Hans-Joachim Müller érettségi vizsgája 2038 júniusában volt, és a bizottság alaposan megizzasztotta a fiút. Voltak olyan pillanatok, amikor nem bízott a sikerben. Az anyja sírni fog, apja pedig hetekig nem szól majd hozzá…

A kemény fedelű érettségi bizonyítvány átvétele után Hans-Joachim boldogságtól túlcsordulva kószál a brémai nyárban. Legszívesebben minden szembejövőnek elújságolta volna. Akkor jött csak rá, hogy régen otthon kellene lennie, amikor a Weser partján leszállt az est.

Nem akart még az egyetemre gondolni, egyelőre a nyárra akart összpontosítani. Tele volt tervekkel. Dieter nagybátyja akkoriban sűrűn megfordult náluk, biztatta a fiút:

-         Fontos, hogy ezen a nyáron jól érezd magad, fiam! Csípj fel valami leányzót, és vidd el pár hétre valahova!

Dieter filmrendező volt, Hans-Joachim lecsapott rá:

-         Régóta ígéred, hogy egyszer elviszel egy forgatásra, Dieter bácsi.

-         Talán színész akarnál lenni?

A fiú megborzongott:

-         Színész? Az nem, de operatőrként szívesen kipróbálnám maga.

-         Nálunk nincsenek inasok, fiam, csak profikkal dolgozunk!

Hans-Joachim lemondóan legyintett. Abból a forgatásból soha semmi nem lesz, pedig Dieter bácsi tíz éve ígéri. Ilyenkor meg – amikor éppen szó lehetne róla – mindig kibújik a saját adott szava alól.

Hanem egy lány…

Bizony nem ártana felcsípni egyet, de hol próbálkozzon, és hogyan? Az osztálytársai némelyikének ez olyan könnyen ment, neki meg még sohasem sikerült.

Másnap kapott egy emailt a Párhuzamos Dimenziókkal Fenntartható Kapcsolatok Irodájától. Csodálkozva meredt rá. Ez valami reklám akar lenni?

A párhuzamos dimenziókkal való kapcsolat hírhedten drága, a média gyakran beszélt róla, és mindenki tudta, hogy ilyesmit csak néhány arab meg amerikai milliomos engedhet meg magának. Meg néhány felkapaszkodott olasz. Volt tolvajok. Esetleg egy-két olasz meg japán.

Mit akarnak tőle?

Lássuk a levelet!

Ingyenes látogatás a szomszédos idődimenziókban.

Micsoda? Ingyenes?

Az Egyesült Nemzetek Szervezetének Határozata értelmében Önnek joga van életében egyszer ingyen megtapasztalnia a párhuzamos dimenziók létét, és találkoznia ott élő megfelelőjével. Erre az érettségizett fiatalok kaptak lehetőséget, a sikeres érettségi követő egy hónapon belül. A Párhuzamos Dimenziókkal Fenntartható Kapcsolatok Irodájának Brémai Kirendeltsége örömmel áll a rendelkezésére, amennyiben a fent jelzett jogával élni óhajt.

Az ENSZ határozata értelmében? Élhet a jogával? Hát persze, hogy élni óhajt vele! Nem is tudta eddig, hogy ilyesmi létezik. Gyorsan körbetelafonálta néhány osztálytársát, kiderült, hogy azok is kaptak hasonló levelet. Csaknem mindenki.

Saját, párhuzamos dimenziókban élő megfelelői! Azok lehetnek az ő legszemélyesebb barátai, ők mindenki másnál jobban ismerhetik őt! Hátha végre valamelyik tanácsot adhatna, hogy kell a lányonál kezdeményezni. Lehet, hogy van közöttük nagyon sikeres szívtipró, elvégre miért ne?

Hans-Joachim egészen felvillanyozódott.

Gyerünk ahhoz a kirendeltséghez! Reggel hétkor kezdődik az ügyfélfogadás.

Másnap korán felkelt, hogy tüstént a nyitásra odaérjen. Akkor talán még nem lesznek sokan.

