Csípős volt a késő őszi hajnal, egy-két foknál nem lehetett magasabb a hőmérséklet. November elején Chicagóban nem ritka az ilyesmi – főleg nem kora reggel.

A West Flecher Street-en még alig mozdult egy-két gépkocsi, de már ide hallatszott a közeli Belmont Avenue éledező forgalmának zaja, száz meg száz autó motorjának halk dübörgése. Persze, valamikor a nyolcvanas években a mostaninál sokkal nagyobb zajjal volt a tömérdek tragacs, meg bűzölögtek is. Most hangjuk alig, és az se jó. Szinte bármikor gyanútlanul elébük lehet lépni…

Most minden rendezettebb, meg mifenébb – de azért azok a nyolcvanas-kilencvenes évek mégis szebb idők voltak…

Akkor volt fiatal…

Ralph Spencer fázósan húzta össze a dzsekijét. Már öt órakor itt volt, még egy jó óra van hátra a nyitásig, és a sor mögötte egyre hosszabb lesz. Voltaképpen szerencsés fickónak tarthatja magát, mert azok ott hátul délre sem kerülnek sorra.
Lassan világosodott. A tágas helyen hosszú sorban álltak az emberek, volt közöttük mindenféle bőrszínű, férfiak és nők vegyesen – csak fiatalok nem. Chicago nyugdíjas nemzedéke sorakozott a ReminiscenceWorld áruháza előtt.

Ralph és George legalább negyven éve ismerték egymást. A kopasz George most is egykori hódításainak egyikéről mesélt, és Ralph ugyanúgy nem hitte egy szavát sem, ahogy korábban. Igazából már nagyon unta George hosszú monológjait, nem is nagyon figyelt rájuk.

Most éppen a válásáról beszélt; a harmadikról vagy a negyedikről, Ralph nem tudta, és nem is akarta követni.

Éppen a saját válására gondolt. Az egyetlenre. Hogy mekkora megkönnyebbülés volt. Élete egyik legjobb döntése. Így legalább megmaradhatott – önmagának.

Azon a délutánon órák hosszat hallgatta Susan véget nem érő szóáradatát, amikor végre elszánta magát.

- Évtizedek óta hallgatom, milyen hitvány alak vagyok. Elég volt. Ha ennyire nem vagyok jó férjed, miért nem válsz el?

Susan tátott szájjal hallgatott. Igyekezett aztán minden létező eszközzel semmivé tenni, elfeledtetni, visszacsinálni, de a férfi nem engedett. Többé nem. Ralph maga is csodálkozott, mennyire megmakacsolta magát.

Susan egészen addig nem vette egészen komolyan, amíg a bíróság végleg ki nem mondta a válást. Addig úgy tekintette, hogy a férfi szokatlan rögeszme rabja lett, de addig hízeleg neki, kényezteti, kedveskedik, addig használja a megszokott fortélyait, míg végre ki tudja verni a fejéből a válást. Akkor aztán jöhet a szokásos szemrehányás…

Arra többé nem volt alkalma…

Tágra nyílt szemmel nézte, ahogy a válás után a férje csendesen távozik a bíróságról, és lassan felfogta, hogy most sétál ki az életéből – végleg. Sírógörcsöt kapott. Aztán a volt férje után rohant. Elkésett, Ralph már felszállt egy buszra, és a jármű elhagyta a megállót.

Ralph látta az ablakból, és nagyot sóhajtott. Vége. Végre, vége.

Sohasem volt szerelmes a nőbe. Nem is tudja, miért vette nőül. Egyébként ezen az évtizedek során újra és újra elgondolkodott. Azt hitte, nincs olyan nő a világon, akinek ő kellene, ezért tüstént megházasodott, amikor valaki komolyan érdeklődött iránta

Annak idején elhitte a sok süket dumát, hogy sose higgy a szerelemben, az nincs, az nem létezik, az lila köd, hogy őszintén örült a nőnek. Ha boldogság úgysem létezik, legalább legyen minél kevésbé boldogtalan.

