- Vezessék be az őrizetest! – keményen csattant a tiszt hangja, mire a két fegyőr felállította, és a bírói szoba felé indította a foglyot.

 

John Phrix nem volt megbilincselve. Nyilván nem tartanak veszélyes bűnözőnek, gondolta, de ez az impresszió már nem jelentett különösebb reménységet, már nem tudott belékapaszkodni, ahogy tette azt három hónappal korábban, kálváriájának kezdetén. Akkoriban még minden ilyesmit pozitív előjelnek értelmezett, és naiv arccal reménykedett, hátha jobbra fordul mégis az ügy, hátha visszakapja szabadságát, talán még a munkáját is. A remény aztán kopni kezdett, akár a ceruza hegye; és fogyatkozásával mindinkább eltompult a férfi lelke is. Befelé fordulóvá, hallgataggá vált. Elfogyott a remény, semmibe hanyatlottak a célok.

 

Vádat fognak emelni, ez már biztos, hiszen rabruhában hozták ide. Ha pedig vádat emelnek, el is ítélik. Erről már a vizsgálat során meggyőződött. Ebben a szerencsétlen helyzetben többé már senki és semmi nem mentheti meg.

 

Hűtlen kezelés? Esetleg különösen nagy kárt okozó hanyag kezelés? Számára most már egyre megy.

 

Narancssárga rabruhájában tökéletesen közönyös arccal lépkedett a fegyőrök között. Fel a lépcsőn, végig a folyosón, aztán balra a díszkorlát mellett, aztán megint balra, és a díszes folyosón egyenesen előre. Már eszébe sem jutott, hogy annak idején éppen az ő utasítására fejezték be ezt az épületet soron kívül, fél évvel hamarabb a tervezettnél. Még azt is ő rendelte el, hogy a főbíró hivatala legyen sokkal előkelőbb, díszesebb a korábbinál. Lenézett a vörös szőnyegre. Ő hozatta. Keserűen elmosolyodott.

 

Csak semmi pánik, semmi látható letargia. Sztoikus közöny, szótlanság, önuralom. Most közlik majd, hogy vád alá helyezik. Utána hamarosan elítélik. Mindezt sztoikus közönnyel kell tűrnie. Végig. Bármi is történik, nem ragadtathatja el magát. Egyszer sem. Végig árgus szemekkel fogják figyelni. Ha rájönnek, vagy ha akár csak gyanút is fognak, hogy az öngyilkosság gondolatát forgatja a fejében, sohasem lesz rá alkalma. Akkor a Pszichológiai Tanács gondoskodik róla, hogy se éjjel, se nappal ne lehessen szakszerű felügyelet nélkül. A Pszichológiai Tanács, és annak elnöke. A mostohaanyja.

 

Néhány kishivatalnok kihívó tekintettel méregette. Rájuk se hederített.

 

Persze, bőven akadtak kíváncsiak, akik a folyosóra tódultak, hogy rabságban láthassák a volt kormányzót. Szájtátva bámultak, de nem szóltak egy árva szót se, mert volt ebben a menetben valami komoran ünnepélyes. A fogoly szánalmas törékenységében, kiszolgáltatott sápadtságában, hallgatag egykedvűségében sokkal több méltóság volt, mint amit a körülmények indokoltak volna. Pisszenés se hallatszott, amerre elhaladt.

 

Egy takarítónő mondta ki a jobb érzésűek magától értetődő gondolatát:

 

- John Phrix ártatlan. – de aztán elővigyázatosan hozzátette. – De ne szólj szám, nem fáj fejem! – fogta a takarítóeszközeit, és gyorsan elvonult a súrolás biztonságába.

 

A folyosó végén a titkárnők nem tudták vagy nem akarták érzékelni a rab méltóságát. A szélelbélelt fejű fruskák és a megkérgesedett lelkű csatalovak pimaszul bámultak az arcába. Előbbiek gügyén vihogtak, utóbbiak kárörvendő csikorgással mosolyodtak el. John Phrix ügyet sem vetett rájuk.

 

Sardonix főbírójának hivatala a hosszú díszes folyosó legvégén volt. Ceruti főbíró állva fogadta a foglyot. Éppen úgy, mint régen. Amikor még kormányzóként látogatta meg.

 

Giulio Ceruti a hatvanas éveinek végén járt. Nemrég olvasta végig újra a fogoly személyi anyagát és a nyomozási jegyzőkönyveket. John Phrix. Genetikailag szabályszerű. A bíró a homlokát ráncolta. Minden idők egyik legjobb kormányzója. Sardonix nagyon sokat köszönhet neki. Gyakorlatilag ő a gyarmat alapítója. Az elsők közt érkezett ide, frissen végzett beosztott terraformátorként, és vezéregyéniséggé vált. Utána ő lett a kontinens kormányzója. A többiek szabad választásával. Öt évig látta el a feladatát közmegelégedésre. Még mindig nagyon fiatal. Harmincnyolc éves. Makulátlan jellemű embernek ismerték –egészen mostanáig. Most azonban csaknem kiéheztette a rábízott kontinenst. Miért?

