Álmos péntek várt Budapestre. A várost keretező függővasút távoli gigászi körgyűrűje szikrázott a reggeli napfényben, és élénken jöttek-mentek a szerelvények a két párhuzamos pályán. Ilyenkor kora hajnalban nagy volt a járatsűrűség, a nagy befogadóképességű felvonókban roppant embertömeg hullámzott fel és alá. Nagyobb részük eltűnt a metróállomásokhoz vezető mozgólépcsők monoton szalagjain.

A városközpont automatikus járművei mind üzemeltek. János a megálló fényhíradóját szemlélve megállapította, hogy 8-10 percet kell a következő szabad kocsira várnia. Vállat vont. Sokan mások már háborogtak volna a késedelem miatt…

A magas, őszes férfi nyugodtan várakozott. Korán van még, nem késik el. Egyébként sem munkába megy ma, hanem oda. A mögé sorolt negyvenesek már ugyancsak izegtek-mozogtak, amikor az első kis sárga jármű csendesen beállt a megállóba. Kétszemélyes volt, többet csalódottan húzták el a szájukat.

János megfontolt mozdulattal kinyitotta a kis zömök bogárhátú ajtaját.

-         Megy valaki a Rózsadomb felé? – kérdezte szokott udvarias modorában.

A többi felszisszent. Senki sem mozdult a kocsi felé.

-         Ha a Rózsadombra jár, mi a fenét keres az Üllői út közepén? – morogta egy harminc körüli nő.

*************

Ágnes a függővasút kocsijában szunyókált. Egyszerűbbnek és gyorsabbnak tartotta, ha a metróval idáig jön, aztán a körjárattal – ez volt a függővasút beceneve- kényelmesen megkerüli a várost, a Hűvösvölgyben kiszáll, utána a törökvészi metróval gyorsan és könnyen eljut oda.

A függővasút szerelvényein nem volt tömeg. A várakozók zöme ülőhelyjeggyel vagy bérlettel rendelkezett; és ahogy a vonat közeledett egy-egy megálló felé, az üres helyeken megszólaltak a helybiztosító hangjelzések. Az automata kalauz fel-és leszállás után gyorsan ellenőrizte a helyfoglalási jogosultságokat, aztán a szerelvény mehetett tovább.

Álló utas egy-kettő ha akadt, az állójegy már évek óta szégyennek számított – legalábbis a körjáraton. A pesti kerületekben még mindig megszokott volt; bár mindenki úgy gondolta, az ország már kilábalt az évszázados szegénységből.

Ágnes imádta a függővasút szédítő panorámáját. Tudta, vannak Pesten olyan családok, akik hétvégenként csak azért tezsnek a szerelvénynel néhány kört a város körül, hogy ezt láthassák.

„A Hűvösvölgyi megálló következik, ön leszáll!” – csicseregte Ágnes fülébe ülésének miniatűr hangszórója.

A molett ötvenes asszony megnézte magát a tükörben. Végül is: nem rossz. De ennek ellenére mégsem tudta magát úgy érezni, mint aki randira igyekszik egy fiatalabb férfival. Nem. Nem lesz semmi. Akármit szeretne a Társadalombiztosítás, ő ugyen nem fog egy kiborggal szeretkezni. Akkor sem, ha a Társadalombiztosítás kéri rá – tulajdon egészségének védelmében.

A vonat begördült a megállóba.

*************

Vida Tamás unatkozva nézegette az előjegyzéseket. Katalin – szokása szerint – kellette magát neki egy kicsit. Csípőre feszülő nadrágjában többször is elhaladt a fiú előtt, megöntözte a virágokat, igyekezett minél többféle szögben és minél feszesebben előrehajolni, időnként finoman megriszálta a fenekét.

Lehetetlen, hogy ez a halvérű kopasz ne vegye észre. Impotens lenne? Esetleg meleg? Nem  valószínű. Mindenesetre a végére jár, Tamás előbb vagy utóbb be fog törni, és engedelmes sóvárgással bámulja majd az idomait. Elképesztő alak. Minden más férfinak kigúvad a szeme, ha tized ennyit mozog előtte, ez meg csak hallgat, és ül, mint a szfinx a sivatagban. Vajon meddig?

