- Vigyázat! – súgta Hegyi professzor a rendőrtiszti akadémia továbbképzős hallgatóinak. – Bogdán János még nem tudja, hogy hamarosan szabadlábra helyezik. A döntés még nem hivatalos, amit mondtam, magánjellegű értesülés. Kérem, ezt vegyék figyelembe.

Az öt férfi és két nő szinte egyszerre bólintott.

Lovász Miklós körülnézett. Az állami fegyház kultúrházának különterme igazán elegáns volt, úgy festett, mint valami megyei könyvtár társalgója. Fejlődnek a börtönviszonyaink. Rájuk is fér, elvégre 2082-őt írunk. Gyönyörű plüssfotelek, aprósütemény, kávé, üdítő. Ki hitet volna ezt néhány generációval korábban?

A fegyőr, aki felvezette Bogdánt, kedélyesen társalgott vele. Ezen néhányan felhúzták a szemöldöküket.

- Tudom, hogy furcsállják, – magyarázta suttogva a professzor. – ez az elítélt különleges helyzetben van. Hogy úgy mondjam, – kereste a szavakat. – számos nem hivatalos kedvezményben részesül. Ez nem igazán szabályos, de vegyék figyelembe, hogy Bogdán tíz éve hipnózissal gyógyítja a fegyőrök családtagjait.

A hallgatók szeme elkerekedett.

- Hipnózissal? – kérdezte az egyik fiú.

- Akkor is sorozatgyilkos! – szögezte le a Király Helga, a legidősebb hallgató. Harmincéves, szemüveges vénlány.

- Csak volt sorozatgyilkos. – felelte Hegyi professzor.

Kutyából nem lesz szalonna, morogta volna még a nő, de inkább visszanyelte. Bogdán János leült a rá váró fotelbe. A fegyőr lustán elterpeszkedett egy másikban. Volt ugyan fegyver nála, de nem nagyon hitte, hogy használni fogja.

Bogdán János ötvenes, barna bőrű férfi volt, mélyen ülő szeme töprengésre hajlamosnak mutatta. Valaha atlétikus felsőteste valamelyest megereszkedett a börtönévek során, némi pocakot is gyűjtött. Tisztes ősz haja tagadhatatlanul méltóságteljes külsőt adott neki. Ezt talán még Helga is elismerte, bár ő most sem rokonszenvezett vele. Sorozatgyilkos.

- Bogdán János! – szólította meg tárgyilagosan a professzor. – Annak idején nyolc embert ölt meg.

Bogdán arcán árnyék suhant át.

- Valamit mondanék, mielőtt folytatná, professzor úr. – emelte fel csendesen a kezét. – Tudniuk kell. Rossz emberek voltak valamennyien. Tolvajok, csirkefogók, szipolyozók. Egyik sem volt becsületes.

Döbbenten nézték. Micsoda, egy sorozatgyilkos Robin Hood? – figyelt fel Miklós.

Helga sikoltani készült, mire Bogdán barátságosan rámosolygott, és a nő felengedett. Nemigen tudta, mire gondoljon. Sorozatgyilkos, de nem ellenszenves. Akkor most hogy van ez…

- Szóval: azok nem voltak jó emberek. Egyik sem. – aztán, még mielőtt kitörhetett volna az őszinte vagy a mesterkélt felháborodás, még hozzátette: – Természetesen a rossz emberekre sem szabad kezet emelni. Ezért vagyok itt. Joggal.

- Nem folytatná? – kérdezte a professzor némileg szükségtelenül.

- Soha többé nem emelnék kezet senkire.

- Mihez kezdene odakint?

Bogdán a fejét csóválgatta, nem tartotta helyénvalónak a kérdést. Neki letöltendő életfogytiglan a büntetése. Aztán tétován a sarokban álló támlásszék felé intett.

Ott hevert egy hegedű.

- Nem, nem. – intett máris. – Nem voltam cigányzenész, idebent tanultam meg rajta játszani. Meg pszichológiát. Hipnózist. Ha kiengednének, hazamennék Debrecenbe. Kérdezzenek!