Boldog sohasem volt. Szerelmes sem. Néha azonban közel állt ahhoz, hogy elégedett legyen. Na, nem sokáig. Amikor néha csaknem belelovallta magát abba a hitbe, hogy a boldogsághoz nagyon közeli állapotba került, mindig jött egy izzadságosan hosszú és ledorongoló monológ arról, hogy sáros lábbal lépett a nappaliba, vagy elfelejtette elmosni maga után a kávés csészéjét.

Ahogy a két fiú elkerült otthonról, a dolgok egyre nyomasztóbbá váltak. A korábban is nehézkes, minden szenvedélyt nélkülöző kapcsolat végleg kiüresedett.

A válás után Susant több alkalommal is látta egy-egy férfi társaságában. Először megörül; végre valaki levette róla a nő terhét – de mindig kiderült, a volt neje rendezte úgy, hogy együtt lássa őket.

Aztán Susan próbálta a kapcsolatot helyreállítani, lesett rá, többször is felhívta. Ralph csalódottan döbbent rá, hogy nincs vége. Még nincs.

- Menj a pokolba, Susan! – fakadt ki egyszer. – Vedd tudomásul: nem kellesz!

A nő még kétszer próbálkozott – aztán elmaradt. Ralph most már nem tudta, mi van vele, és nem is akarta tudni. A fiaik – John és Danny – el voltak foglalva a saját ügyeikkel, nem nagyon érdekelte őket a szüleik válása.

Ralph egyszer megpróbálkozott egy másik nővel, de Cynthia – így hívták – a füle hallatára hatalmasat hisztériázott a barátnőjével. Ralph örült, hogy látta, és csendben távozott. A nő nem tudta a címét.

Nyugdíjas korára végleg megmaradt – saját magának. Az élete az övé. Nyugdíjba vonulása előtt még volt egy röpke viszonya Sandy-vel, a kolléganőjével – aki több kollégával is összefeküdt néha. A nő semmi egyebet nem akart, és Ralph elfogadta. Amikor a cégnél végleg elbúcsúztatták, soha többé nem találkozott a nővel. A volt főnöke egyszer felhívta, hogy azóta sincs hozzá fogható grafikusa.

- Mennyit fizetsz, hogy visszajöjjek?

- Igazából Sandy-nek hiányzol.

Ralph csöndben letette a telefont.

George éppen valami vörös hajú nőről, meg a vele való szeretkezésről beszélt. Ralph unottan az órájára nézett. Még harminc perc. Szétnézett.

Voltaképpen nagyon sok nő állt a sorban. Egyértelműen ők voltak többségben. Özvegy egy se volt közöttük; csupa elvált – ez ma a divat és a trend. Sok magányos nyugdíjas asszony, akik eljönnek a ReminiscenceWorld áruházába, hogy kihasználják a szerdai félárú nyugdíjas kedvezményt.

A válás óta Ralph egyedül élt – és igen jól érezte magát a bőrében. Dehogyis akart ő másik nőt keresni, inkább az elől is elhátrált, aki felkínálkozott. Soha többet félig élő kapcsolatot; soha többé nem akart félig élni. Nem. Ha élet, hát éljen egészen – úgysem lehet már sok hátra.

Korábban előfordult már Ralph életében, hogy egy idegen nő társaságában olyasmit érzett, ami áramütéshez volt hasonlatos. Évekig nem tudott szabadulni a két ilyen élmény hatása alól, pedig semmi sem történt, egyetlen szót sem váltott velük, és csupán percekig tartott.

Egyszer a vonaton ült mellé egy nő. Ralph csaknem rosszul lett, gyorsan elmenekült egy másik fülkébe, aztán évekig szidta magát a gyávasága miatt.

Egy munkahelyi kiránduláson leült vele szembe a new yorki részleg egyik csinos munkatársnője. Voltaképpen nagyon kellemes volt a beszélgetés, a férfi remekül érezte magát; attól kezdve azonban mégis kerülte a nőt, mert leküzdhetetlen hatással volt rá. Éjjelente róla ábrándozott.