 

A Sardonix talaja csak lassan, lépésről lépésre kezdett alkalmassá válni az emberi kultúrnövények termesztésére¸vagy az emberi élelmiszernövényeknek egyelőre nem sikerült kinemesíteni az itteni termesztésre leginkább alkalmas változatait. Nézőpont kérdése. A lényeg: nagyon alacsony terméshozamok voltak, sohasem tudtak még félretenni vetőmagot. Azt mindig kintről kellett behozni nagy költséggel. Kintről, azaz másik égitestről. A közösség jövedelmének zöme erre ment el, hiszen köztudott, hogy semmi sem olyan drága a távoli gyarmatokon, mint az élelem.

 

Az idén példátlan katasztrófa történt: az összes vetőmag tönkrement. Egyetlen mag sem kelt ki. Minden vésztartalékot összegyűjtve, sebtében kellett újra vetőmagot vásárolni, hogy legyen elég élelem huszonnégymillió ember számára.

 

Ezért valakinek felelnie kell. Az egyetlen felelős személy a kormányzó.

 

A főbíró a fejét csóválta. Érthetetlen. A mindeddig feddhetetlen vezető hirtelen ki akarja éheztetni a vezetésére bízott embereket. Ha másutt hallaná, egyszerűen nem hinné el. Itt azonban el kell hinnie, hiszen a tényekre nincs más magyarázat. Érthetetlen.

 

A bíró sokadszorra lapozott a képernyőjére hozott iratok között. Ez nem normális ügy. Biztos, hogy ez az ember pszichológiailag szabályszerű? Ha nem lenne az, minden érthetővé válna. Egy évszázaddal ezelőtt az emberiségnek az az ostoba rögeszméje támadt, hogy játszadozhat a génekkel. Ennek borzalmas következményeire csak a közelmúltban derült fény. A genetikailag szabálytalan emberek számos tekintetben tehetségesek, kreatívak, a betegségekkel szemben ellenállóbbak voltak, de a legtöbbjükről kiderült, hogy erkölcsi vagy pszichológiai értelemben instabilak, megmagyarázhatatlan vétségeket követnek el, és az esetek többségében olyan fogyatékosságokkal rendelkeznek, hogy állandó és következetes pszichológiai ellenőrzésre van szükségük. Ezért kapott az új gyarmatok zömén kivételes hatalmat a Pszichológiai Tanács.

 

John Phrix ellen éppen a Pszichológiai Tanács elnöke tett feljelentést. Aki történetesen éppen a mostohaanyja, pontosabban a volt mostohaanyja – de ennek az ügyre nézve természetesen semmi jelentősége nincs.

 

Ivan Szolovjev ügyész napokig töprengett azon, mi is legyen a vád. Hűtlen kezelés? Vagy talán különösen nagy kárt okozó hanyag kezelés? Melyik a kettő közül?

 

Végül a hűtlen kezelésre szavazott. Abból indult ki, hogy a vetőmag vásárlása, szállítása, és kiosztása körül minden pontosan úgy történt, ahogy az előző esztendőkben.  Közönséges hanyag kezelésről nem lehetett szó, valakinek be kellett avatkoznia. Ez pedig csak a kormányzó lehetett, hiszen senki másnak nem volt hozzá sem hatalma, sem áttekintése.

 

Ezzel csak egy baj volt.  A hűtlen kezelés kizárólag szándékos lehet.

 

A főbíró sóhajtott. Valahogy mégis jobban esett volna, ha az ügyész az enyhébb vádat emeli a volt kormányzó ellen. Hátha mégis az igazolódik be. Hátha ez a nyomorult ember csak valami fatális, ostoba hibát követett el.

 

Miért nincs családja? Miért nőtlen? Talán valami fogyatékossága van? Állítólag ideje sem volt magánéletre, agyondolgozta magát, mára tipikus munkamániássá vált. Lárifári. Hátha ezen a vonalon lappang valami probléma. Megvizsgálta ezt a szálat valaki? Hátha mégis kiderül, hogy pszichológiailag szabálytalan.

 

Itt tartott, amikor bevezették az őrizetest. John Phrix őrizetes – néhány hónapja még a kontinens kormányzója – feszes vigyázzban, színtelen, sápadt, kifejezéstelen arccal állt meg a főbíró asztala előtt.

 

Giulio Ceruti néhány pillanatig habozott.

 

- Üljön le! – mondta aztán.

 

Nehezére esett. Jobban szerette volna azt mondani, hogy foglaljon helyet, uram.

A fogoly kissé meglepett arccal pillantott fel. Az egyik fegyőr a főbíró fülébe súgta:

 

- A szabályzat szerint az őrizetesnek állva kell maradnia, uram.