Hazafelé a vonatban Lovász Miklós megnézte Bogdán ügyének iratait. Az áldozatai valóban nem voltak rokonszenves emberek. Sikkasztó főhivatalnok. Milliomos, gengszter módszerekkel harácsoló vállalkozó. Feleséggyilkos. Valamennyien kibújtak a büntetés alól. Hm.

Három hét múlva a professzor hívatta Lovász Miklóst. A fiú már régóta várt erre. Tudta, hogy Hegyi őt tartja a legtehetségesebb tanítványának. Várható volt a téma: a szakdolgozat.

- Maga már dolgozott életvédelmi nyomozóként, ugye?

- Igen, professzor úr, csaknem egy évig.

- Jól tudom, hogy előtte kommandós volt?

Miklós fanyarul elmosolyodott.

- Rövid ideig. Nem teljesítettem a szintidőt, professzor úr.

Hegyi felsóhajtott.

- Magának való szakdolgozati téma. Őszintén szólva engem is nagyon érdekel, hogy mire jut vele. Magyarországon eddig összesen tizenegyszer fordult elő a terrorcselekmény elkövetésére irányuló előkészület bűncselekménye, ebből nyolc az elmúlt tíz évben, és mindegyik Debrecenben. Vajon miért? Miért ott? Mitől különleges város Debrecen?

Lovász Miklós büszkén hallgatta az eligazítást. Nagyon fontos feladatot kapott.

Másnap indult Debrecenbe. A vonatban a törvénykönyvet olvasgatta. Tudta, hogy a terrorbűncselekmények elbírálása a Nyugat-Európában az utóbbi években elkövetett esetek miatt az Unió szorgalmazására Magyarországon is sokat súlyosbodott. Az EU begorombult, rendkívül súlyos büntetésekkel sújtja már a terrorcselekmény előkészítését is. A jogharmonizáció következtében itthon is letöltendő életfogytiglan és teljes vagyonelkobzás a következmény.

Hm.

A következő pillanatban csaknem elakadt a lélegzete.

Feljelentői harmadrész.

A feljelentő megkaphatja a terrorista elkobzott vagyonának egyharmadát, vagy annak pénzben kifejezett ellenértékét.

Miklós homloka ezer ráncba szakadt.

A kapitányságra csak benézett, voltaképpen azonnal indult volna a polgármesteri hivatalba. Be kell jelentenie az ideiglenes lakcímet – csak legyen minden a lehető leghivatalosabb. Utána majd alaposabban tájékozódik.

Sorra bemutatkozott a nyomozóknak. Néhány szót mondott a tervezett szakdolgozatról, mire azonnal megfagyott körülötte a levegő.

- Engem hagyj békén, öregem, – rázta le egy kisportolt rendőrhadnagy. – keresd inkább Horváth alezredest.

Lovász Miklós kissé megütközve nézett utána, aztán megfogadta a tanácsot. Csakhamar megtalálta az ajtót, amelyen ez állt:

Horváth Imre rendőr alezredes

Bekopogott.

- Ki az?

Miklós benyitott.

- Lovász Miklós vagyok.

- Rendfokozata?

- Hadnagy.

- Jelentkezni nem tud? Menjen vissza, és próbálja meg!

Miklós elvörösödve kihátrált, újra kopogott, és dühösen berontott az irodába. A fene egye meg az ilyen vaskalapos vén tiszteket!

- Alezredes úr, Lovász Miklós rendőr hadnagy, jelentkezem!

- Foglaljon helyet, Lovász hadnagy! Mi járatban?

- A szakdolgozatomhoz kérek segítséget, alezredes úr!

- Mi a témája?

Miklós néhány szóval elmondta.

Az alezredes arca elkomorodott.

- Keress magadnak másik témát a diplomamunkádhoz, fiam.

- Ezt kaptam a professzor úrtól, alezredes uram.