A Párhuzamos Dimenziókkal Fenntartható Kapcsolatok Irodája Brémai Kirendeltségében unott, középkorú hivatalnok fogadta Hans-Joachim Müllert. Hosszan vizsgálódott valamit a számítógépén.

-         Hans-Joachim Müller – bólogatott. – Igen. Igen, küldtünk önnek értesítést. A rendszer azt mondja, hogy önnek vannak párhuzamos dimenziókban élő megfelelői. Ha gondolja, máris elindíthatjuk az ügyet.

-         Elindíthatjuk?

-         Úgy van, fiatalember. A párhuzamos dimenziókban élő emberekkel való kapcsolatfelvétel nem megy csak úgy átabotában.

Hans-Joachim most már a legszívesebben elfutott volna, de fegyelmezte magát és bólintott.

-         Akarja tudni, hogyan is működik ez a dolog?

A fiú intett a fejével, mire a hivatalnok vontatott hangon rákezdte:

-         Először is alapos pszichológiai vizsgálatot végeznek önnel a munkatársaim. Teljeskörű személyiségtanulmányt készítenek.

-         Erre miért van szükség?

-         Hogy eldöntsük, ön alkalmas-e a Látogatásra, vagy sem.

-         A Látogatásra?

-         Igen, így hívjuk a párhuzamos dimenziókkal történő kapcsolatfelvételt. El kell döntenünk, hogy az ön személyisége alkalmas-e erre.

-         Ez mit jelent?

-         Nem küldünk kapcsolatfelvételre zavart, agresszív, vagy súlyos személyiség-torzulásban szenvedő embereket, sem öngyilkosjelölteket vagy pszichopatákat.

Hans-Joachim csendben bólintott. Remélte, hogy ő egyik kategóriába sem tartozik.

-         A teszt elvégzése után önnek néhány napig várnia kell a döntésre – folytatta a férfi. – Amennyiben pozitív választ kap, az iroda kijelöli ön számára a meglátogatandó megfelelőket. Összesen öt párhuzamos dimenziót nyitnak meg az ön számára, és kitűznek egy időpontot, amikor szabad a gép.

-         A gép?

-         Igen, fiatalember, önt egy különleges fotelba ültetjük, és egy gép tartja majd a kapcsolatot. Testileg ugyan a meglátogatott dimenzióban fog tartózkodni, de a látogatás-technikusaink tudni fogják, hogy az ön egészsége és testi épsége rendben van-e. ha az idegműködéséből úgy ítéljük meg, hogy ön veszélybe került, haladéktalanul visszahozzuk.

Hans-Joachim sóhajtott. Megkönnyebbülést kellene éreznie, de nem érez.

-         Ön két megfelelőjét látgathatja meg. Egy-egy Látogatás pontosan öt percig tarthat.

Hans-Joachimnak tátva maradt a szája. Öt perc? Mire elég öt perc? Persze: ennyit ér, ha valami ingyenes. Vágjunk jó képet, több a semminél.

-         Sorsolás dönt.

-         Sorsolás?

-         Az önnek felajánlott öt párhuzamos dimenzió közül sorsolással állapítjuk meg, hogy melyik kettőbe tehet Látogatást.

-         Az ötöt önök választják ki?

-         Természetesen.

-         Mi alapján?

-         Vannak tiltott dimenziók. Ahol súlyos háború zajlik, vagy természeti katasztrófa, vagy bármi oylasmi, ami miatt a Látogatásuk nem ajánlatos.

-         Akadnak ilyen párhuzamos dimenziók?

-         Ön nem is sejti, milyen sok van belőlük.

-         Ezeket tilos látogatni?

-         Igen, fiatalember. Oda saját érdekében senki nem mehet.

-         Lássunk neki!

-         Szíveskedjék a nyolcvanhatos számú irodába fáradni, ahol munkatársam elkezdi a szükséges személyiségvizsgálatot.

A nyolcvanhatos számú irodában szikkadt, fanyar tekintetű, ötven körüli nő fogadta a fiút. Gépiesen beszélt, és erősen raccsolt.