 

Ceruti szégyellte a baklövést.

 

- Maradjon állva! – rivallt a rabra.

 

Az nem mozdult, továbbra is feszes tartásban állt az asztal előtt.

 

- John Phrix. Harmincnyolc éves, nőtlen, volt kormányzó. A bíróság vádat emel ön ellen, John Phrix. A vád: hűtlen kezelés. John Phrix vádlott! A vádirat szerint ön tönkretette a kontinens közösségének élelmezését szolgáló vetőmagot.

 

- Vádlott, tudomásul vette?

- Igen, uram!

 

- Amennyiben a vád beigazolódik, ön öttől tizenöt évig terjedő börtönbüntetéssel sújtható. Vádlott, tudomásul vette?

- Igen, uram!

- Vádlott, minek vallja magát?

- Ártatlannak, uram! – olyan zengése volt a hangjának, hogy a bíró csodálkozva nézett fel. Dacos fény villant a szemében. Ehhez ragaszkodik semmit sem követett el. Igazából fogalma sincs, mi történhetett.

 

A főbíró szeme megakadt valamin:

 

- A vizsgálat során önmagát képviselte?

- Igen, uram!
- Nos, a dolgok komolyra fordultak, John Phrix vádlott. Ideje volna ügyvédet választani. Van jelöltje?

- Nincs, uram!

 

A főbíró egy pillanatig a fogoly arcát méregette.

 

- Jegyzőkönyvön kívül: azt ajánlom, hogy legyen.

 

John Phrix még csak a száját sem húzta el. Voltak ügyvéd barátai, de egyiket sem akarta kitenni a nyilvánvaló kudarcnak. Az ügy tökéletesen reménytelen. Csak hadd rendeljenek ki
hivatalból valami öntelt, jópofáskodásra hajlamos kezdőt. Legalább nevelődik.

 

- Van jelöltje a védőügyvéd személyére, vádlott?

- Nincs, uram.

- Akar valakit?

- Senkit, uram.

 

A főbíró a szemébe nézett. Közöny. Feneketlen, mély közöny. Tökéletes fatalizmus. Látott már ilyet: ez az ember meghalni megy a börtönbe. Nem nagyon gyakori, de előfordul. Az ilyenek általában meg is halnak a büntetésük kitöltése előtt. Váratlan baleset, hirtelen betegség, esetleg öngyilkosság.

 

Na, nem, ezt mégsem, ehhez nem asszisztál.

 

- Ebben az esetben kénytelen vagyok ön mellé hivatalból kirendelni egy védőügyvédet.

- Tudomásul vettem, uram.

 

Ceruti tehetetlennek érezte magát. Elhatározta, még ma körbetelefonálja néhány ügyvéd ismerősét. Agyafúrt fickók, akárhány bűvésznél több mutatványra képesek. Hátha van valami mentő körülmény. Esetleg kiderülhet a vádlott ártatlansága. Ha valamelyik vállalja a volt kormányzó védelmét, megbeszéli vele, hogy hivatalból fogja kirendelni.

 

A fogolyra nézett. Az továbbra is egykedvű arccal, feszes vigyázzban állt.

 

- Vezessék el!

 

Az egyik fegyőr a bíróhoz fordult:

 

- Jelenthetek, uram?

- Jelentsen!

- Jelentem, a Pszichológiai Tanács elnöke a bírósági palota pszichológiai rendelőjében tartózkodik. Az a kérése, hogy vezessük hozzá az őrizetest, ha önnél végzett; amennyiben engedélyezi, uram.

- Engedélyezem!

- Értettem, uram!

 

A fegyőr a fogolyra rivallt:

- Őrizetes, vigyázz! Hátra arc! Irány az egyenes, lépés, indulj!

 

Carla Ina Phrix-Bailey, a Pszichológiai Tanács elnök asszonya mosolyogva fogadta a foglyot. A volt kormányzó egykedvű, közönyös arccal állt meg apja özvegye előtt.

 

Igyekezett nem nézni a nőre. Apa valamiért Carla Inát vette feleségül anya halála után. Biztos jó oka volt rá, én sohasem szenvedhettem.

 

Carla Ina önelégülten mosolygott.

 

- Maguk elmehetnek! – intett a fegyőröknek. – Kint a büfé, fogyasszanak valamit a költségemre!

- Ez ellentétes a szabályzattal, asszonyom!

- Ne törődjenek a szabályzattal!

 

Amikor kettesben maradtak, a nő kihívóan megállt John előtt.
- Tudod mi vár rád? Véged van, John Phrix!

 

A férfi egykedvű arccal hallgatott.

 

- Dacolsz, mi? A kemény fiú! Na, majd megtörjük a dacodat, John! Ezt is megtörjük benned. Fogsz te még térden állva rimánkodni apró kedvezményekért!

 

John hallgatott.