- Akkor mondd meg a hibbant professzorodnak, adjon más témát, ezzel meg vigye vásárra a bőrét ő maga!

Miklós megrökönyödött.

- Menjél, fiam. – nézett rá az öregedő rendőrtiszt. – Ne akarj Monostory Pista sorsára jutni!

- Az kicsoda, alezredes úr?

Amint kimondta, már tudta, ezt a kérdést nem lett volna szabad feltennie.

Horváth alezredes arca elfehéredett, felpattant a számítógépe elől, és a fiúra rivallt:

- Még ezt se tudod, baszd meg? Nesze, legalább olvasd el!

Előkapott egy nagy fénymásolt iratcsomót és Miklóshoz vágta. A fiú iszkolt volna kifelé, de az alezredes most meg elkapta a gallérját.

- Várj! Tedd bele ebbe! – vaskos dossziét vett elő. – Nem tőlem kaptad.

- Igen, alezredes úr! – dadogta Miklós. – Köszönöm, alezredes úr!

- Várj még! Tudnod kell: én juttattam Pistát a sittre. Minden úgy történt, ahogy abban áll. – az iratok felé bökött. – Pista mégis ártatlan. Ne nagyon mélyedj el benne, mert bele fogsz őrülni! Még egyszer ne lássalak!

Az ajtó előtt kisebb csoport rebbent szét. A rendőrök pillantásaiból Miklós megértette, hogy itt nem sok segítségre számíthat.

Beült egy presszóba, és elővette az iratcsomót.

Monostory István volt rendőr ezredes, a Debreceni Rendőr Főkapitányság életvédelmi osztályának volt parancsnoka. Micsoda? Terrorcselekmény elkövetésére irányuló előkészület miatt letöltendő életfogytiglan és teljes vagyonelkobzás…

Miklós csaknem lefordult a székről.

Kik a többiek? Egy milliomos kereskedelmi vállalkozó. Egy fogorvos. Egy nemzetközi hírű festőművész. Egy filmszínész. Egy bróker. Két jól menő ügyvéd.

Miért akarnak ilyen emberek terrorbűncselekményeket elkövetni?

Mi van itt?

Mi maradt el? A polgármesteri hivatal! Essünk túl rajta! Az csak bürokratikus, de legalább hétköznapi. Ez az ügy viszont egyáltalán nem normális. Ha merné, azonnal felhívná a professzort, és másik témát kérne tőle.

A hivatali dolgozók parkolójában a sok kiskocsi között hatalmas Mercedes. Másfél évesnél aligha öregebb. Miklós csodálkozva nézte. Ez a kocsi egy olajsejk flottájának is a dísze lenne. Vajon kié lehet? Minimum egy államtitkár vizitel itt, esetleg az ügyfelek közt van egy milliárdos.

Középkorú férfi intézte a bejelentkezést. Miklós elolvasta a kitűzőjét: Dobai Aladár.

Miklós kitöltötte a bejelentőlapot.

- Miért jön Debrecenbe, Lovász úr?

Amikor negyedórával később az utcán visszagondolt ezekre a lidérces percekre, egyszerűen nem érette magát. Miért fecsegett olyan hosszan a magánügyeiről egy vadidegen hivatalnoknak, aki még csak nem is szimpatikus? Mi lelte?

Dobai Aladárnak hirtelen hatalmasra tágult a szeme, Miklóséba fúrta, és a fiú ezen kívül nem is látott egyebet. Akkora szeme volt a férfinak, hogy szinte elszédült tőle.

- Tudja, én egyetemi hallgató vagyok. – szinte kínjában beszélt. Felsorolta az összes csoporttársát, hogy ki kivel jár, ki kit kedvel és kit nem, megnevezte az összes tanárát. Locsogott-fecsegett, egyre inkább nyakló nélkül. – A diplomamunkámat írom, itt van anyag hozzá.

- Vagy úgy. – bólintott Dobai, és levette róla a szemét. A tekintetében unalom. – Rendben van, végeztünk. Mehet.