Innen tudta Ralph, hogy mégis létezik a szerelem. Számára azonban már nem, ő már foglalt, neki ott van Susan.

Ez jutott az eszébe, amikor végleg kiadta a volt felesége útját. Soha többé nem akar félig élni. Vagy teljesen, vagy sehogy. Ha egyedül van, legalább a sajátja az élete.

Közben kinyitott az üzlet, és a sorban állók egymás után bejutottak. A ReminiscenceWorld munkatársai híresek voltak a rutinjukról, szerdánként alaposan meg is erősítették az áruház személyzetét – az első száz ember viszonylag gyorsan bejutott.

Ralph George nyomában lépett az előcsarnokba. Meresztette a szemét. Ha az ember emléket vásárol, ha féláron is, azért jól nézze meg, mire is van szüksége. Különösen akkor, ha nyugdíjas. Akármivel senki sem kívánja bővíteni az emlékkészletét. Bóvlit nem veszünk, és az emlékpiacon különösen sok a bóvli.

Amióta a kongresszus törvényt hozott a nyugdíjasok félárú kedvezményéről, a nagy emlékügynökségek busás haszonhoz jutottak. Leginkább természetesen a ReminiscenceWorld, mert mindenki ezt a céget tekintette a legpatinásabbnak és legmegbízhatóbbnak.

Az első ajtón ez a felirat állt:

Utazási részleg

Ralph közönyösen tovább sétált. Eleget utazott egész életében, hol ide küldték, hol oda, bejárta a fél világot, nem látott belőle semmit, de most már nem is volt rá kíváncsi. Eleget bumlizott. Neki valami más kell.

Családi örömök részleg

Mindenki azt tanácsolta Ralphnak, hogy ezt a részleget kerülje el. Az általuk adott emlék beleégetet magát a vásárló tudatába, és megzavarta a hétköznapjait. Nem létező gyermekekről, rokonokról, családi szívességekről, élőnek tudott, de rég halott szülőkről és testvérekről szólt; nem is vásárolt itt senki, csak tudatzavarban szenvedők, depressziósok, alkoholisták és kábítószeresek.

Autó részleg

Ralph elégedett volt a saját kocsijával, ritkán használta, nem vágyott semmiféle csodamasinára, a versenytől meg irtózott. Félszemmel látta, hogy George ide megy be. Remek, hadd kocsikázzon, neki egészen más kell.

Sport részleg

A sportsikerek nem érdekelték, kamasz korától irtózott a sportoló embertípustól; legalábbis attól az erőszakos és nagyképű változattól, ahová az általa megismert sportolók tartoztak.

Szexuális részleg

Kellemes izgalom bizsergette meg a testét. Igen. Ez az. Belépett. A bíborszínű csarnokban ötven-hatvan ember tartózkodott. Ralph azt hitte, újabb hosszú várakozás előtt áll, de kellemesen csalódott. Máris odalépett hozzá egy diszkrét mosolyú fiatal eladónő.

-         Erre parancsoljon, uram!

Egy oldalfülkébe vezette a férfit. Középkorú emlékszakértő ült a kis asztal túlsó oldalán egy kávés csupor társaságában. Már nem az első csészéjével fogyasztotta éppen!

-         Kérem, foglaljon helyet!

Ralph lehuppant a szakértővel szemben. Az eladónő árjegyzéket tett elé.

-         Mielőtt megnézné, – nézett rá két korty kávé között a szakértő. – kérem, tekintse meg mai akciós kínálatunkat. Ez a három konfekciós emlékünk ma rendkívül nagy kedvezménnyel vásárolható. Ha önnek nyugdíjas kedvezménye is van, mindössze bruttó száz dollárért bármelyik elvihető.

Ralph érdeklődéssel vette kezébe a prospektust. A második érdekesnek tűnt. Szeretkezés erdős ligetben nagyon kívánatos vidéki hölggyel. Egy próbát mindenképpen megér.

-         Óhajtja kipróbálni?

-         Igen.

