete alapján minden ismert ragadozónál jóval nagyobb, valóságos gigász. Nyilván több mázsa húsra van szüksége naponta.

Nem jutott semmire. Majd holnap. Kocsiba ült. Amikor beért a városba, felhívta a barátnőjét.

Carla Grabowski muzeológus volt, zoológus diplomával rendelkezett. Kelet-Berlinben született, a szüleivel vándorolt ki még az NDK-ból, amikor alig négyéves volt. A sudár, szőke hajú nő aggodalmas képpel nézett a férfira.

-         Valami baj van?

-         Borzalmas ügyben nyomozok.

-         Elmondod?

Mark néhány szóval elmesélte. A nő gondolkodott néhány pillanatig.

-         Semmiképpen sem lehet alligátor?

-         Andy Fulton szerint nem.

-         Állítólag egészen nagy alligátorok is élnek a mocsárvidéken. Persze, az alapján, amit mondtál, egy ekkora alligátor léte túlzás. De akkor mi lehetett?

A telefon Carla ágyában ébresztette fel.

-         Andy Fulton!

-         Sikerült valami?

-         Tudod, mi ez, Mark? Közönséges házimacska! Felis silvestris catus. De akkora, mint egy kamion. Kétség kizárva. A macskák voltaképpen veszedelmes ragadozók. Erős állkapocsizmaiknak és fejlett fogazatuknak köszönhetően képesek egyetlen harapással is végezni az áldozatukkal. Összesen harminc darab foguk van:16 felül és 14 alul. Ebből 12 metszőfog, 10 előzápfog, 4 szemfog és 4 zápfog. Az állkapocsnyomok magukért beszélnek, Mark. Az előzápfog és a zápfog a macska szájában egy metszőfogpárt alkot a száj mindkét oldalán, amely egy ollóhoz hasonlóan vágja a húst. Bár a kutyák is rendelkeznek hasonló fogakkal, a macskaféléké fejlettebb. A macskaféléken belül a felis silvestris catus fogazata jellegzetes, minden más macskaféle állat fogazatától jól megkülönböztethető.

-         Értelek én, Andy, de hogy lehet egy macska ekkora?

-         Azt már neked kell tudnod, Mark, tied az ügy. Nem szívesen találkoznék azzal a macskával! Mit tudom én, lehet valami borzalmas mutáns, esetleg génmanipulált vagy hormonzavaros fenevad, a te dolgod. Azt tanácsolom, ne egyedül folytatsd a nyomozást.

Mark Hawkins különleges ügynökkel forgott a világ.

- Rendben van, Andy, de add ezt írásba nekem! Fakszold az irodámba!

Carla aludt, neki csak reggel mesélte el a telefont.

Másnap az első útja John Davis irodájába vezetett.

- Van valami, Mark?

- Van! – néhány szóval elmesélte neki.

- Micsoda? Házimacska? Ezt nem veszem be! Mi ez a hülyeség?

Mark szó nélkül a főnöke elé tette a fakszot. John Davis elsápadt.

-         John, – kezdte Mark. – azt hiszem, utána kellene nézned, hátha valami katonai kísérleti központból szabadult ki a szörny.

-         Igen, – bólintott a másik. – ez volna a legkézenfekvőbb magyarázat. Gondolod, hogy elismerik?

-         Ha ez az állat továbbra is garázdálkodik, világra szóló botrány lesz belőle. Márpedig garázdálkodik, mert ennie kell.

-         Nem lehet valami eddig ismeretlen állatfaj?

Mark a fejét rázta.

- Nem lehet, John. Hol a többi példány és mit esznek? Lehetetlen, hogy rejtve maradhattak volna.

A következő esetet délelőtt jelentették. Hatalmas tenyészbika volt az áldozat, a kifutójában pusztította el az ismeretlen dúvad. A kifutó talaját homok borította, emiatt tömérdek nyom akadt.

A tulajdonos infarktust kapott, mentő vitte el.

Ezúttal John Davis is kijött Markkal megtekinteni a helyszínt. Amíg a helyszínelők dolgoztak, Mark mindent alaposan megfigyelt. Kezdett elege lenni ebből az ügyből.

-         Nézz csak oda! – mondta a főnökének. – Szerinted vajon mit jelentenek a tappancsnyomok a bika oldalán?

John Davis nézte és elsápadt. A tetem oldalára vastagon tapadt a homok, azon pedig jól láthatóan kirajzolódott egy gigantikus macska lábnyoma.