Hans-Joachim meglepődött. Ez a nő fogja eldönteni, hogy alkalmas-e, ugyan, kiről tudhat ez akárcsak többé-kevésbé is tárgyilagosan dönteni, hiszen úgy fest, mint aki az egész világgal haragban van. Derékon alul már rég befagyott, mint az Antarktisz néhai mocsarai.

Még három másik irodába is elküldték, minenütt különböző, bárgyúbbnál bárgyúbb teszteket kellett kitöltenie. Némelyik annyira átlátszó volt, hogy Hans-Joachim gúnyosan elhúzta a száját. Nyilvánvaló volt, miféle feleleteket várnak tőle.

A sokadik teszt már kimondottan fárasztotta. Amikor századszor is belebotlott ugyanabba a kérdésbe, magában csendesen káromkodott.

Eléggé szkeptikus hangulatban tért haza. Ettől a személyiségteszttől feltehetőleg nem megy előre a világ de ő sem jut el egyetlen párhuzamos dimenzióba sem.

Biztos volt benne, hogy alutasító választ fog kapni. A legjobb minél hamarabb elfelejteni az egész marhaságot.

Barátnője még nem volt, de már egy utazást tervezgetett, amikor megérkezett a felelet:

A Párhuzamos Dimenziókkal Fenntartható Kapcsolatok Irodájának Brémai Kirendeltsége engedélyezte az ön számára, hogy két párhuzamos dimenzióban élő megfelelőjénél Látogatást tegyen.

Kérjük, a Látogatás lebonyolítása érdekében keresse fel kirendeltségünket az alábbi időpontban:

Hans-Joachim nagyot rikkantott örömében. Mégiscsak átléphet egy párhuzamos téridő-dimenzióba, és találkozhat ott élő megfelelőjével – gyakorlatilag önmagával. Mindössze három nap múlva.

Átszervezte nyári elfoglaltságait, elhalasztotta utazását, és nagy izgalommal készülődött. A megjelölt napon már reggel hétkor ott állt a kirendeltség előtt.

A hivatalnok közömbös arccal igazította el, egy pszichológusnő tíz percig beszélgetett vele, hogy felmérje a pszichikai kondícióját. A végén szertartásos kis beszédet tartott útravaló gyanánt.

-         Tudnia kell, hogy a párhuzamos téridő-dimenzióban található megfelelői nem azonosak önnel. Fizikai értelemben igen. Olyannyira, hogy a DNS-ük tökéletesen azonos. Ez azonban egyáltalán nem jelent lelki azonosságot, sok esetben még csak hasonló gondolkodást sem. Az ön megfelelői más életet élnek, más tapasztalatokat szereztek, a világuk másféleképpen működik. Kérem, ezt soha ne tévessze szem elől – fejezte be rögtönzött eligazítását a szemüveges pszichológusnő.

Ezután a kissé molett asszisztensnő bevezette a fiút a gépterembe, ahol negyvenes, szakállas látogatástechnikus fogadta.

Hans-Joachim szíve majd’ kiugrott izgalmában, a szakállas férfi azonban tökéletesen közönyös volt. A számára nyilván teljesen mindennapi esemény következik, gondolta a fiú.

- Előbb a sorsolás! – dörmögte a szakállas.

Két miniszoknyás lány vigyorogta be magát egy átlátszó tartállyal.

- Húzzon ki kettőt a színes golyók közül!

Hans-Joachim kihalászott két gömböt. A fogpasztavigyorú lányok kinyitották.

- Ötös és hetes!

A fiú arra gondolt, teljesen mindegy, hiszen úgysem tudja, melyik szám milyen világot takar.

- Ön először az ötös, aztán a hetes számmal jelzett párhuzamos téridő-dimenzióba tesz Látogatást – hirdette ki az eredményt a szakállas.

Személyesen kalauzolta Hans-Joachimot a szomszéd helyiségbe. Ott állt a Látogatószék.

