Károlyi András nagyon berúgott – életében először. Nehézkesen dülöngélt, közben kegyetlenül félrehúzott a feje, mozdonyverseny zajlott az agyában, rosszul volt, nyomorultul volt, gyomra tartalma kitörni készült. Ebül érezte magát, közben boldog volt, mérhetetlenül boldog.

Feltalálta az időgépet.

Ezt el is mondta boldog-boldogtalannak.

-         Képzeljék! Feltaláltam az időgépet!

A járókelők kitértek az útjából.

-         Fel se fogják, mit mondtam, tökfejek? Feltaláltam az időgépet!

Valami bőrkabátos fiatal fickó visszaszólt:

-         Ne ágáljon itt, papa, mert felmegy a vércukra! Sose piált maga? Menjen, aludja ki magát, amíg jól van dolga!

András összerázkódott. Mi az, hogy papa? Miért, hány éves? Alig múlt hatvan. Miért, az olyan magas kor?

Fiatalok haladtak el mellette, gúnyos mosollyal méregették. Úgy látszik, a hatvan mégiscsak magas kor. Legalábbis elég nagy.

Károlyi András csak állt a járdán, tűrte a mellette elhaladók lökdösődését, és kissé bambán bámulta a Nagykörút túlsó oldalát.

A fene egye meg, minek ivott, ha nem szokott hozzá? Mire volt ez jó? Csak nézett maga elé.

Aztán megértette:

Feltalálta az időgépet. Valóban feltalálta.

Otthon előbb kipihente magát, alaposan kialudta a részegséget. A másnaposság miatt várt még egy napot, és csak a következő nap délelőtt nézte meg újra.

Semmi kétség. Valóban alkotott egy időgépet. Ellenőriznie kellett. Az elméleti megfontolásokat nem tartotta elegendőnek. Valódi egzakt bizonyítékot akart. Eszébe sem jutott a gépet szabadalmaztatni, még csak említeni sem akarta soha senkinek, hogy létezik. Dehogy. Csak önmaga számára akart megdönthetetlen bizonyítékot.

Gondosan felírta egy papírlapra a dátumot. A pontos időt is. Kézzel. A papírt a dolgozószobája asztalára helyezte, jól megnézte az óráját, egy félóráig hagyta a papírt a dolgozószoba asztalán heverni, aztán elégette. A papírlap pusztulását gondosan videóra vette.

Másnap a táskájában hazavitte a kis WL-45 márkájú hivatali robotot. Az apró szerkezet részben takarításra, részben egyszerűbb iratkezelésre volt programozva, afféle gépesített hivatalsegéd volt.

Gondosan beállította az időgépet. Huszonnégy óra, oda-vissza. A visszatérés eleve automatikusan történt, András úgy konstruálta meg a szerkezetet, hogy a mindenkori visszatérés indulás plusz három perc legyen. Akármikor menne akárhová, a gép mindig három perccel később hozza vissza, mint ahogy elindult.

A jelenbeli térbeli helyváltoztatás problémáját nem tudta megoldani. Egyelőre. Igazából ennek nem is volt jelentősége. Az időgép András hálószobájából indul, minden esetben ide is tér vissza.

A múltbeli térváltoztatás más dolog volt, azt megoldotta, bár nem volt vele megelégedve. A múltba való visszatéréskor előzetes tájékozódás alapján a feltaláló meg tudta határozni az érkezés pontos helyét, ettől kezdve azonban az időgép nem volt hasznos teher. Negyvenöt kilogramm súlya problematikussá tette a szállítását. Minden alkalommal megfelelő rejtekhelyről kell majd gondoskodni.

Még két korlát volt. Az első a jövő idő problémája. Ez elméletileg is megoldatlan volt, sőt eleve megoldhatatlannak tűnt, mivel a számítások azt jelezték, hogy a gép negatív tartományba érkezik, ha előre küldi az időben. Nyilván ki kellene próbálnia, előre kellene küldenie üresen, hogy láthassa, visszatér-e. Hosszas fontolgatás után Károlyi András elvetette a kísérletet. Ha a gép nem tér vissza, túlságosan költséges lenne építenie egy újat. Ha nem tud behatolni a jövőbe, legfeljebb lemond róla.