 

- Tudod, hogy nem a vagyonodért teszem? Hozzá sem nyúlok. De neked véged, John.

 

Amikor az őrizetest elvezették, Carla fütyürészni szeretett volna, mint kislánykorában. Akkoriban fiús szokásai voltak. 

 

Szép hely ez a Sardonix. Most főleg. Végre elbánt az undok, nyavalyás kölyökkel, aki miatt sohasem tudta igazán birtokba venni a férjét. John jobban szerette a fiát, mint őt. Valahol mindig az útjába állt, és a fiú közönyös tekintete mögül csúfondáros pofával röhögött a szeme közé rég halott anyja, az egykori világszépe, Susan Bosch, az a szuka. Aki miatt húsz évig kellett várakoznia Johnra. Hát most megmutatja nekik. Mind a kettőnek. A fiúnak is, de legfőképpen az anyjának!

 

Micsoda bolygó ez! A kihasználatlan lehetőségek Amerikája! John ostoba fia még csak tisztességesen meg sem gazdagodott. Majd ő!

 

Csak ne volna itt a tél olyan elmondhatatlanul hideg. A januári középhőmérséklet mínusz tizenhét fok. Az év tizenhárom hónapból áll, és háromszázkilencven napos. A Földön száz-százhúsz évig élnek az emberek, itt nyilván rövidebb ideig. A napok is hosszabbak, ezért időnként szökőórák vannak beiktatva. Február 31-én például két teljes óra.

 

Elvigyorodott. Nem olyan rossz hely ez. El kell ismerni, hogy a terraformálás területén John fattya valóban remek munkát végzett.

 

Carla Ina töltött némi frissítőt, és teasüteményt majszolt hozzá. Az ablak éppen a távoli Minya Erdőre nyílt. Csodálatos látvány. Mérföldekre volt, de Carla Ina így is jól láthatta a hatalmas tűzifenyőket, a világmindenség leghatalmasabb fáit. Egyenként jól látszottak. Hatalmasabbak minden mamutfenyőnél. Törzsük átmérője húsz-huszonöt méter, koronájuk ezerkétszáz méternél is magasabbra nyúlik. Fűtőértékük elképesztő. Másra nem használhatók, de fűtésben verhetetlenek. A hatalmas fűtőműben roppant vastálcákra helyezve izzítják a tűzifenyők törzsének szeleteit. Lassan izzanak, igen sokáig tartják a parazsat, hőfokuk hihetetlen. Néhány másfél méteres szeletük napokig fűti a várost. Elképesztő. Ráadásul igen gyorsan nőnek; a százéves fa már nyolcszáz méterre magasodik.

 

A buta kölyök persze egyet sem engedett eladni, pedig bőven van belőlük. Majd ő megmutatja. Milliárdosként fog visszatérni a Földre.

Az épület előtt csípős tavaszi szél csapta meg John arcát. Kint állt a meszelt ablakú légpárnás, ami visszaviszi. Vissza a börtönbe. Megállt, és vetett egy pillantást a városra.

 

Tudta, hogy a fővárosnak most éppen nincs neve. Valamikor róla nevezték el, most azonban névtelen. Ha őt elítélik, a negyvenezer lakos nyilván talál a városnak másik nevet.

Balra magasodott a fűtőmű roppant épülettömbje. Egyik főműve. Akkor is fűteni fogja a várost, amikor őt már régen eltemették.

 

Nyugodtan beszállt a légpárnásba.

Amikor a jármű elindult, Felix Anseo jutott az eszébe. A fűtőmű vezetője. Tudta róla, hogy pszichológiailag szabálytalan, ezt maga Felix vallotta be neki. John azonban tisztelte Felix munkabírását és hatalmas memóriáját. Rajta kívül senki más nem helyezte volna a fekete hajú férfit pszichológiailag szabálytalan létére ilyen magas beosztásba. Aki pszichológiailag szabálytalan, az egyben pszichológiailag problematikus személy is.

 

John vállat vont. Na és?  Felix bizonyított. Senki sem tudná összezavarni, gonosz cselekedetekre bírni. Legfeljebb Carla Ina.

 

A légpárnás nagy sebességgel robogott a börtön felé.

Giulio Ceruti főbíró asztalán megszólalt a telefon. Hirtelen nem tudta hová tenni a tisztes ősz haj keretezte arcot, aztán felkiáltott a meglepetéstől.

 

- Brett Wilson? Ez nem lehet igaz! Hogy’ kerülsz ide? Még aktív vagy? Persze, hiszen a Földön hetvenöt év a nyugdíjkorhatár!

- Tudnál most fogadni?

- Egyenesen a Földről jöttél?

- Van rá mód, hogy átvegyem John Phrix védelmét?

 

Brett Wilson félóra múlva Giulio Ceruti irodájában volt.

 

- Nehéz eset lesz, Brett. Szükségét érzed a pályafutásod végén egy hatalmas kudarcnak?