Tamás elhúzta a száját. Megint násztáncot jár neki az átkozott némber. Másfelé nézett. Vajon minden féfrfi előtt így kelleti magát a nyavalyás rihonya? Valamikor – amikor először látta meg – nagyon is tetszettek azok a vérforraló idomok…

Csakhogy…

Egyszer akaratlanul is tanúja volt, amint Katalin az öreg Budaival, a főnökkel szeretkezett.  A leggusztustalanabb emberrel, akit csak Tamás ismert. Tamásnakez ez állandóan az eszébe jutott, és összerázkódott az undortól. Egy életre immunissá vált Katalin vonzerejével szemben.

Lássuk, kik szerepelnek a mai előjegyzésben? Összesen ketten. Egy férfi és egy nő. Mindketten jó ötvenesek. Öt éve özvegyek. Nem ígérkezett az adatlapjuk különösebben érdekesnek, de Tamás jó hivatalnok módjára mégis beletemetkezett.

Mindkét esetben a körzeti lelkigondozó jelentése indította el az ügyet. A két jelentés nagyon hasonlított egymáshoz. Ágnes (illetve János) öt éve magányos özvegy, senkije sincs, nem is akar, vagy nem tud újabb kapcsolatot létesíteni. Elhunyt házastársukkal szépen éltek, azóta fegyelmezetten gyászolnak. A gyermekeiket külföldhöz köti a munka, az üzlet, vagy a család. Katalin fiai tavalyelőtt karácsonykor jártak itthon utoljára, János lánya legalább két éve nem látta az apját, a fia meg ki tudja, mikor járt utoljára Magyarországon.

Tamás bólintott. A körzeti lelkigondozónak igaza van; az ilyen gyermekekre nem nagyon lehet számítani. Majd hazaeszi őket a fene, ha az örökségért jönnek. Akkor aztán telesírják fél Budapestet, mennyire szerették az elhunytat. Valószínűleg akkor sem fognak rájönni, hogy üzletre mindig lesz elég idejük, de az anyjuk és az apjuk élete véges. Nemigen. Legfeljebb akkor, amikor ők maguk kapják ezt vissza kamatostul – a saját kölykeiktől. Ez az élet rendje.

Nézzük, mit írtak még a körzeti lelkigondozók?

Aggódnak János és Ágnes miatt. Tamás vállat vont. A saját szemszögükből nézve tökéletesen igazuk van. A Társadalombiztosítás valósággal brutális módon képes számon kérni alkalmazottain a hibákat, ha úgy ítéli meg, hogy valaki feleslegesen halt korai halált, és emiatt hatalmas összegeket kell az örökös kezébe fizetnie.

Az ötven feletti magányos özvegyek a képviselik a legsúlyosabb társadalombiztosítási kockázatot. A lelkigondozónak résen kell lennie. Persze, nem tolakodhat bele a védendő személy életébe, tapintatosnak és észrevétlennek kell maradnia. A helyzete csaknem reménytelen. A célszemélyek sohasem heverik ki házastársuk elvesztését, bezárkóznak, nem látnak célt maguk előtt, rezignált belenyugvással fogadják a betegséget vagy a balesetet.

Tamás számos olyan esetet ismert, amikor a lelkigondozó éppen ilyen ügyfelek miatt szorult maga is lelkigondozásra.

Az ötven feletti magányos özvegyek igen előkelő helyen állnak az öngyilkossági statisztikákban. Tamás pontosan tudta, hogy ilyen esetben milyen kegyetlen igazolási procedurát kell a lelkigindozóknak végigcsinálniuk, és hogy közülük egy-egy öngyilkossági esetet milyen kevesen visznek el szárazon. Általában hanyag munkavégzésben felelősnek találják őket, és súlyos büntetést – leváltást, visszaminősítést, nem ritkán húsz-negyven százalékos fizetéscsökkentést – szabnak ki rájuk.

Talán ennek is köszönhető, hogy az öngyilkosságok száma folyamatosan csökken. Az esetek többségében a lelkigondozók kitesznek magukért.

Mint most is. Mindkét mai ügyfél számára legfeljebb öt napig tartó mentálhigiéniai feltöltődést szervezett a körzeti lelkigondozója. A munkáltatók mindkét esetben tudomásul vették.

A mentálhigiéniai feltöltődésnek semmi köze sem volt a táppénzhez, vagy a hagyományos fizetett szabadsághoz. Ezt a lelkigondozó intézte saját hatáskörén belül, és a munkaadók már leszoktak róla, hogy ellenkezzenek. A lelkigondozók kiváló ügyvédekre számíthattak, néhány nagy port felvert kártérítési pert nyertek ellenszegülő munkaadókkal szemben, akik horribilis összegeket fizettek.