Miklós már nem érezte a fura beszédkényszert. Szégyellte magát, feleslegesen fárasztotta ezt a hivatalnokot. Nincs is nagy szeme, pontosan olyan látószerve van, mint bárki másnak. Mitől látta olyan különösnek?

Leült egy padra, hogy átgondolja ezt a mai napot.

Pár perc múlva valaki a Mercedeshez lépett. Miklós felemelte a fejét. Ki lehet a milliárdos.

Meglepődött.

A Mercedessel Dobai Aladár hajtott el.

Ilyen jól fizetik Debrecenben a hivatalnokokat?

Délután felhívta Ritát, a barátnőjét. Rita gyakornokként dolgozott egy nagy pesti ügyvédi irodában.

- Meg kellene tudni, hogy kik voltak a feljelentők – ha voltak.

- Az elvileg titkos, de az adatok hozzáférhetők. De senkinek sem mondhatod el.

Rita este telefonált.

- Mind a nyolc esetben ugyanaz volt a feljelentő. Kifizették neki minden alkalommal a feljelentői harmadrészt.

- Igen? Ki az?

- Egy bizonyos Dobai Aladár. Hivatalnok a városházán.

Lovász Miklós úgy érezte, elindul vele a szoba…

Tíz perc múlva visszahívta a lányt.

-          Honnan tudhatott ez a Dobai a terrorista szervezkedésről.

-          Talán titkosügynök lehet. – vélte a lány.

-          Titkosügynök? Ennek a fickónak vadonatúj Mercedese van. Az elemi konspirációs szabályokat se tartja be. De tudnom kell, hogy titkosügynök-e a kormány szolgálatában. Ezt ki tudod nyomozni?

-          Én nem, de a főnököm igen.

-          Egyáltalán, mi az ügymenete a feljelentések kezelésének? Ki foglalkozik ezzel? Ki és hogyan fizeti ki a feljelentői hányadot?

-          Ezt megtudhatom.

-          Nézz utána, Rita!

Nem jött álom a szemére, éjfél előtt felöltözött, és sétára indult. Elnézte a Piac utca vidám éjszakai forgatagát, a tömérdek elegáns járókelőt. Van, akinek ilyenkor kezdődik az élet.

Az Aranybika előtt megállt, gondolkodott, bemenjen-e. Sohasem járt még odabent. Legyintett. Most sem fog. Nem az ő pénztárcájának találták ki.

Egy másik, nemrég épített elegáns étterem fényűző üvegablakai előtt cigarettára gyújtott. A csupa-üveg építmény díszkivilágítva hirdette a bent vacsorázók gazdagságát, minden az utca színe előtt zajlott, a járókelő beleláthatott akár a tányérokba is.

Miklós szórakozottan elnézte a bent étkezőket. Az asztalok elég foghíjasak voltak, félig sem lehet az étterem. Ilyen borsos árak mellett máskor se lehetnek többen.

Aztán elborult a tekintete. Az egyik sarokasztal mellett Dobai ült, jól öltözött, idősebb férfival beszélgetve. Láthatóan a pincérre vártak.

Ide jár hát a feljelentő. Megkapta mind a nyolc elítélt vagyonának egyharmadát, ebből valószínűleg milliomos lett, megengedheti magának. Vajon ki lehet a másik?

Miklós nem sokat tétovázott; lefotózta őket. Otthon a neten  a fénykép alapján utánakeresett a másik férfinak.

Rusznák Antal. Egy nemzetközi hírű számítástechnikai cég tulajdonosa. Az adatok szerint Debrecen egyik leggazdagabb embere. Miklósnak bolond ötlete támadt. Vajon ez a Rusznák lesz a következő terrorista?

Csodálkozva meredt a sötétbe…

Miért is ne?

De akkor…

Másnap újra elment a kapitányságra, és bekopogott Horváth alezredeshez.

-          Alezredes úr, Lovász Miklós hadnagy jelentkezem.

-          Hagyd! Mit akarsz?

-          Alezredes úr tudta, hogy mind a nyolc esetben ugyanaz volt a feljelentő?