A második korlát a múltba utazással állt kapcsolatban. A dupla ugrás kockázati tényezőit nem sikerült hetvenöt százalék alá szorítania, ezt pedig nem engedhette meg magának. Ez azt jelentette, hogy minden alkalommal, ha a múltban jár, előbb vissza kell érkeznie a jelenbe – azaz a gép nyelvén a jelenpluszháromba – és csak utána indulhat újra vissza. Ha a múltból újra a múltba ugrik, elképzelhető, hogy sohasem találhat vissza a jelenbe. Akkor ugyanis az automatikus visszatérés időpontja nem a jelen, hanem az onnan történő indulás jelenideje lesz, azaz a jelenpluszhárom időpontja is áttolódik a gép szempontjából jelenné vált korábbi múltba. Súlyosbította a problémát, hogy visszatéréskor már nem számíthatott a gép automatikus visszatérésére, hanem újra ki kellett volna számítani a valódi jelenbe történő visszatérés időpályáját. Ezt volt az, amit lehetetlen volt hetvenöt százalékos hibahatár alá szorítani. Egyetlen következtetést lehetett mindebből levonni: teljesen mellőzni kell a duplaugrásokat.

Volt egy másik, még ijesztőbb kockázati tényező is. Semmi garancia nem volt arra, hogy ilyen esetben a jelenlegi jelent egy visszatérési utasítás esetén a gép nem tekinti negatív tartománynak. Ez pedig azt jelentené, hogy Károlyi András örökre a múltban ragadna.

Ahogy mindezt végiggondolta, mély lélegzetet vett. A WL-45-öt az időgép tálcájára állította, azt a parancsot adta neki, hogy menjen a dolgozószobába, és hozza el neki az asztalon heverő papírlapot.

Gondosan bekapcsolta valamennyi felvevő eszközét, mindet az időgépre irányította, és elindította a szerkezetet.

Remegve nézte, ahogy az időgép megrázkódik, lassan elhomályosul, a körvonalai hirtelen ezüstös színben felizzanak, aztán lassan eltűnik, és nem marad a helyén más, mint a padlóra rögzített műanyag tartótálca.

Ahogy a gép eltűnt, András a kronométerére nézett, és gondosan rögzítette az időpontot. Három percig kell várnia a bizonyosságra.

A gépe számára bejárható időtartomány nagyjából háromezer esztendő. Bejárhatja az egész ismert történelmet. Annál korábbi múltba hatolni már kockázattal jár, az időmélység hátrálása csak akkor lehetséges, ha kissé átépíti később a gépét. Ehhez persze pénz kellene, sok pénz, tehát egyáltalán nem biztos, hogy megéri.

Hacsak nem szerez pénzt a múltba járással.

Miért is ne? Miért ne legyen igazán gazdag?

Nem panaszkodott, hiszen volt mit a tejbe aprítania. Egyedül van, azt tehet, amit csak akar. A feleségétől tíz éve vált el, a gyerekei ritkán látogatták, nem nagyon érdekelte őket.

A kronométer jelzett, azonnal letelik a három perc.

Károlyi izgatottan meredt az üres műanyagtálcára.

Pontosan tudta, mi fog történni, mégis csodát látó ámulattal dermedt a látványra.

Voltaképpen lejátszódott fordítva a gép eltűnésével járó összes fényjelenség. Előbb a szerkezet ezüstösen izzó körvonalai jelentek meg, aztán nagy, homályos folt takarta el az imént még fedetlenül álló falszakaszt, a körvonalak lassan elmosódtak, a gép látványa kitisztult, a mozgás véget ért.

Az időgép újra ott állt a helyén.

Károlyi András megkönnyebbülten sóhajtott. A WL-45, szokott komikus mozgásával a férfi elé gurult, és átnyújtotta a kért papírdarabot.

Károlyi alaposan megnézte. A papíron a tegnapi dátum és az időpont. Többé semmi kétség. Ez voltaképpen világraszóló felfedezés. A kor legnagyobb tudományos szenzációja. Teljes inkognitóban.

A kezében volt teljes épségben az a tárgy, amit tegnap elpusztított, és aminek a megsemmisítését gondosan rögzítette.

Gondosan dokumentált mindent, hátha egyszer mégis úgy dönt, hogy előáll a felfedezésével. Nem nagyon tervezett ilyet, mert nem látta rá alkalmasnak a világot. Az ostoba szkeptikusok nyilván minden módon szétcincálnák, és rövid úton használhatatlanná tennék az összes felvételét, hogy bebizonyítsák, hogy ő, Károlyi András csaló és hamisító. Rántott egyet a vállán.