Magas ülőkéjű volt, elegáns és kényelmes. A mindenfelé elterjedt főnöki székektől csupán annyiban különbözött, hogy nem volt forgótalpa.

-         Foglaljon helyet, és a karjait tegye kényelmes tartásban a kartámaszokra.

Hans-Joachim helyet foglalt, és egyre idegesebb lett. Jó döntés ez? Nem kellene mégis most azonnal, még ebben a pillanatban visszakoznia?

Megjelent két másik látogatástechnikus, és elektródákat helyeztek a fiú karjaira, nyakára, még a fejére és a homlokára is.

-         Figyelnünk kell az ön idegi és pszichikai állapotára, – magyarázta a szakállas. – hogy idejében visszahozhassuk, ha bajba kerülne. Mivel nem láthatjuk és nem is hallhatjuk önt, ezek a műszerek helyetetsítik az érzékszerveinket.

Kakórához hasonló műszert csatolt a fiú bal karjára. A közepén piros gomb.

-         Ez a legfontosabb. Ezzel a gombbal bármikor visszatérhet. Ha veszélybe kerül, vagy nem óhajtja folytatni a látogatást, kérjük, nyomja meg.

Ez egy kissé megnyugtatta Hans-Joachimot.

- Hatvan másodperc múlva odaát lesz. Alvásszerű állapoton át jut oda, amely akár hosszúnak is tűnhet. Valójában néhány tizedmásodpercet tölt majd az átmeneti közegben, de az érzékelése ettől nagyon eltérhet. Ön nem toppan be a megfelelőjéhez egészen váratlanul, az ön előtt néhány milliszekumdummal érkező egyszer használatos üdvözlőszonda már automatikusan közli az ottaniakkal, kicsoda ön, és mi célból Látogatja meg őket. Sok szerencsét!

Sötétség borult rá. Zavaros álmok rohanták meg¸tűz-és fénytömegek között cikázott ide-oda valami ijesztően végtelen térben. Valamikor gyermekkorában volt egy kisebb műtétje, éterrel altatták el, akkor érzett ilyet. Érdekes, most az álom közben is pontosan tudta, hogy álmodik – ilyen még sohasem fordult elő vele.

Szegényesen berendezett szobában találta magát. Egy fiatal srác mereven bámult rá közvetlen közelről. Hosszú másodpercek teltek el, mire Hans-Joachim Müller rájött, hogy akit lát – tulajdon megfelelője.

Ez a másik Hans-Joachim Müller mintha szikárabb, de mégis sokkal izmosabb lett volna, mint ő. Hátul csaknem a fejtetőig brutálisan felnyírt tüskefrizurát viselt, és ettől a vonásai rettentően agresszívnek tűntek.

Hans-Joachim csaknem megrémült. Miféle öltözéket visel a megfelelője? Miért tűnik furcsán természetellenesnek?

A másik Hans-Joachim Müller testhet simuló sötét drapp színű inget viselt, elől két gombos zsebbel. Mint valami katonai zubbony. Ehhez fekete szövetpantallót hordott. Nyáron? Minek? Vagy ünnepel valamit?

Mi olyan különös ezen a pantallón?

A nadrás alja össze volt fogva, és belegyűrve – egy magas szárú katonai bakancsba. Miféle divat ez? Nem rohad szét a lába?

Hans-Joachim gyorsan szétnézett. A lakás, a szoba, az ablakok haloványan ismerősnek tűntek, de hát ez Bréma, az otthona. A lakásuk. A régi bárkaszárnya, a jó ég tudja, hogy mikor épült.

Mitől furcsa?

Először is: a szag. Ez a bűz egyenesen rettenetes. Mi okozhatja?

Hans-Joachim szeme a falakra tévedt, és elkerekedett a szeme. A bűzt a hosszú évek óta meszeletlen, piszkos vajszínű falak okozzák. Uramisten! Miféle helyre keveredett? Hogyan élhetnek itt?

-         Te lennél az ottani Hans-Joachim Müller? – kérdezte pattogó hangon házigazdája, és kurtán kezet nyújtott.