Az idős rendőrtiszt nagyot nézett.

- Ki az? – szaladt ki a száján.

- Nem vagyok benne biztos, hogy elmondhatom, alezredes úr.

Horváth alezredes felállt, gyors mozdulatokkal lepakolta a sarokban álló székről a táskákat, dossziékat, és az asztala elé állította az ülőalkalmatosságot.

- Hát persze. Elvileg nem tudhatom. Te sem. Tehát ugyanaz volt a feljelentő? Mindegyik esetben?

Miklós bólintott.

Az alezredes rámosolygott.

-          Bocsáss meg. – motyogta, és közben tetőtől talpig végigmérte Miklóst. – Ha ez így van, és te ki tudtad nyomozni, kolléga vagy, akkor pedig: Szervusz!

Kezet nyújtott.

-          Foglalj helyet!

Szinte beletuszkolta a székbe a fiút.

-          Tudnom kell, hogy hívják!

-          Bobai Aladár. – mire meggondolta volna, már ki is mondta a nevet,

-          Az kicsoda?

-          Hivatalnok a Városházán.

Az alezredes egy pillanatig gondolkodott.

-          Nem ismerem, legalábbis a név semmit sem mond.

-          Hatalmas Mercedese van.

Horváth a szemét dörzsölgette.

-          Lehet, hogy sejtem, ki az. Körülszaglászom. Te nem akarsz bemenni Monostoryhoz?

Most Miklóson volt az elképedés sora.

-          Ha mi látogatjuk, gyanús. Te azonban, aki nem vagy idevalósi, a szakdolgozatod ügyében nyugodtan felkeresheted. Elintézem neked.

Három nap múlva Miklós elutazott meglátogatni a börtönben Monostory István volt rendőr ezredest, a Debreceni Rendőr Főkapitányság életvédelmi osztályának hajdani parancsnokát, aki életfogytiglani büntetését töltötte, amit terrorcselekmény előkészítése miatt szabott rá a bíróság.

Lovász Miklós út közben igyekezett alaposan áttanulmányozni az ügy iratait, de csak a kérdőjelek szaporodtak. Fáradtnak és nyűgösnek érezte magát.

Monostory ezredes fáradt arcú, savanyú humorú ember volt, beesett arcán alig látszott valami érdeklődés.

Az üveglap mögül elég egykedvűen szemlélte a fiatal hadnagyot.

Miklós már tudta róla, hogy elítéléséig példás családapa volt; feleségével teljes egyetértésben nevelték a három lányukat. A végső ítélet előtt azonban elváltak. Monostory gyaníthatóan azért fellebbezett a Legfelsőbb Bírósághoz, hogy közben véget érhessen a válóperük, hogy minél több vagyontárgyat ítéltethessenek a feleségnek a várható vagyonelkobzás miatt. Monostory István letöltendő életfogytiglant kapott. Ha bármilyen okból mégis kiengednék, elvileg nem volna hová mennie.

-          Mit akar tudni?

-          A terrorcselekményekre.

-          Azt mondjam, ami az iratokban van, esetleg az igazságra kíváncsi?

-          Azért jöttem, mert az igazságot akarom hallani.

-          Nem sokra megy vele.

-          Azért csak próbálja meg, ezredes úr.

-          Figyelmeztetem: hazudhatok.

-          Akkor kérdezek, ezredes úr.

-          Nem vagyok ezredes. Engem törvényesen lefokoztak.

-          Kérdezek, ezredes úr. Elkövette, amit a terhére róttak?

-          Természetesen elkövettem, Lovász hadnagy úr, ahogy azt már a beismerő vallomásomban is leszögeztem.

-          Mi célból akart terrorcselekményeket elkövetni?

Monostory ezredes arcán fásult kifejezés jelent meg.