Ralphnak megvolt a maga alaposan végiggondolt taktikája. Semmiképpen sem szabad úgy viselkednie, mint aki pontosan tudja, mit akar, hiszen akkor igen könnyen a különleges, karakteres megrendelés kategóriába kerülhet, ami a félárú kedvezmény mellett is mindenféle felárral jár, és megfizethetetlen.

Helyette inkább úgy kell intéznie a dolgokat, mint aki határozatlan, hagyja, hogy az alkalmazottak vezessék, és annyi kedvezményt harcoljon ki, amennyi csak lehetséges. Kétezer dollárnál többet nem szánt az új emlékre, nem is volt nála több, és mindenképpen készpénzzel akart fizetni.

Máris beültették a próbaszékbe, és a fejébe nyomták a sisakot. Még nem kapcsolta be, hanem a szakértőhöz fordult:

-         A megszakító?

-         Elnézést, uram! – ugrott a férfi.

Ralph elvigyorodott. Persze, ha megszakítás nélkül végigéli az emléket azért már fizetnie kell. Ha csak belekóstol, és megszakítja, azért még nem. Jobb, ha nem nézik hülyének.

Az emlékszakértő a kezébe nyomta a gombot. Ralph megrázta a fejét.

-         Nem így kérem, hanem kesztyűpánttal!

-         Természetesen, uram!

Máris felhúzták a kezére a kesztyűpántot, és abba kapcsolták a megszakítót. Ralph türelmesen kivárta. Tudta, hogy kesztyűpánt nélkül az ember könnyen kiejti a kezéből a megszakítót, mihelyt megérkezik az emlékbe, és akkor nincs módja jelezni. Ezek a gazemberek persze minél több vásárlóval szeretnék kifizettetni a teljes emlékhasználatot. Résen kell lenni.

Selymes füvű pázsiton hevert a napbarnított, hajlékony testű parasztlány, népviseletet utánzó, de rafináltan dekoltált öltözékében, combja tövéig felcsúszó alsószoknyában, csipkés bugyiban, amely alatt látszott a borotvált szeméremtest. Egész alkata manökenes volt, combjai vékonyak, feneke kicsi és kerek.

Egész megjelenése annyira természetellenesen művi volt, hogy Ralph összerándult. Keze a megszakítóra csapott.

Azonnal visszahozták.

-         Ne legyen ilyen vékony, és ilyen fiatal! – magyarázta. – Liliomtiprónak érzem magam, ha ránézek. Helyette legyen 35-40 éves, vagy akár több. Nézzék, én csak érett asszonyt tudok ebben a szerepben elképzelni.

Szokatlan kívánság volt, csodálkozva meredtek rá. A szakértő valamit igazgatott az emlékkópián, aztán lemásolta és betöltötte a módosított változatot.

Selymes füvű pázsiton hevert a napbarnított, kissé tömör, de még mindig elég hajlékony testű parasztasszony, népviseletet utánzó, de rafináltan dekoltált öltözékében, combja tövéig felcsúszó alsószoknyában, csipkés bugyiban, amely alatt látszott a borotvált szeméremtest. Egész alkata egy kissé olyan volt, mint a korai romantikus festmények madonnái; asszonyos, de inkább átszellemült, mint kívánatos, csípője termetéhez mérten túl szűk, combjai még mindig elég vékonyak, a testalkata férfias, hiányzott a keskenyebb derék és szélesebb csípő alkotta „szívlapát”, az érett asszonyok testi vonzerejének egyik fő forrása, ráadásul a feneke szinte kislányosan lapos volt.

Mint valami aszexuális külsejű szenior sportolónő. Már jobb, mint az előbb, de még mindig igen messzire esik a férfi elvárásaitól.

Ralph megrázta a fejét, és a megszakítóra csapott.

-         Még mindig nem tetszik, – mondta, de érezte, hogy a dolgok lassan elindultak a jó irányba. – teltebb, gömbölyded alakú legyen, inkább testes, mint vékony. A bőre legyen haloványabb és fehérebb; az egészen fehér testű nőket szeretem. A ruhája ne legyen ilyen nevetségesen divatcentrikus, ha parasztasszony, viseljen valódi paraszti öltözéket.