A kézszorítása olyan volt, mint a satu. Mitől ennyire erős?

-         Igen – nyögte Hans-Joachim Müller, és megpróbált alteregójának szemébe nézni.

-         Puhánynak tűnsz – szögezte le a másik. – Meg dekadensnak. Miféle öltözék ez?

Hans-Joachim ösztönösen végignézett magán. Farmerban és hófehér pólóban volt. Itt talán nem ismerik a farmert?

-         Olyan az inged, mint valami hálótrikó – mustrálgatta a megfelelője. – A nadrágod meg valami amerikai vacak. Mondd csak, ilyen öltözékben is tagja lehetsz a Hitlerjugendnek?

Hans-Joachim Müller elsápadt.

-         Micsoda? – makogta. – A Hitlerjugendnek?

-         Annak hát? Kérlek, itt ne menj ki így az utcára, ne szégyeníts engem. Ha bárki meglátna, nyilvánvalóan átnevelő táborba küldenének. De az a baj, hogy veled együtt engem is, és többé sohasem bíznának bennem.

-         Hogy’ állsz a csajokkal? – próbálta az őt érdeklő témák felé terelni a beszélgetést Hans-Joachim.

-         Micsodákkal?

-         A lányokkal.

-         Ja? Beszélj érthetően!

-         Hogy’ állsz a lányokkal?

-         Én csak egyet tudok: kizárólag a párt szajhaszolgálatához tartozó nőszemélyekkel szabad szóba állni, különben nagy baj lehet belőle. Néhány ismerősömet már elvitték amiatt, mert olyan nővel dugtak, akiről kiderült, hogy nem árja. Vagy éppen zsidó. Erre nagyon vigyázz nálunk!

Köhintett.

-         Lehetek veled őszinte?

-         Hát persze, hogy lehetsz! – csapott le Hans-Joachim. Végre olyan hang, amit hallani szeretett volna.

-         Nem fogsz beköpni?

-         Kinek köphetnélek be? Azonos vagyok veled, te hülye! Soha senkit sehol fel nem jelentettem, és nem is fogok. Ráadásul csak öt percre jöhettem el hozzád!

A másik sóhajtott.

-         Szóval: van egy titkos ügyem, amit apának sem merek elmondani. Főleg azóta nem, hogy iszik.

-         Apa iszik?

-         Persze, hogy iszik. És fecseg, pedig a csapszék tele van besúgókkal.

-         Mi a titkos ügyed? Azonnal mennem kell, és valószínűleg soha többé nem tudok visszatérni.

A másik arcán olyan kifejezés jelent meg, mint aki örvend.

-         Jó, de akkor se mondd el soha senkinek, mert az ördög nem alszik!

-         Nem mondom el.

-         Akkor figyelj! – aggodalmasan körülnézett, bár rajtuk kívül senki sem volt a szobában. – Akkor történt amikor Oldenburgot hitlerré választották. Találkoztam egy lánnyal. Te, az maga a csoda! Földcsuszamlást okozott bennem. Szeretem, és ő is szeret.

-         Akkor mi a baj?

-         Az, hogy lengyel. Alárendelt néphez tartozik. Nagyon kell vigyáznunk, öregem!

Hans-Joachim hümmögött.

-         Hogy’ tudsz itt életben maradni? – nyögte ki végül.

-         Mi van?

-         Azt kérdeztem, hogyan tudsz itt élni? Ebben a pokolban!

-         Pokolban?

-         Nácipárt, meg hitler, meg árja. Ez borzalmas lehet. Ez maga a pokol.

-         Csöndesebben, te hülye! Meg ne hallja valaki! Ha a házbizalmi feljelent, valamelyik lágerben végzem. Ott meg állítólag lemészárolják az embereket.

-         Igen – vágta rá Hans-Joachim. – gázzal. Milliószámra.

A másik erre éppen csak elhúzta a száját.

-         Szerencsés dimenzióban élhetsz te, attól vagy ennyire elfogult. Méghogy ez a pokol! A pokol a háború! Ott van az igazi inferno! A front jelenleg a Pripjaty mocsárvidékén húzódik.