Megtartja magának a felfedezését. Hasznot húz belőle egyedül.

Adott magának egy félórát örülni.

Most jön a második etap. Az időgép hasznosítása.

A legegyszerűbb az volna, ha visszamenőleg átnézné a lottószámokat, keresne olyan hetet, amikor gigantikus nyeremény várt a lottózókra, de senki sem nyerte meg. Két-három nappal a lottósorsolás előtt ki kellene töltenie, és fel kellene adnia a nyertes szelvényt, aztán már csak várakoznia kell.

Ez a legegyszerűbb. A legbiztonságosabb.

Károlyi András megrázta a fejét. Nem érdekelte a lottónyeremény. Ő a tőzsdén akart sok pénzt szerezni. Ezt már korábban eldöntötte: mindenképpen a tőzsde

Erre oka volt. Meg akarta szégyeníteni az apját.
Sok pénzt kell szereznie a tőzsdén, rettentő sokat, aztán gondoskodni kell róla, hogy az apja erről tudomást szerezzen.

Az apja, Károlyi Ferenc egy ügyviteli szoftvereket forgalmazó cég vezető beosztású munkatársa volt, és rendszeresen üzletelt a tőzsdén. Sohasem kockáztatott nagy összegeket, hol nyert, hol veszített, de az üzletei hatvan-hetven százalékban sikeresnek bizonyultak, és az idő múlásával szerény, de biztos mellékjövedelemre tett szert a tőzsdén.

Amikor András kijelentette, hogy a tőzsdén szeretne játszani, az apja határozottan megrázta a fejét.

-         Nem, fiam. Makacs vagy és rugalmatlan, a tőzsdén számodra nem terem babér. – amikor látta, hogy a fia arca elkomorodik, még hozzátette: – Hidd el, nem ellened beszélek!

Ezzel elég komoly sebet ütött András öntudatán. A fiú akkor még bálványozta az édesapját. Most már gyűlölte. Megszégyeníti.

Mikorra menjen vissza? Milyen időpontot válasszon?

Mindenképpen úgy kell visszamennie, hogy már nagykorú legyen, de még az anyja öngyilkossága előtt visszajusson. Kell, hogy az anyja megtudja a fia sikerét, hátha mégis életben maradna. Ha ezen feltételeknek eleget tesz, semmiféle más időpont nem jön számításba, mint 2003 augusztusa vagy szeptembere. Károly 2003. augusztus 8-án töltötte be a tizennyolcadik évét, az anyja pedig október 1-jén, szerdán kivetett el öngyilkosságot.

2003 szeptemberében kell visszatérnie.

Gondosan tanulmányozni kezdte a korszakot, hónapokat töltött ezzel. Ideje bőven volt, korkedvezménnyel vonult nyugdíjba, a jövedelme nem volt magas, de az ő szerény életviteléhez éppen elegendő.

Beleásta magát 2003-ba. Elképesztő, mi minden történt abban a korban, amit annak idején észre sem vett.

Például: volt egy hírhedt bankrablás-sorozat, András ezt annak idején nem kísérte figyelemmel, nem tudta, mikor fogták el a tetteseket. Valamikor bizonyára. Akkoriban sokan beszéltek a rablássorozatról, nem nagyon figyelt oda, később el is felejtette. Most se fontos.

Sokkal jelentősebb dolgokra kell koncentrálnia.

Az anyja.

Sokszor mondták, hogy szinte a megszólalásig hasonlít az anyjára. Erre volt életében a legbüszkébb. Gyakran csak azért nézegette magát a tükörben, hogy felfedezhesse önmagán az édesanyja nemes vonásait.

Károlyi Ferencné, született Schörner Izabella volt András számára az eszményi nő. A legszebb és a legjobb. A mindig csinos, mindig elegáns. Aki mindig olyan választékos eleganciával öltözött, aki olyan rafináltan tudott csinos lenni, hogy minden csitrit lepipált. Micsoda fantasztikus nő volt. Sok hülye megszólta, hogy sokat költ magára, de hát egy bank területi igazgatója ezt megteheti, sőt meg is kell tennie.