-         Nem, Mark, – nyögte Davis. – ezt nem tudom elfogadni. Ekkora macska nincs. Ezt embernek kell művelnie, nem lehetett más, ember volt, csak még nem tudjuk, hogyan tette.

-         Ha ember műveli, vajon hogyan és mivel idézi elő ezeket a borzalmas sérüléseket?

Délután jött a következő jelentés.

Döglött alligátor. Jókora. A helyszínelők szerint ugyanaz a lény végzett vele, ami az eddigiekkel.

- Esetleg valamilyen őslény lehet? – nyögte John Davis.

- Melyik őslény hasonlít a házimacskára? És honnan kerülne ide bármilyen őslény?

- A macska-gigászod honnan került ide?

Este Mark mindent elmondott Carlának. A nő vacsorát készített, közösen elfogyasztották, aztán leültek a nappaliban.

-         Azt hiszem, – kezdte a nő. – mégiscsak macskával van dolgod. Sokat gondolkodtam ezen. A macska a legérdekesebb állatfajok egyike. A mai rendszertanban már külön fajként kezelik az állatot, mert nagyon sokban eltér az ősének tekintett fajtól. Rendkívül ügyes ragadozó, több mint ezer faj tekinthető a zsákmányának. Több, mint bármely ismert ragadozónak. Egy híres 2007-es DNS-vizsgálat szerint az ősétől már 100-130 ezer évvel ezelőtt elvált, jóval korábban, mint azt a régészeti leletek bizonyítják, sokkal hamarabb, mint a kutya. Valószínűleg a macska volt az ember első háziállata, Mark. Az emberek tisztelték az állatot több helyen kultusza keletkezett. Több helyen is tenyésztették a macskákat, mert magtáraiktól távol tartották az egereket és más rágcsálókat, sőt a sivatagból betévedő kígyókat is. A macska elboldogul a sivatagban, mert valószínűleg sivatagos vidékről származik. A macskák sportos alkatúak, a testük ideális a ragadozó életmódhoz. Jó futók, rövidtávon képesek elérni az ötven kilométer per órás sebességet. Ízületeik hajlékonyak, hosszú lábaikkal, rugalmas erős izmaikkal remekül ugranak, képesek függőlegesen felfelé a kerítésekre vagy falakra akár két méter magasságba is felugrani, álló helyzetből.

-         Vajon a miénk mekkora magasságba tud felugrani?

-         Akár hat-hét méterre, Mark. A macskáknak igen jó az egyensúlyérzékük, reflexeik gyorsak. Evolúciójuk során a macskák sokkal nagyobb mértékben alkalmazkodtak a vadászathoz, mint a kutyák vagy más emlősök. Ez annak a mutációnak indirekt következménye volt, mellyel ősük elvesztette az édesség ízlelésének képességét, ezáltal pedig lecsökkent a növényi tápanyagbevitele. Viselkedési mintáik a vadászathoz igazodtak, rövid intenzív tevékenykedésüket hosszú nyugalmi periódusokkal kezdték ellensúlyozni. A házi macskák nagyon hatékony vadászok. Gerinces zsákmányukat a leopárdoknál és a tigriseknél megfigyelhető taktikával lesből támadva teszik mozgásképtelenné, majd hosszú szemfogukkal megsebzik a gerincvelőt, illetve a nyaki verőeret vagy a nyaki gyűjtőeret átszakítva súlyos vérzést okoznak, esetleg a légcső összezúzásával megfojtják az áldozatukat. A jól táplált házi macskák is vadásznak a környezetükben élő madarakra, egerekre, patkányokra, skorpiókra és más kisebb állatokra. A te macskád legalább tízszer nagyobb minden más házimacskánál, de az elmondottak rá is érvényesek.

Mark Hawkins sápadtan hallgatott.

Másnap reggel még az első kávét itták John Davis irodájában, amikor befutott egy jelentés:

Hatalmas macska grasszál az országút mellett, és az autókkal játszik. A kormányzó szerint a légierőt kell bevetni ellene.

Mire a mondott helyre értek, nyoma sem volt a roppant cirmosnak. Csak néhány tucat méltatlankodó és rettegő autóst találtak.

-         Akkora volt, mint egy kisebb ház. Keresztbe feküdt az úton, és a praclijával ütögette a kocsiket.

-         Hogy’ engedhetik a hatóságok?

-         Ki hozta ide ezt a szörnyet? Az elnök? A CIA?