A szakértő jegyzetelt.

-         Még valami! – fűzte hozzá Ralph, mint akinek hirtelen jutott valami az eszébe. – Szeretném, ha beolvadna az emlékbe a megismerkedésünk. Valami egyszerű helyet szeretnék. Legyen, mondjuk, – látszólag elgondolkodott. – legyen, mondjuk, egy vonat. Véletlenül egymás mellé ültünk.

Ralph jól tudta, hogy az ilyesfajta, pusztán az emléket hitelesítő betétért sohasem szoktak semmiféle felárat számítani. Igazából minden vásárló beiktat valami hasonlót, mert senki sem akarja, hogy az emlék lógjon a levegőben, és felidézése során hirtelen rájöjjön, hogy hamis, vásárolt dolgot él át.

Csakhogy a szakértő is résen volt.

-         Teljesen kommersz termékről volt szó, uram, – figyelmeztette Ralphot. – egy konfekciótermék egyénre szabásáról. Meg kell jegyeznem, hogy lehet a konfekciótermék egyénítésében elmenni bizonyos határig, de ebben az esetben ön száz dollár felárat tartozik fizetni.

Ralph felsóhajtott. A száz dollár teljesen elfogadható összeg. Ha sikerülne ezen belül megegyeznie, annyit örömmel fizet. A lényeg: lehetőleg megmaradni a konfekciótermék, azaz a lehető legalacsonyabb árba tartozó emlék kategóriáján belül.

-         Természetesen vállalom a száz dollár felárat.

-         Ebben az esetben, kérem, adjon egy kicsit részletesebb leírást! El kell még önnek mondanom, hogy az emlékekbe való teljes körű beillesztés akciósan ezer dollárba kerül.

Ralph élénken megrázta a fejét. Erre nincs szükség, hiszen ő egy saját és már eleve létező emlékét szeretné kiegészíteni, amely már természetesen illeszkedik a többi emléke közé. Ezt azonban természetesen nem mondhatja el, hiszen akkor eleve kikerülnének a konfekció kategóriájából, és aligha úszhatná meg öt-hatezer dollár alatt.

Ravaszul elmosolyodott. Szándékosan kissé bizonytalan leírást adott, remélve, hogy mindenképpen a neki tetsző irányba fejlődnek a dolgok így is.

A megismerkedés láthatóan jól sikerült, ugyanolyan fülkében ültek, mint annak idején a valóságban. A nő nem is hasonlított arra a hölgyre, ahhoz képest túlságosan játékbabás volt, de a testalkata már közelített. A fehér bőr meg egyenesen jobb volt, mint az eredeti.

Ralph nem érezte a villámcsapást, de ezen még nem kell csodálkozni. Még több lépcsőfok hátra van.

-         A megismerkedés teljesen rendben van. A combja kissé lehet hosszabb és vaskosabb.

-         Kipróbálja újra, uram? – kérdezte félénken az eladónő

-         Természetesen.

Selymes füvű pázsiton hevert a remek, kívánatos testű nő. Az arca még barbibabás volt, de a teste már kezdte felgyújtani a férfi vágyait. Ralph mellé hevert, könnyedén megcsókolta a pruszlikból hívogatóan kilógó, bársonyos tapintású vállat.

A nő átölelte. Ralph tudta, hogy most azonnal meg kell szakítania – illetve szakíttatnia – mert veszedelmes felár lesz belőle.

A legegyszerűbb módot választotta. Mohón a nő combja közé nyúlt, aztán elkapta, lerántotta a fehérneműt, és felhajtotta az asszony térdét egészen a nyakáig. Mozdult, hogy a következő pillanatban a feltárulkozó testbe hatoljon.

Persze, hogy megszakították.

- Mit képzel? Ön még nem fizetett! – mondta szemrehányóan a szakértő.