Nem ritkán maga a munkaadó javasolta dolgozójának, fogadja el a lelkigondozó által kilátásba helyezett mentálhigiéniai feltöltődést. A munkavállalók csodálkoztak, sokan iylen esetben hallottak előszőr erről a fogalomról.

Tamás nyugodtan végigolvasta a két jelentést. Ágnes és János lapján is szerepelt a mentálhigiéniai feltöltődés programjában az intim élménypótlás kifejezés is. Ez azt jelentette, hogy az ilyen ügyfelek nem valami zsúfolt üdülőparadicsomba kerültek a mentálhigiéniai feltöltés idejére, hanem a Pilisben található. Minden szükségessel felszerelt, gyönyörű, zárt birtokra, ahol birtokba vehetik a kastélyok egyikét. Ezek minden kényelmi felszereléssel bőven ellátott luxus építmények voltak, a vendég hercegi ellátásban részesült, és diszkréten felajánlották neki szexuális kapcsolat létesítését valamelyik erre a célra rendszeresített robottal.

Tamás a fejét csóválta. Elméletben ez utóbbi nagyon szépen mutatott a személyi lapokon, de a gyakorlatban igen rossz hatásfokkal működött. Tisztában volt vele, hogy a vendégeknek kevesebb mint öt százaléka élt a szex lehetőségével. Hiába volt a teljes diszkréció, a csodálatos körülmények; ezek az emberek – a fiatalokkal ellentétben – nem szerettek

kiborgokkal szeretkezni.

Lássunk munkához.

Most kénytelen igénybe venni Katalint, de hát a nőnek az a dolga, technikus itt, vagy mi a szösz.

-         Megvan a két robot?

A nő odajött hozzá. Mellei Tamás orra előtt ugrabugráltak a kivágott blúzban. A fiú nyelt egyet, és igyekezett elfordítani a fejét. Ekkor viszont csaknem a szájába akadt az egyik kebel.

A fene egye meg…

-         Igen, Tamás – duruzsolta búgó hangon a nő. – de vannak problémáim.

Katalin szeme összeszűkült. Ez a fickó képes elfordítani a fejét? Legszívesebben elkapta volna a férfi fejét, hogy belenyomja a dekoltázsába. „Kukk, Tamás!” Nézz már ide, az anyád!”

-         Problémák? Miféle problémák?

-         Mindkét rendelkezésre álló példány harmincöt év körüli modell. A férfi is, a nő is. A külső megjelenést a program segítségével tudom valamelyest variálni, de legfeljebb tíz évvel tudom öregíteni őket.

Tamás bólintott. Komoly probléma. Egy ötven feletti magányos ember szívesen dolgozik együtt közvetlen, baráti stílusban egy húszévessel is, de ha szexuális együttlétről van szó, zömük a tíz évvel fiatalabbat is hajlamos tacskónak vagy kölyöknek tekinteni. Ragaszkodnak a saját korosztályukhoz.

Tamás megvakarta a fejét.

-         Nincs másik program?

Katalin befelé vihogott. Dehogynincs, fiam, van. Öt perc alatt átalakítom a két robotot éppen olyanná, amire most szükség van. De nagyon szépen kell kérned, Tamás.

-         Próbáltam vetetni, de a gazdasági osztály elutasította. Azt mondták, túlságosan drága.

Persze, gondolta Tamás, azoknak a tökfejeknek minden drága. Csak a halál olcsó. Mit tegyen?

-         Rendben, akkor legyenek negyvenöt év körüliek. Hátha most beválik.

Katalin csalódottan horkant fel. Hát hiába veti be magát?

-         Jó, ha szerinted ez elég…

-         Elég hát! – Tamás alig várta, hogy megszabaduljon a nőtől. Tompa hányingert érzett.

Katalin nem egykönynen adta fel:

-         Csak az egyik helikopter használható.

Tamás legyintett. Tudta. A többinek szabadságon a személyzete. Mindkét vendéget ugyanaz a helikopter fogja elszállítani – legfeljebb nem egyszerre.

Katalin látta, hogy nem ért célt. A szemközti polcon matatott valamit, közben előrehajolt. Most kell bevetnie a legerősebb fegyvert. A székre térdelt, és Tamás felé domborította a fenekét.

A férfi csaknem leesett a székről.

-         Legyen készen a két robot minél hamarabb! – mondta még, aztán kisétált a szobából.