Mark Hawkins elővette a macska eddigi garázdálkodásáról készített térképvázlatát, és felvitte ezt a mostani helyszínt is. Az esetek egy mindössze nyolcszáz méteres sugarú körön belül történtek. Mi van a közepén?

Uramisten! Joseph bátyjának üresen álló farmja! Nála vannak a kulcsok!

Már rohant is az autójához.

-         Hová mész?

-         Lehet, hogy most meglesz! – azzal választ sem várva elrobogott.

A farm épülete fából készült és igen erős volt, afféle régimódi blokkház. Általában sokkal északabbra vannak ilyenek, valamelyik tulajdonos talán vadász lehetett a messzi északon, azért építtetett ide ilyan, a környéken soe látott házat.

Mark kibiztosította a pisztolyát, és kiszállt az autóból.

Csak néhány lépést tett, amikor elébe tornyosult a macska.

Két emelet magas lehetett, hájas, lusta és undorító. A különleges ügynök összeborzadt a látványtól. A hatalmas zöld szem rosszindulattal villant rá, és a mancs máris felé lendült.

Gondolkodás nélkül a hatalmas pracli felé lőtt, de elvétette, mire a macska képébe lőtt.

Ezt nem lehetett elhibázni. Felrecsegett egy panaszosan dörgő hang, ami csaknem leverte a lábáról Hawkins ügynököt.

Ez volt a miákolás! Mark Hawkins inaszakadtából futott a ház felé. Hallotta, hogy mögötte megrendül egy óriási, rugalmas test, mire minden erejével a ház felé lendült.

Becsapta az ajtó. Éppen jókor, mert máris döngetni kezdte egy irdatlan mancs. Mark zihált.

Aztán eszébe jutott, hogy a macskák bármilyen kis résen képesek bejutni. Ez a gondolat megsokszorozta az erejét, körbeszaladt a házban, becsukott minden ajtót és ablakot.

Gondolkodni próbált, de nem nagyon ment, mert az ablak előtt megjelent a hatalmas, cirmos macskafej.

És még valami. Egy rózsaszín szalag. Akkora, hogy ágynemű is kitelne belőle. A közepén aranytábla:

Niall vagyok, Patricia Myers a gazdám. Vigyél haza, jutalmat kapsz tőle.

Belfast, 1908.

Mark azonnal telefonált.

-         Nézzetek utána egy bizonyos Patricia Myers-nek és a Niall nevű kandúrjának. Belfastban. 1908-ban.

-         Miért?

-         Azért, John, mert az ő macskájával viaskodunk.

Másfél óra telt el, a macska időnként benézett az ablakon. Mark még várt egy újabb órát. Már éppen ki akart lépni a házból, amikor az eszébe jutott valami: a macskák úgy vadásznak egérre, hogy láthatatlanul készenlétben állnak…

Felhívta John Davist.

-         Légi felderítést kérek.

-         Nehéz ügy.

-         Kérlek! Addig nem mehetek ki!

A légi felderítést nem a légierő, hanem egy ódon küllemű kétfedelú mezőgazdasági repülőgép végezte el.

-         Tiszta a levegő!

Mark Hawkins úgy távozott, mintha puskából lőtték volna ki.

Carlánál pihent, aztán átgondolta az esetet.

Egyetlen esélyt látott. Elmondta a lánynak. Carla vállat vont.

- Ha ez a macska itt lehet…

Joseph már várta őket.

-         Tudtam, hogy eljössz. Megnyílt egy csatorna a téridőben.

-         Mit tehetünk?

-         Be kell zárnunk. Azt hiszem, tudok erre rögtönözni egy szertartást.

-         Működik?

-         Talán. Segítened kell. Neked is, hölgyem.

Egész éjjel a tűz mellett ültek, fogták körben egymás kezét, és egyre álmosabban hallgatták a varázsló kántálását.

-         Mit végeztél? – kérdezte reggel Márk.

-         A cicus nem jön többé ide, mert a csatorna bezárult.

Niall valahová beüthette az orrocskáját, mert vérzett, és az álalt valamit ki is pisukált a karmaival a sebből.

Patricia aggódva simogatta.

Patricia Myers Belfastban. Később Mrs Kenneth Taylor Birmingham-ben. Született 1896 január 3-án, meghalt 1985 február 20-án.

Édesapja, John Napoleon Myers a Titanic egyik építőmérnőke volt a Harland and Wolff alkalmazásában.

A fényképen a kislány ölében egy nagy, ronda macska…

Mark Hawkins különleges ügynök napokig törte a fejét, mivel zárja le az ügyet.