-          Nem tudom, hadnagy. Nem tudom okát adni, ahogy azt már annak idején elmondtam. Valamiféle sajátos elmezavarba kerültem. Évtizedekig harcoltam a bűnözők ellen – mindig makulátlan tisztességgel. Azóta sem tudom magamnak megmagyarázni a változást. Azt sem tudom, mikor történt. Egyszerűen akartam. Még csak nem is csodálkoztam magamon. Csak utána. A vád minden pontja helytálló volt. – lehajtotta a fejét.

Miklós mély lélegzetet vett. Kezd a dolog komolyra fordulni.

-          Ismerte ön Dobai Aladárt?

A hatás minden várakozást felülmúlt. Monostory megremegett, csaknem elájult, egy pillanatra a szeme is becsukódott. Az arcán gyors egymásutánban három-négyféle kifejezés is megjelent, az egyik – Miklós esküdni mert volna rá – a hirtelen életre kelő majd elhaló remény volt.

Miklós sajnálta. Soha még embert nem sajnált ennyire mélyen. Szinte megreszketett a lelkét betöltő végtelen szánalomtól.

Csodálatos, hogy még az ennyire a végsőkig tönkre tett emberekben sem hal el soha teljesen a remény. Monostory számára nincs esély, senkihez sem fordulhat, senki sem segíthet rajta. Soha többé nem hagyhatja el a börtönt – ez is az európai jogharmonizáció követelménye. Még akkor sem nyerhet semmit, ha ő ír egy kiváló szakdolgozatot, hiszen ez nem perújrafelvétel.

Akkor miben reménykedik?

Miklós köhintett, és a feladatára koncentrált. Megismételte a kérdést:

-          Ismerte ön Dobai Aladárt?

Nem számított rá, hogy a kérdés másodszor is óriási hatást gyakorol a fogolyra. Monostory szeme összeszűkült, arcán meglepődés, hitetlenkedés.

-          Maga tudja? – aztán még egyszer, határtalan döbbenettel. – Tudja?

-          Mit tudok, ezredes úr?

-          Maga tudja, hogy ez az ember volt?

Miklós felsóhajtott. Valahol sejtette már, hogy ide lyukadnak majd ki, már nem is lepődött meg nagyon. Felelni akart, megkérdezni: „Mit tett ez az ember, ezredes úr?” De nem kérdezte. Nem mondott semmit, csak nézett várakozásteljesen.

Monostory ettől úgy érezte, beszélnie kell.

- Nézze, hadnagy, akkor maga mindent tud. Azt is, hogy a helyzetem teljesen reménytelen. Amivel megvádoltak, azt valóban elkövettem. Nincs mentségem. Igazából még önmagam előtt sincs, mert egyszerűen nem értem, hogyan volt képes engem az uralma alá vonni az az alak. Hiába tudom, hogy valójában ő tervelte ki, és ő hajtatta velem végre, semmit sem tehetek. Hogyan bizonyítanám be?

Hát igen, gondolta Miklós. Itt van a kutya elásva.

- Utánanéztem én már ennek, hadnagy. – folytatta csüggedten a rab. – Erre nincs törvény. Mit művelt Dobai, hogyan lehet ezt jogi értelemben definiálni? Mi ez? Felbujtás? Nem. Társtettesség? Nem. Mi lenne a vád? Egyáltalán meg lehet vádolni bármivel? Bármelyik ügyvéd szétzúzza a vádat, egyszerűen nincs olyan törvény, ami alapján felelősségre lehetne vonni.

Egy pillanatra elhallgatott.

- Netán ő volna a tettes? – kérdezte rezignáltan. – Nem, a tettes én vagyok, meg a többiek, akik terrorcselekmények elkövetését készítettük elő, fegyvereket halmoztunk fel, tervezgettünk, ehhez jól érthető, olvasható és legfőképpen megtalálható dokumentációt készítettünk, és ezt aztán a bíróság előtt töredelmesen be is vallottuk. A bűnösök mi vagyunk, fiatalember, Dobai Aladár pedig a társadalom gondos és figyelmes oltalmazója, a feljelentő. Mivel az összes denunciálása igaz volt, semmilyen értelemben nem tekinthető rágalmazónak, a bűnügyi nyilvántartóban nem szerepel, erkölcsileg feddhetetlen, tiszta, mint a hó. Nem vonható felelősségre, nincs miért. Ráadásul: részesül az általa feljelentettek vagyonából. Mint a hanyatló Rómában, vagy mint az inkvizíció idején. Nyilvánvaló, hogy a pali szakosodott. A terrorbűncselekmény az egyetlen, ahol a feljelentőnek anyagi haszna lehet.

