Rozi néni húsz éve élt egyedül. A gyerekei régóta külföldön voltak, néha ímmel-ámmal hívták is, de ő érezte, hogy csak púp lenne a hátukon ott a messzi idegenben, ezért mindig nemet mondott. Már nem hiányolta őket karácsonykor sem. Tudta, hogy ilyenkor sem jönnek, hogy sok a dolguk. Ezt megszokta, tudta, ha a lelkében nem is fogadta el soha.

Az iszákos férje tizenegy éve ment el, igyekezett a lehetőségekhez mérten szép temetést rendezni neki, de leginkább megkönnyebbült.

Rozi néni sohasem szerette az urát. Akkor sem, amikor a gyerekek születtek. A férfi komisz, iszákos, nagyhangú ember volt, Rozi néni a kezdetektől sokat szenvedett mellette. Amikor berúgott, nem lehetett vele bírni. Az utolsó években volt a legkomiszabb, hetente többször is megverte az asszonyt.

Rozi néni úgy gondolta, az ura volt az oka, hogy nem tudtak rendes embereket nevelni a gyerekekből. Alig volt rájuk idő. Egyáltalán nem csoda, ha olyan messze mentek, ha nem törődnek az édesanyjukkal öregségében. Rozi néni már ezzel is megbékélt, és egyre ritkábban gondolt a gyerekeire.

Csak Mihály jutott néha az eszébe. Annak idején fess volt, fiatal, feleségül akarta venni Rozit, a lány hozzá is ment volna, de az apja tiltotta tőle.

-         Mit akarsz attól a koldustól? Ahhoz mész, akihez én adlak!

Így lett Rozi az ura felesége. Mihály meg úgy eltűnt, mintha sose létezett volna. Többé nem is hallott felőle semmit.

Végigsírták azt az utolsó estét.

-         Szökjünk meg, Rozi! Szökjünk meg, Kicsi Gyöngyvirágom! – kérlelte Misi.

-         Mit szólnának ahhoz az emberek?

Talán jobb lett volna megszökni, de most már mindegy, az évek elszálltak. Mi lehet Mihállyal? Azt se tudja, él-e, hal-e.

Többé senki sem szólította Rozit Kicsi Gyöngyvirágnak, ő most már leginkább „Rozi, az anyád!” volt. Bizonyára Isten akarta így.

Mihályra mindig emlékezett, különösen a jeles napokon, amilyen a karácsony is. Vajon milyen lett volna vele az élete? Mindegy, most már úgyis kárba veszett minden.

Néha azért még megnézte magát a tükörben. A bőre megereszkedett, a teste fájt a temérdek munkától, de még mindig nem az a fonnyadt vénasszony, ami a koránál fogva lenne. Mi értelme? Csúnya göncöket vett magára, öregasszonyos fejkendőbe rejtette őszülő, de még mindig sűrű haját.

Amikor újra eljött a karácsony, Rozi néninek furcsa gondolata támadt. Miért ne díszítsen fel egy kis fát? Nagyon régóta nem volt már karácsonyfája, azóta, amióta az ura részegen tüzet okozott az égőkkel, és félig leégett a ház. Kicsik voltak a gyerekek, minden megtakarításuk ráment az újjáépítésre.

Miért ne díszítsen fel egy kis fát?

Egész nap ezzel foglalatoskodott, egyre jobban érezte magát. Szép karácsonyi vacsorát készített, bekapcsolta a hetek óta néma tévét, szépen felöltözött.

Már sötét volt, amikor kopogtak az ajtón. Ismeretlen férfi volt, elegáns felöltőben.

-         Kit keres?

Ejnye, de ismerős? Ezek a kemény, kék szemek, ez a sóvár tekintet. Ki ez? Ugyanolyan jóvágású, mint…

Istenem, ki ez?

-         Kicsi Gyöngyvirágom!

Rozi néni sírva borult Mihály karjaiba.