Az apja nem érdemelte meg.

A nagyapja sem nagyon, Schörner Mihály láthatóan nem volt tisztában vele, miféle kincs a lánya. Szigorúan, érzéketlenül bánt vele, mintha kimondottan a vejét kedvelte volna jobban. Szűk látókörű tuskó volt a bíró úr.

Ezek a férfiak asszisztáltak az édesanyja öngyilkosságához.

Azt a napot Károlyi András sohasem felejtette el. Az apja Pécsen volt valami konferencián, ő pedig három haverjával keveredett oda. Mikor is? Négy-öt nappal az anyja halála előtt.

Elfogyott a pénzük, és neki eszébe jutott, hogy az apja is a városban van. Nem került nagy fáradságába kinyomozni, hogy melyik szobában szállt meg. Pénzt akart tőle kérni. Telefonon valószínűleg lerázta volna, vagy átutal valami szerény összeget, ami éppen fedezi a hazautat. Kevés. Neki annyi kellett, hogy további bulikat szervezhessen belőle.

Rajtaüt az apján. Nem szólt előre. Este tíz után fellopakodott, kipiszkálta a zárból a kulcsot és a másikkal, amit a recepcióról csent el, behatolt az apja szobájába. Az apja ilyenkor már alszik, majd felébreszti az öreget.

Aludt is.

De nem egyedül. Egy csinos vörösesszőke volt vele.

Szóhoz sem jutott a döbbenettől. Percekig állt, hallgatta a szuszogásukat.

Gyorsan megkereste az apja tárcáját, kivett néhány nagyobb címletű bankjegyet, eltette, aztán felkapcsolta a villanyt, és felébresztette őket.

-         Miféle férj vagy te? Itt dugsz ezzel a büdös kurvával, anyám meg otthon körülrajong? Nem sül le a bőr a pofádról?

-         Várj, Andris, semmit sem értesz!

-         Dehogynem! Értek én mindent! Megcsapoltam a tárcádat, hogy hazamehessek! Fulladjatok meg!

Úgy rohant el, mintha űznék.

Az apját attól kezdve leírta, szóba is alig állt vele.

Kárpáti Béla az anyja bankjának egyik kiemelt ügyfele volt, gyakran megfordult náluk anyja utolsó éveiben. Igazi úriember volt, diszkrét és tapintatos, nyilván kiváló üzletember. András hallotta, hogy az anyja halála után Kárpáti az ország legvagyonosabb embereinek sorába emelkedett. Nyilván megfeszített munkával dolgozott éjt nappallá téve, és az áldozatos munkának meg is lett a gyümölcse.

Az anyja öngyilkossága. A mérhetetlen fájdalom, ami sose múlt el. Meghúzta a ravaszt a csodálatos nő, a pótolhatatlan anya, a gyönyörű feleség – bizonyára nem tudta feldogozni férje aljasságát.

Schörner Mihálynak az arcizma is alig rándult a lánya temetésén. Micsoda emberek vannak…

András gondosan felkészült az időutazásra. 2003-ban Magyarországon még nem volt euró, ezért kéthavi nyugdíjának megfelelő összeget dollárra váltott a megtakarított pénzéből. Ez lesz az alaptőke.

Egy Nagy Andor nevű hajléktalant az anyja halála után három nappal halálra gázolt a villamos. Ezt jó tudni.
Hová rejtse az időgépet? Az anyja villájának a pincéje? Még mindig gazdátlanul áll, dohon és törmeléken kívül ott egyéb nincs, senki sem jár oda, az lesz a megfelelő hely.

Hol legyen a szállása? Tóth Kálmán nevű volt osztálytársa a családjával még tíz napig Görögországban lesz. A lakásuk üres, kulcsot könnyűszerrel kaphat hozzá. Sokszor járt ott annak idején. Megvásárolta a megfelelő típuskulcsot.

Amikor a felkészülést befejezte, elindult. A pincében a magával hozott fekete drapériákkal gondosan betakargatta az időgépet, aztán nagyot sóhajtott. Gyerünk!

Még él az anyja. Hat napig.

Semmiképpen sem akart találkozni fiatal önmagával. A bő negyvenévnyi korkülönbség valószínűleg éppen elég ahhoz, hogy őt senki sem ismerje fel, de kínosan érezte volna magát fiatal önmaga társaságában.