Ralph elvigyorodott. Látta, hogy az eladónő arca lángvörös. Ez a fruska most azt gondolja róla, olyasféle férfi, aki minden teketória nélkül azonnal azzal kezdi.

-         Kicsit pontosítanék az arcán és az alakján – mondta szándékosan unott képpel.

-         Ebben az esetben karakter felárat kell számolnom.

Ralph éppen erre várt. Most úgy kell tenni, mint aki mérlegeli, hogy belemenjen-e. el kell játszani, hogy fogalma sincs a kérdés részleteiről.

-         Az mennyi?

-         Ön valóságos személy karakterét akarja elhelyezni az álmaiban? Ebben az esetben a karakter felár háromezer dollár, ehhez járul a valódi személy felkutatásának költsége, valamint a tőle szerzett írásbeli engedély esetleges költsége. Amennyiben az illető valódi személy, de ön nem a jelenlegi, hanem a valamikor a múltban létezett küllemét kívánja az emlékeiben elhelyezni, akkor az ár természetesen tartalmazni fogja az erről a múltbeli állapotról való álló-vagy mozgókép felkutatásának és esetleges megvásárlásának költségeit is. Ez már semmiképpen sem konfekciótermék lesz uram. Tapasztalataink azt mutatják, hogy magánszemélyek háromezer és ötezer dollár közötti összegért szoktak hozzájárulni a múltbeli alakjuk álomban való szerepeltetéséhez. A jelenlegi – azaz az emlék elkészítésével időszinkronban levő – alakok szerepeltetésének költsége ennél valamivel nagyobb. Attól viszont óva inteném önt, uram, hogy valami hírességet válasszon, azok több millió dollárt szoktak követelni.

Ralph bólintott. Pontosan tudta, hogy a konfekció azt jelenti, nem egyéni. Ő pedig éppen arról akarta meggyőzni ezt a minden hájjal megkent emlékszakértőt, hogy az ő kívánsága egyáltalán nem egyéni, csak egy váratlan ötlet.

-         Nem akarom, hogy létező személyhez hasonlítson – jelentette ki határozottan. – Inkább valami számomra ideális nő legyen.

A szakértő gúnyosan elmosolyodott az ügyfél naivitásán, de Ralph pontosan ezt akarta.

-         Ön egyéni konfekcióterméket szeretne, uram?

-         Nem tudom, mi az – felelte bátortalanul.

Dehogynem tudta. Éppen erre ment ki a játék. Ha konfekción belül egyéni, akkor potom pénzen kap csaknem igazi emléket. Ezért van itt.

-         Olyan konfekciótermék, – magyarázta kissé nagyképűen a szakértő. – amely viszonylag egyéni vonásokkal rendelkezik, emellett bizonyos mértékig programozható. Felhívom szíves figyelmét, hogy az egyéni felár ezer dollár, ebből azonban adhatunk kedvezményt.

-         Kedvezményt? – csapott le Ralph.

-         Igen, uram. Az ezer dollár a grafikusaink munkadíja. Ha ön tud olyan rajzot vagy festményt prezentálni, ami a számunkra használható, akkor ezt elengedhetjük.

És öntelten nézett.

Ralph mosolygott. Grafikus volt. Sok ezerszer lerajzolta már az ő arcát.

Ő. Hányszor látta álmaiban. Sohasem lehet az övé, de legalább lehet róla egy pótszere. Interaktív emléke. Mostantól bármikor szeretkezhet vele.

-         Megpróbálhatom lerajzolni? – kérdezte álságos naivitással.

A szakértő gúnnyal nézett vissza.

-         Csak próbálja.

A legtöbb kudarcot vall. Meglepően sokan vállalják, de alig akad olyan, akinek sikerülne.

Tíz perc múlva elhűlve meredt Ralph rajzára. Ez igen. Ez a fickó tudja, mit akar.

- Fizetnék – mondta a végén Ralph. Mindössze ezerháromszáz dollárjába kerül. Hallatlanul jó vásárt csinált. – Csomagolja be az emlékemet!