- Nem olyan egyértelmű ez, Giulio. Tudod, az idősebb John Phrix egyszer nagy szolgálatot tett nekem, és sohasem volt alkalmam viszonozni. Jó barátok voltunk, aztán feleségül vette azt a szörnyű némbert, azt a Carla Ina Bailey-t. Egy boszorkányban is több empátia van. Akkor eltávolodtunk egymástól.

- Carla Ina Phrix-Bailey? Tudod, hogy ő itt a Pszichológiai Tanács elnöke?

 

Brett Wilson szeme összeszűkült.

John minden akaraterejével igyekezett önmagába sulykolni azt a viselkedést, amit eltervezett. Hallgatag közöny, készséges parancsteljesítés, kevés, vagy semmi beszéd. Így néhány éven belül alkalma lehet az öngyilkosságra.

 

Csak egy kísérlet van, annak kell sikerülnie. Nem szabad sem elhamarkodni, sem halogatni. Egyetlen más embernek sem kell ártani; a világot kell megszüntetni, annak pedig ez az egyetlen hatékony módja. Hogy a világ a többi ember számára esetleg tovább működhet, az egyrészt bizonyítatlan hipotézis, másrészt érdektelen feltételezés.

- John Phrix őrizetes! – állt meg a cella ajtajában a fegyőr. – Beszélőre! Megjött a védője!

 

John elmosolyodott. Valami nagy önbizalmú mamlasz huszonéves. Előre sajnálta.

 

Wilson láttára a fogolynak földbe gyökerezett a lába.

- Emlékszel rám, fiam?

- Brett bácsi?

 

A megbeszélés után Wilson elég kedvetlenül lapozta fel a szállodájában a kinyomtatott dossziét. Nem az ügy nehézsége zavarta, hanem John Phrix szeme. A fickó semmit sem akar tenni magáért.

 

Carla Ina két nap alatt talált exportőrt a tűzifenyőre. Abból a fából korlátlan mennyiséget lehet eladni hatalmas pénzért. Egyelőre azonban várni kellett, hiszen még mindig John Phrix a kormányzó, az ő aláírása nélkül semmiféle ügylet nem lehet érvényes.

 

Járt a fűtőműnél is. nagyon zavarta Felix Anseo személye. Hátha mégis? A fickót sürgősen el kell távolítani erről a bolygóról, valami veszélytelen helyre.

 

Persze, ez is csak akkor lehetséges, ha John fattyát végre leültetik.

 

Mikor ítélik már végre el azt a férget?

Wilsonnak egyre kevésbé tetszett az ügy. Mi nem stimmel itt? Minden egyszerűen és szabályosan történt. Túl egyszerűen és szabályosan. Megérkezett a vetőmag, a szokás szerint átvizsgálták, utána pedig a közélelmezési biztos átvette, és kiosztotta a kontinens tartományai között. Mindez dokumentálva szinte percről percre.

 

Ki is a közélelmezési biztos? Felix Anseo. Hol találkozott már ezzel a névvel? Megvan! Ő a fűtőmű igazgatója. Hogy is van ez?

 

Sürgősen beszélnie kell vele.

 

Tehát ő vette át, és osztotta szét. Mindez február 31-én történt.

 

Brett Wilson megszerezte az előző évek dokumentációját, és pontról pontra összevetette az ideivel. Minden pontosan egyezett. Csak a nevek nem. Az idei dokumentumon három új név is szerepelt. Mindegyik mellett ez a megjegyzés állt: Társadalmi munkában. Tehát három elhivatott, önzetlen és tiszta lelkű önkéntes, akik ingyen vállalták a vetőmag körüli nehéz munkát. Kik ezek? Hol dolgoznak, amikor nem társadalmi munkát végeznek.

 

Kiderítette.

 

Mindhárman a Pszichológiai Tanács munkatársai.

Felix Anseo fekete hajú, villogó szemű negyvenes volt. Töviről hegyire elmesélte, mi történt február 31-én. Brett Wilson láthatóan le volt nyűgözve.

 

- Mondja, hogy’ emlékezhet mindenre ilyen részletességgel?

 

Anseo arca elkomorodott.

 

- Nem kertelek, ügyvéd úr – mondta lassan, megfontoltan. – Ön John Phrix-nek akar segíteni, aki a barátom, és ártatlan, ezért elmondom. Pszichológiailag szabálytalan vagyok. Az apámék lexikonfejű csemetét akartak, ezért olyan a memóriám, mint egy számítógépnek. Mindenre emlékszem, ha kell, ha nem. Szenvedek is miatta eleget.

 

- Ez remek adomány lehet.

- Néha az. Máskor meg átok. Félek is nagyon, amióta itt van ez a Carla Inó nevű nőszemély.

 

Brett Wilson elgondolkodva nézte.