Katalin elvörösödött a dühtől. Majd megmutatja ennek a ficsúrnak!

Ördögi terv fogant a fejében. A súlyos betegség erőteljes orvosszert kíván. Üzemzavart idéz elő a robotoknál. Aztán hazamegy. Tamás könyörögni fog. Akkor visszajön, két-három perc alatt megszünteti az üzemzavart, de annak ára lesz.

Pontosan tudta, mit kell tennie. Nem vette észre, milyen megkönnyebbült képet vág Tamás, amikor ő kilépett az épületből. Még a metróban is vihogott. Hamarosan kétségbeesett hangú hívást fog kapni.

Az egyetlen helikopter a háztetőn várakozott. Megérkezett Ágnes, utána azonnal János. Tamás mindkettővel váltott néhány szót, aztán elment, hogy üzembe helyezze a robotokat.

Mindkettő működésképtelen volt. Tamás lázasan gondolkodott. Mihez kezdjen? A nő vajon szándékosan rontotta el őket, vagy valóban letelt az idejük?

Valamit tenni kellett.

- Kérem, jöjjön velem – mondta Jánosnak Tamás.

Átkísérte a férfit a másik szalonba. Kölcsönösen lefoglalják egymást, amíg ő a megoldáson gondolkodik.

-         János, ő Ágnes. Ágnes, ő János – és magukra hagyta őket.

Ágnes csodálkozva nézte Jánost. Kellemes, rokonszenves férfi. Eddig azt hitte, ilyen robotok egyszerűen nem léteznek. Önkéntelen vonzalmat érzett.

Na, nem! Nehogy egy robot vegyen le a lábamról!

A fiatalságunkról kell vele beszélni – akkor kiderül, hogy sejtelme sincs arról a korszakról. Eloszlik a varázs.

János csodálkozva nézte Ágnest. Csinos, molett nő. Nagyjából vele egykorú lehet. Végtelenül szimpatikus. Mindenki azt mondta, ilyen robot nincs. A női robotok fiatalok, harsányak és közönségesek. Kibernetikus tramplik. Ki ez az izgalmas asszony?

Még mit nem! Majd hagyom, hogy egy robot csábítson el!

Beszélgetni kell vele, és oda a bűverő. A robot sivár beszélgetőpartner.

Mindketten csalódtak. Nagyot.

Elsőnek Ágnes tért magához.

-         Tudja, János – húzta össze a szemét. – nem gondoltam volna, hogy olyan robotok is vannak, mint ön. – és elmosolyodott.

A férfi megrökönyödött, aztán a fogai között felelt:

-         Én se gondoltam, kedves Ágnes, hogy önhöz hasonló kiborggal találkozom valaha. Ha eleven volna, egyebet is gondolnék.

Ágnes elvörösödött. Így beszél egy robot?

Tamás ekkor lépett be. Nincs mit tenni. Vagy hívja Katalint, és beismeri a vereségét, vagy kitalál valami mást.

Az ügyfeleket nem hanyagolhatja el.

-         Kérem, jöjjenek velem!

A helikopterben Ágnest és Jánost egymás mellé ültette. Maga hátravonult a kommunikációs fülkébe. Hátha szerez valahonnan két robotot.

Amikor kiderült, hogy az üdülőközpontban sincs szabad robotegység, legyintett.

Majd csak lesz valahogy.

Ágnes és János élénk beszélgetésbe merült. A rotorzajtól nem értette, miről csevegnek.

Amint leszálltak, haladéktalanul a központi társalgóba terelte őket. A láthatatlan személyzet kávét, frissítőket tett a vendégek elé.

Ágnes is János is önkéntelenül bekapott egy-egy süteményt, aztán döbbenten nézett a másikra. A robotok nem esznek.

És nem is hazudnak…

-         Kérem, bocsássanak meg – mondta Tamás. – nem így terveztem, de közbejött egy üzemzavar.

-         Üzemzavar? – kérdezték mindketten.

-         Az összes robotunk elromlott. Máris keresünk önöknek egy-egy kastélyt.

Felállt, és indult volna, de nem követték. Egymást nézték.

-         Kérem, jöjjenek!

-         Tegeződhetünk? – suttogta János.

A nő szeretetteljesen bólintott.

-         Azt hiszem, – fordult Tamáshoz a másik férfi. – nekünk elég lesz egyetlen kastély.

Ágnes János kezére tette a sajátját.