Számlát nyitott. Nem is egyet. A másikat a gondosan kimosdatott Nagy Andor számára. A hajléktalan már idióta volt a sok italtól, semmit sem kérdetett, egy üveg pálinkáért mindet aláírt. Nagy Andor számlájára jókora összeg került, húsz évre lekötve. Fiadzani fog.

A tőzsdén látta az apját. Egészen közelről is. Károlyi Ferenc még előre is engedte egyszer a fiát. András ujjongott. Nem ismerte fel a gazember.

Sokkal könnyebben ment, mint gondolta volna. Két cég három nap múlva fuzionálni fog, emiatt elképesztően felmegy majd a részvényeik ára. Ma mélyen a névérték alatt szerezhetők be. Egy másik magyar vállalat holnap amerikai kézbe kerül, és jelentős tőkeinjekciót kap, emiatt a részvényeinek ára év végére megháromszorozódik.

András annyit vásárolt ezekből a részvényekből, amennyit csak tudott. Mielőtt még vérszemet kapott, megállt. Elég. Ebből már tekintélyes haszna lesz, semmi szükség rá, hogy bárki is gyanút fogjon, hogy a hatóság szimatolni kezdjen.

Nem, a következő üzletet majd évekkel később kell megkötnie, az már túlságosan gyanús lenne. Így is fennáll a veszély, hogy zaklatni fogják, volt-e előzetes információja a tervezett fúzióról, meg a másik cég eladásáról. Most ki kell várni, amíg felszaporodik a pénz, és néhány év múlva majd az apja orra alá dörgöli.

Voltaképpen végzett, de nem tudta rászánni magát a visszaútra. Semmit sem tett az anyjáért. Eredetileg azt tervezte, hogy most csak a pénzügyeket intézi el, és később tér vissza, de nem volt szíve elmenni.

Mindenképpen szerette volna látni az anyját. De mit mond neki? Az anyja most jó tizenöt évvel fiatalabb nála. Ostoba helyzet.

Egy ragyogó szeptemberi napon nem bírta tovább. Az anyja ekkoriban hosszabb szabadságon volt a migrénje miatt, kis nyaralót bérelt a Velencei-tó partján, és odaköltözött néhány hétre. Meghagyta, hogy senki se zavarja, mert pihennie kell.

Szegény, szegény édesanyám! Szegény drága édesanyám! Vajon tudta-e, hogy sohasem fog már onnét eljönni?

András a Velencei-tó partjára utazott. Semmi épkézláb ötlete nem volt, milyen ürüggyel állítson be az anyjához. Egy teljes napig ezen törte a fejét.

Mi volna, ha az igazat mondaná? Egyszerűen elé állna, és elmagyarázná az időutazást. Ostobaság? Nem! Az anyja rendkívüli asszony, meg fogja érteni.

A kertkapu nyitva volt. András egyszerűen belépett a kertbe. Néhány lépést tett, amikor a földbe gyökerezett a lába.

Úristen, Fickó! A kutya!

Határozatlanul megtorpant.

Már ott is volt a német dog.

András megrémült. Ha elszalad, minden rosszul sül el. Ha viaskodik egykori kedvencével, még rosszabbul. Mit tegyen?

Fickó oldotta meg a problémát. Leült András elé, a farkát csóválta, aztán gondolt egyet, és játékosan a férfira ugrott. András már elszokott ettől, csaknem hanyatt vágódott. A kutya felismerte! Megsimogatta Fickó fejét, az eb megnyalta a kezét.

Először megdöbbent, aztán nagyon megkönnyebbült. Fickó fogja azonosítani az anyja előtt! Megvan a megoldás!

Önbizalommal eltelve haladt tovább.

A kerti ajtó felé lopakodott, a torkában dobogott a szíve. Fickó mindenütt barátságosan a nyomában.

Benézett az ablakon. Látta, hogy az anyja az ágyra könyököl. Valamiféle ütemes mozgást végez. Talán hintázik? Mit csinál szegény? Szegény, szegény szent asszony.

Nincs egyedül. Ki lehet vele? Már látta, hogy Kárpáti Béla feje valahol az anyja mögött, fent, a férfi álló helyzetben van. A férfi kezei valami habosan szép fehérséget markolnak, és ő is ütemesen mozog.