 

A köpcös fickó vigyora a foltos hiéna kacagásához hasonlított:

 

- Ezér’ aztán tejelni köll ám, ügyvédkém! Ezér’jó sok suska köll ám!

 

Brett Wilson mondott egy összeget. A Földön annyiért legfeljebb elhanyagolt falusi házat vásárolhatna. A köpcös képe azonban felderült.

 

- Meglesz, ügyvédkém! Annyiér’ meglesz!

- Minden tartományból! Gondosan külön csomagolva, dokumentálva, pecsétes iratokkal ellátva!

 

A földművesszövetség elnöke harsányan felröhögött.

 

- Meglesz, ügyvédkém! Annyiér’ meglesz!

- Ezt a letargikus pofát soha többé nem akarom látni, John! Kormányzó vagy!

- Csak voltam, Brett bácsi.

- Meg leszel is!

 

A szálloda gondnoka telefonált.

 

- Carla Ina Phrix-Bailey asszony szeretne találkozni önnel, Mr. Wilson.

 

Brett Wilson hiúzmosollyal az arcán válaszolt.

 

- Kérem, várakoztassa bő öt percig a hölgyet, utána kísérje fel!

- Természetesen, uram.

 

Carla Ina a Földről érkezett, gondolta Brett. Végre bejött az utcámba.

 

Gondosan előkészített mindent, hogy feltűnés nélkül rögzíthesse a beszélgetést.

 

Carla Ina mélyen dekoltált ruhában érkezett, és olyan csábmosollyal az arcán, mintha egy egész evezős válogatottra vetette volna ki a hálóját.

 

Vajon megismer, gondolta Brett. Perceken belül nyilvánvalóvá vált, hogy nem.

 

- Tudja, nagyon sajnálom, hogy rossz útra tévedt a mostohafiam, mondtam is sokszor a férjemnek, hogy szigorúbban kellene fognia, de sajnos ilyen a természete, a vér szerinti anyjától örökölte.

- Tehát rosszak a génjei?

 

Carla Ina csaknem kiesett a szerepéből.

 

- Jaj, dehogy! Nem! Tudja, szegény férjem mindig gondban volt, mert az előző neje könnyelműsége…

 

Brett Wilson pontosan három percig hallgatta még a szóáradatot, aztán megszólalt. Előtte magára öltötte a legegyügyűbb mosolyát, amellyel már jó néhány ügyészt sikerült hamis diadalmámorba ringatnia. Bárgyú vén vidéki parasztember karakterét öltötte magára.

 

- Segítene nekem, kedves asszonyom?

- Miben? – kérdezte Carla Ina még gyankodva.

- Tudja, én nem vagyok idevalósi – olyan ostobán vigyorodott el, amennyire csak képes volt.

 

Carla Ina tekintetében fölény villant.

 

- Hogyne. Természetesen. Miről van szó?

- Tudja nekem, ez a világ olyan idegen, mint iszlám fanatikusnak a keresztény mennyország. Nem igazodom ki.

- Mondja csak bátran, Mr. Wilson – fuvolázta a nő.

- Igazán nem szeretnék alkalmatlankodni, kedves asszonyom.

- Mondja csak bátran!

- Tudja, arról van szó, hogy nem nagyon fogom fel ennek a vetőmag-dolognak a jelentőségét. Kaptam róla egy leírást, hogyan történt az átvétel, meg mifene. Ez nekem kínaiul van. Megtenné nekem, hogy átnézi?

- Hogyne örömmel! – elnéző mosoly ragyogott Carla Ina arcán.

 

Wilson közben árgus szemekkel figyelte a nőt.

 

- Magának itt nagy tekintélye van, kedves asszonyom. Mélységes tisztelet övezi.

- Úgy gondolja?

- Megtenné, hogy aláírja? Ha az ön nevét látják, nemigen fognak velem akadékoskodni.

- Ezer örömmel!

 

Carla Ina átszellemült tekintettel, szinte fél méterrel a talaj felett libbent ki a szállodából. Ettől a vén birkától igazán nem kell tartania.

Wilson nagy távolságú beszélgetést jegyeztetett elő. Az ilyesmi itt egy vagyonba került, nem is emlékeztek rá, hogy mikor is vette igénybe valaki ezt a szolgáltatást.

 

A hívott fél egy bizonyos Robert Hollis volt.

 

- Részletes pszichológiai térkép kellene egy bizonyos Felix Anseóról.

 

Örült a hallottaknak. Kezdett elrendeződni a fejében valamiféle terv. Még hiányos volt ugyan a mozaik, de most már kezdte önmagát kirakni, ami biztos jele az érlelődő győzelemnek.

 

A zuhany alatt jutott eszébe.

 

Hogy’ is nevezte Carla Inát Felix?

 

Carla Inó!

 

Vajon ez elszólás volt?

 

Ahogy felszáradt, rákattintott egy netlexikonra.