-         Háború van?

-         Hát persze, hogy az van. Emberemlékezet óta háború van a bolsevikokkal. Nálatok talán nincs?

-         Befejeződött. Hetvenöt évvel azelőtt, hogy mi megszülettünk. Már régen el is felejtettük.

A megfelelő nagyot fújtatott..

-         Szerencsés vagy. Nekem azonban minden esélyem megvan rá, hogy a Pripjaty mocsraiba kerüljek. Már a jövő hónapban.

-         Pripjaty? Ott van Csernobil.

-         Csernobil? Mi az a Csernobil

-         Atomerőmű.

-         Mi az, hogy atomerőmű?

Hans-Joachim rájött, hogy képtelen elmagyraázni. Állt kukán, és hallgatott. A másik várt néhány pilanatig, aztán folytatta:

-         A 78. SS-páncéloshadosztály páncélgránátos ezredébe kaptam beosztást. Hat hónapot mindenképpen le kell húznom a fronton, ahogy a törvény előírja. Utána hazajöhetek, de csak akkor, ha nincs veszélyes bolsevik offenzíva, vagy ha a Führer mást nem parancsol. Minden évben felröppen a hír, hogy a Waffen-SS megkísérli újra elfoglalni Kijevet, ahogy a legenda szerint annak idején már egyszer sikerült.

Hans-Joachim az asztalra nézett. Eddig fel sem tűnt a tányér. Fekete kenyér és szilvadzsem. Összerándult a gyomra. Szegény alteregója!

A másik látta a szemvillanását.

-         Ja, a kaját nézed? Vén hitlerszalonna. A húsféleség a Führer szerint egészségtelen. Mi vagyunk a modern németek, akik soha nem esnek húst. Vagy majdnem soha.

-         Ki a Führer?

-         A mindenkori hitler. Most éppen valami Oldenburg. Szar alak.

Hans-Joachim az ablakhoz sétált, és kilesett rajta. Megrökönyödött. Ez volna Bréma? Romok mindenütt. Végtelen sivár utcakép, rongyos járókelők.

- Amerikai légitámadás nyomai – mondta kissé szomorú hangon a másik, és Hans-Joachim vállára tette a kezét. – Még nem működik tökéletesen a légvédelmünk. A Führer jövő tavaszra ígérte az új légvédelmi fegyverrendszerek hadrendbe állítását.

Hans-Joachim levegő után kapkodott.

Ekkor szólalt meg a fejében a hang:

„Az öt perc Látogatóidő letelt, önt azonnal visszahozzuk.”

Most nem volt álomszakasz, azonnal a székben találta magát. Legszívesebben elsírta volna magát. Nem volt benne biztos, hogy kedve van meglátogatni még egy megfelelőjét. Nem kérdezték meg tőle.

„Ne felejtse el, ön valószínűleg az általunk ismert legjobb világban él.

Fáradtan bólintott a géphangra.

-         Készüljön, most jön a második párhuzamos téridő-dimenzió. – mondta a szakállas.

Hans-Joachim újra álomba zuhant.

Ez azonban egy percig sem tartott.

Választékos eleganciával berendezett szobában találta magát, idő kellett, hogy megértse: ismét Brémában van, ismét a saját szobájában.

És ott állt előtte a megfelelője.

Először azt hitte, hogy a másik Hans-Joachim valamiféle jelmezt visel. De a tartásából, a szigorú tekintetéből kénytelen votl megérteni, hogy nem.

A jól fésült, bajszos úriember – itteni alteregója – igen választékos, háromrészes halszálkás hollófekete öltönyt viselt arany szegélyű égszínkék csokornyakkendővel, alatta keményített makulátlanul hófehér ing, a szemében – monokli.

Hans-Joachimot leginkább ez zavarta.

-         Mire készülsz? – kérdezte minden udvariaskodás nélkül.

Rosszul tette.

-         Segítsek, fiatalúr? – szólalt meg egy érdes női hang.