Csak lassan, nagyon lassan tudatosult benne, mit is művelnek azok ott ketten.

Percekig állt villámsújtottan. Aztán elmenekült.

Éjjel nem aludt. Mentségeket keresett. Az anyja félrelép. Kárpáti Béla a szeretője. Ki tudja, mióta csalja már szegényt a férje. Meg lehet érteni. De valahogyan segíteni kellene rajta. De hogyan?

Haza kell csalni onnan valami munkával.

Felhívta a területi igazgatóságot, amelynek az anyja volt az egyik vezetője. Bemutatkozott, mint gazdag üzletember, befektetési lehetőséget keresett, és az igazgatónővel akart beszélni.

Kellemes női hang szólalt meg a túloldalon.

- Parancsoljon, Pamlényi Erika.

András nem értette.

- Kérem, én Károlyi Ferencnével szeretnék beszélni.

-         Már nem dolgozik itt. Rendőrségi vizsgálat folyt ellene, és fegyelmivel elbocsátották. Úgy tudjuk, nincs munkája.

András döbbenten hallgatott.

Mégis csak beszélnie kell az anyjával. Ki tudja, miféle dráma zajlik vele, segítenie kellene. Szegény, szegény asszony.

Az öngyilkosság napján szánta rá magát.
Megint a kertkapu felé került. A kutya újra örömmel fogadta, és a nyomába szegődött.

Ingerült párbeszéd hallatszott a házból. Ki kiabál az anyjával. Talán a férje? nem

A férfihang: Schörner Mihály. A nagyapja. A bíró. András közelebb lopakodott.

-         Bankrablóknak adtál tippeket, szégyent hoztál a családra! Nevezd meg a rablókat, akkor talán mérsékelik a büntetésedet. Mindenképpen sokáig fogsz ülni! Nem vagy többé a lányom!

András fájó szívvel nézte őket. Az anyja úgy hevert a fotelben, mint akit megvertek. Megalázottan, kétségbe esve. Az éjjeliszekrényen valami furcsa.

Egy pisztoly.

-         Jól gondold meg! Vagy megnevezed a cinkosaidat, és akkor meglátom, mit tehetek, vagy legjobb, ha agyonlövöd magad azzal – folytatta kíméletlenül Schörner Mihály, és a pisztoly felé intett.

András hangtalanul sírt. Csak a pisztolyt nézte. Egyre nézte.

Látta elmenni a nagyapját. Elbújt a lugas mögé. Mintha valami árnyék mozgott volna a kertben. Ki a csoda.

Odabent lövés dörrent.

András felordított.

-         Jaj ne! Ne!!! Miért nem akadályoztam meg!

Ekkor a házból kilépett valaki, és a nyomában még egy. Vasmarok kapta el András nyakát.
- Ki a nyavalya vagy te? Egy szemtanú!

Nem igaz, gondolta kétségbeesve, ez nem lehet igaz. Kik ezek? Csak nem…?

Újabb lövés. Aztán még egy. András oldalába iszonyú fájdalom hasított, aztán minden elsötétedett. Valami puhára zuhant. A kutya tetemére.

Nem hallotta, amint Kárpáti Béla a nagydarab fickóhoz fordul.

-         Nem tudtad rendesen lelőni?

-         Ne aggódjon, főnök. Ennek húsz perce van, aztán elvérzik.

Valamivel több lett. Furcsa álmok mezején bolyongott, elképesztő formagazdagságban keveredett álom és valóság.  Lassan világossá vált előtte, miből is futotta az anyjának utazásra, autóra.

Már csak néhány percre tért magához.

Ketten ültek az ágya mellett. Az apja és egykori önmaga. Az apja felhúzta a karját, és egy anyajegyet mutatott a fiatal Andrásnak. Annak a karján is megvolt, tökéletesen egyezett. Fiatalabb önmaga megrökönyödve szemlélte a haldoklót.

Orvos lépett a szobába. A néma kérdésre megrázta a fejét.

-         Reménytelen. Legfeljebb egy órája van. Talán egy sokkal fiatalabb megúszhatná ezeket a lövéseket.

András beszélni próbált.

-         Időgép, időgép – nyögte alig hallhatóan. – Meg fogjátok találni…

Károlyi Ferenc szomorúan rázta meg a fejét.

A következő percben a negyvenhét éves apa lefogta hatvankét éves fia szemét.