 

Valami motoszkált a fejében. Február 31. Errefelé minden hónap hosszabb, az a dátum a Földön komikusan hangzana. Február harmincegyedike éppen vasárnapra esett. A fűtőműnek zárva kellett lennie.

 

Ideje szétnézni ott is.

 

Kérésére Anseo körbevezette a fűtőmű területén. Közben sok ártatlannak tűnő kérdést tett fel. Közben éberen figyelt. Számos vén nyomozó ismerőse volt odahaza, és sokat tanult tőlük. Ahol a mechanika is, az idő is probléma, ott a manipuláció sohasem lehet tökéletes. Hol a gyenge pont? Lennie kell.

 

Végre odaértek. A fűtőmű órája. Hatalmas, mechanikus szerkezet. Brett Wilson ajkán megjelent a hiúzmosoly.

 

Amikor kilépett az épületből, már tudta, mit keres. A kocsma húsz méterre se volt a kaputól. Ha szerencséje van, most is ott találja. Alkalmi munkából élő, lerongyolódott, de még jó erőben lévő férfi.

 

Félóra múlva hosszas beszélgetésbe bonyolódott egy Harry Boswell nevű alakkal. A fickó jót ivott az ügyvéd költségén.

 

 

Wilson másnap megjelent a főbírónál.

- Három új tanút szeretne megidézni a védelem.

A tárgyalás kezdetén Szolovjev ügyész gyanakodva szemlélgette Brett Wilsont. Miben bízik az öreg? Miért nem aggódik? Úgy ül, mint a szfinx a sivatagban.

 

Carla Ina Phrix-Bailey tanúvallomására a tárgyalás harmadik napján került sor. Brett Wilson addig egyetlen tanútól sem kérdezett semmit. A helyi kollégák már összenevettek a háta mögött.

 

Most is türelmesen kivárta, amíg az ügyész befejezi. Közben feljegyzett néhány dolgot. Védence csüggedten, fátyolos tekintettel ült a vádlottak padján. Sebaj, a végén kell nevetni.

 

- A védelem óhajt-e keresztkérdéseket feltenni a tanúnak?

- Igen, bíró úr! – állt fel az öreg ügyvéd.

 

Erre még a teremőr is felijedt eddigi szendergéséből.

 

Brett Wilson gyászosan jámbor képet vágott, papírlapot vett a kezébe, és bocsánatkérő mosollyal fordult Carla Inához.

 

- Szeretném, ha felelne nekem a február harmincegyedikén történt eseményekkel kapcsolatos kérdéseimre.

 

- Természetesen, ügyvéd úr. – búgta megbocsátó leereszkedéssel a dáma.

 

Brett kínos lassúsággal, egyenként felolvasta a papírlapról az eseményeket, és mindegyik után szertartásos lassúsággal megkérdezte:

 

- Így történt, asszonyom?

 

A nő mindenre azt felelte:

 

- Igen, ügyvéd úr.

 

Szolovjev ügyész már a közepén elunta:

 

- Szükséges ez, ügyvéd úr?

- Természetesen.

- Hát akkor csinálja!

 

Az ügyész hátradőlt, és elszunyókált. A bíró is nehezen maradt ébren.

 

Aztán Brett Wilson letette a papírlapot.

 

- Ezek történtek azon a napon, asszonyom?

- Igen, ügyvéd úr.

- Mi is az aznapi dátum? Tudja, nekem, földinek szokatlan.

- Február harmincegyedike, ügyvéd úr. – felelte gúnyos mosollyal a nő.

- Tehát mindez február harmincegyedikén történt?

- Igen, ügyvéd úr.

- Ezen kívül más nem történt aznap?

- Nem ügyvéd úr.

- Tehát kimerítettük óráról órára a február harmincegyedikén történteket?

- Igen, ügyvéd úr.

 

Brett egy pillanatnyi szünetet tartott.

- Mi is a dátum? Tudja, feledékeny vagyok.

- Február 31. – fuvolázta megsemmisítő gúnnyal Carla Ina.

- Véletlenül nem aznap kell két szökőórát hozzátenni a naphoz? Ezen két óra alatt mi történt, asszonyom?

 

Carla Ina arca holtsápadt lett. Síri csönd volt a tárgyalóteremben.

Anseó következett.

 

- Mr. Anseo, - kérdezte Brett Wilson. – önnek ugye, kiváló a memóriája?

- Igen, uram.

- Soha semmit nem felejt el?

- Nem, uram.

- Az olvasmányaira is részletesen emlékszik?

- Igen, uram.

- Olvasott ön valaha a görög mitológiáról?

- Igen, uram.

- Próbára tehetjük az ön memóriáját?

- Természetesen, uram.

- Mondja meg kérem, ki volt Inó?

- Athamasz felesége. Gyűlölte a férjének az első házasságából született gyermekeit.

- Bármelyik napjáról részletesen be tud számolni, Mr. Anseo?