Hans-Joachim balra kapta a tekintetét, és farkasszemet nézett egy habos galléros, pitykés-fityulás, jó negyvenes szobalánnyal, aki éppen feltűrte karján a csipkés ujjú inget, és úgy festett, mintha az amazonkirálynő hadából szalasztották volna.

Hans-Joachim megrémült.

-         Mit óhajt? – kérdezte szertartásosan az alteregója, és finoman intett a némbernek, hogy várjon egy kicsit. – Ha ön valóban egy másik téridő-dimenzióból érkezett, akkor feltehetően hallott valamit a jó modorról, bár parasztos öltözéke nem erre vall.

-         Jó napot kívánok! – nyögte alázatosan Hans-Joachim.

-         Magának is. Ha nem áll szándékában kéregetni, mit óhajt? A nyakkendőjét otthon felejtette? Figyelmeztetem, itt negyedórán belül választékos úri társaság fog összegyűlni, ahol ön – megjelenéséből ítélve – persona non grata lesz. Őfelsége, VI. Vilmos császár születésnapját fogjuk közösen megünnepelni. Utána közösen a kikötőbe sétálunk, ahol vendégeimmel kapcsolataim révén közelről negtekinthetjük a Bismarck nehéz rakétahordozó cirkálót, a világ egyik legimpozánsabb hadihajóját.

-         Itt nem volt világháború? – kérdezet óvatosan Hans-Joachim.

-         Világháború? Mi az, hogy világháború? – monoklija mögül szigorú szemmel méregette a fiút. – Civilizált korban élünk, ilyesmi a modern világban elképzelhetetlen. Bár a háború a haladás egyik motorja, és a német birodalom a távolabbi jövőben aligha tudja elkerülni.Egyszer meg kell majd mérkőznünk az elpuhult nyugattal.

-         Ne! – szaladt ki Hans-Joachim száján. – Azt nem szabad!

-         Ugyan már! – legyintett a másik. – Dehogynem! Anglia gyarmatai lázadoznak, az idő nekünk dolgozik.

Hans-Joachim csendben megnyomta a piros gombot. Elege lett a párhuzamos téridő-dimenziókból.

„Ne felejtse el, ön valószínűleg az általunk ismert legjobb világban él.

Szívből bólintott. Így van. Ez a létező legjobb világ.

Nagyot lélegzett a szabad levegőből, amikor végre kiléphetett a kirendeltség ajtaján. Soha többé nem jön ide.

Két nap múlva a városban összefutott a nagybátyjával. Dieter bácsi egy kicsit részeg volt, és láthatóan mindent elkövetett, hogy ezt az állapotot tovább fokozza.

-         Gyere, ülj le mellém, kölyök, de ne igyál, mert valakinek haza kell engem vinnie a kocsival.

Hans-Joachim szeme felragyogott. Vezetheti Dieter bácsi kocsiját. Miből vehette a hatalmas BMW-t a vén gazember? Persze, egy rendező nyilván keres eleget.

A fiú ült, Dieter bácsi meg egyre csak ivott. Éjfél tájban Hans-Joachim összeszedte a bátorságát:

-         Mikor viszel el engem egy forgatásra, Dieter bácsi?

-         Reklámfilm jó lesz?

-         Kutyának kell a reklámfilm, Dieter bácsi; játékfilm forgatására vigyél el!

-         Már nem csinálok játékfilmeket, kölyök. Abból sok van. Ez nagyobb üzlet.

-         Ez?

-         Különleges reklámfilmek hülyéknek. Hetente több tucat, és fizetnek, mint a köles. Egy hülye, de nagyon gazdag cég. Úgy hívják: Párhuzamos Dimenziókkal Fenntartható Kapcsolatok Irodája.

Hans-Joachim szédülni kezdett. Micsoda?

Párhuzamos Dimenziókkal Fenntartható Kapcsolatok Irodája?

Mit művelhet ott Dieter bácsi, a filmrendező? Vajon mit?

Hans-Joachim érezte, hogy elvörösödik. Úgy  állt, mint akit főbe kólintottak.