- Igen, uram.

- Elmesélné nekünk mondjuk a február harmincegyedikét?

- Természetesen, uram.

Anseo megtette. Wilson türelmesen kivárta a végét, aztán elébe tett egy papírlapot.

 

- Kérem, vessen erre egy pillantást. Ezt az ön munkahelyének óraberendezéséhez kötött számítógép rögzítette. Tud magyarázatot adni az eltérésekre, Mr. Anseo?

 

A fekete hajú férfi őszintén csodálkozott.

 

- Nem, uram. Nem tudok magyarázatot adni.

 

- Szólítom a tanúk padjára Mr. Hollist!

 

Moraj futott végig a termen.

 

- Mi a foglalkozása, Mr. Hollis?

- Pszichológus vagyok.

- Hol dolgozik.

- Tanszékvezető egyetemi tanár vagyok a bostoni Harvard Egyetemen.

- Miért van itt?

- Az ön kérésére pszichológiai térképet készítettem Mr. Felix Anseóról.

- Megosztaná velünk?

- Hogyne. Mr. Anseo születése előtt a génjein módosításokat végeztek. Erről felkérésemre Dr. Ethel Schneider, egyetemünk genetikus professzora részletes jelentést írt.

 

- Csatoltuk az iratokhoz, bíró úr. – tette hozzá Brett.

 

- Mr. Anseo – folytatta Hollis. – emlékezete a hétköznapi értelemben csaknem tökéletes. Olyan részletességgel emlékszik mindenre, ahogy mi, többiek, nem vagyunk képesek. Az emlékezet ilyen működése a hipnotikus állapothoz hasonló. Meg kell azonban jegyeznem, hogy ébren nem emlékszünk arra, amit a hipnózis alatt mondtunk. Mr. Anseo emlékezete is így működik; bár mindenre részletesen emlékszik, emlékei tökéletesen törölhetők.

- Ki képes ezt vele megtenni?

- Egy jól képzett pszichológus.

Kovács Mihály mérnök volt a védelem második tanúja.

 

- Ez egy vizsgálat eredménye Mr. Kovács. Ki végezte ezt el?

- Én személyesen, ügyvéd úr.

- Kinek a felkérésére?

- Az ön megbízásából, ügyvéd úr.

- Mit vizsgált, ügyvéd úr?

- Gabonamagvakat, ügyvéd úr. Ezeket a földművesszövetség elnöke személyesen adta át nekem. Az idei vetés kiásott magvait kellett megvizsgálnom annak eldöntésére,  miért nem keltek ki. A magvak kontinensünk tartományaiból származnak.

 

- Az erre vonatkozó hatósági igazolásokat csatoltuk. – mondta a bírónak Brett Wilson, majd újra a tanúhoz fordult. – Milyen eredményre vezetett a vizsgálat? Miért nem kelt ki a gabona?

- Mert hőhatás érte, uram.

- A talajban?

- Nem, uram. Előtte.

 

Döbbent csend támadt a teremben.

- Szólítom a tanúk padjára Mr. Harry Boswellt.

 

A kocsmatöltelék most józan volt, és viszonylag jól öltözött, de így is furcsán festett a tárgyalóteremben.

 

- Mi a foglalkozása, Mr. Boswell?

- Alkalmi munkákból élek, ügyvéd úr.

- Hol dolgozott idén február harmincegyedikén?

- A fűtőműben, ügyvéd úr.

- Nem volt aznap vasárnap, Mr. Boswell?

- De igen, ügyvéd úr.

- Úgy tudtam, a fűtőműben a vasárnap munkaszüneti nap. Aznap nem a hétköznapokról tartalékolt energiával fűtenek?

- De igen, ügyvéd úr.

- Akkor mit csinált vasárnap a fűtőműben, Mr. Boswell.

- Gabonát pörköltem, ügyvéd úr.

- Részletezné ezt nekünk?

- Hívtak dógozni, hogy a másik kontinensre pörkölt gabonát küldünk. Följebb kellett állítani a tepsiket, hogy meg ne süljön, aztán a hidraulikus szállítórendszerrel beömleszteni a rengeteg magot. Utána meg visszaömleszteni. Jól fizettek. Én a takarítást is vállaltam. Egy szem se maradhatott. Azér’ is jól fizettek.

 

Az ügyész olyan mozdulatot tett, mint aki levegő után kapkod.

 

Aznap éjszaka Carla Ina Phrix-Bailey asszony – a Pszichológiai Tanács volt elnöke – narancssárga rabruhát viselt.

 

John Phrix-et másnap visszahelyezték a kormányzói tisztségbe.

 

- Meg kellene végre nősülnöd, fiam – mondta neki a kis ünnepség után Bett Wilson.

- Hogyan hálálhatom ezt meg, Brett bácsi?

- Még nem láttad a költségszámlámat, fiam.