Nagyot sóhajtott.

- Hol van az a törvény, ami szerint a szuggesztió bűncselekmény? És hogyan lehetne bebizonyítani, hogy ez történt?

- Szuggesztió?

- A középső lányom, Edit magyarázta el. Pszichológusnak tanul.

Hallgattak néhány pillanatig.

- Elmondja nekem, hogyan történt?

- Hogyan történt? Mi hogyan történt?

- Hogyan környékezte meg önt Dobai? Úgy vélem, valamiféle személyes kapcsolatra mindenképpen szüksége volt a… a szuggesztióhoz.

Monostory fanyarul elmosolyodott.

- Igaza van. Én voltam a világ legnagyobb marhája. Szóval az a fickó egyszer megjelent nálam valami jelentéktelen kéréssel. Olyan volt, ami összefüggött a munkámmal, de törvényesen teljesíthettem. Aztán egyre többször keresett, én pedig élveztem a társaságát. Még csodálkoztam is magamon, hiszen első látásra sunyi és rosszindulatú alaknak véltem. Nem értettem, hogyan tévedhetett ekkorát az emberismeretem egy olyan kedves emberrel kapcsolatban, mint Aladár.

- A családja? Ők mit szóltak hozzá?

Monostory ezredes megremegett.

- Hát ez az… – motyogta. – idegenkedtek tőle. Össze is kaptam miatta egy ízben a feleségemmel. Bár hallgattam volna rá…

Tartuffe, gondolta Lovász Miklós, egy nyavalyás, haszonleső, XXI. századi Tartuffe.

- Hallgatnom kellett volna a családomra…

Hát igen, tette hozzá magában a fiú, talán az lett volna az egyetlen védelem. Az ősi, egyetlen, és az emberhez legméltóbb védelem.

- És utána?

- Utána fegyverkezni kezdtem. Még csak nem is gondolkodtam rajta, nem is szorongtam, lelkiismeret-furdalásom sem volt. Hangsúlyozom, magamtól jutottam arra, hogy terrorcselekményt akarjak elkövetni. Senki sem akart erre rábeszélni.

Miklós ezen csodálkozott.

- Úgy gondoltam, a szuggesztió rábeszélés útján érvényesül.

- Lehetséges, de nem emlékszem rá. Semmi ilyesmire nem emlékszem.

Még néhány percig beszélgettek, de érdemben nem mondtak már egymásnak semmit.

Viszont búcsúzóul Monostory még megjegyezte:

- Adok egy tanácsot. Van szolgálati fegyvere?

- Van.

- Soha ne hordja magánál. Ha mégis hordja, ne legyen benne lőszer.

Miklós megütközve nézett rá:

- Miért?

A volt ezredes sötéten meredt maga elé.

- Majd megtudja. – bökte ki nagy sokára.

Többet nem szólt.

Rita este telefonált.

- A feljelentésekkel kapcsolatban a következőképpen néz ki az ügymenet. Van itt Pesten az európai biztonsági ügynökségnek egy irodája.

- Igen, tudom.

- Az egyik részleg vezetője a terror-megelőzési összekötő tiszt. A feljelentések egyenesen hozzá futnak be. Ő hivatalos fordítást készíttet róluk, ha nem érti a nyelvüket, utána továbbítja a kivizsgálásában területileg illetékes rendőri szervnek.

- Ez világos.

- A feljelentő viszont a magyar rendőrség számára anonim. Azzal csak a terror-megelőzési tiszt, illetve a titkársága van kapcsolatban. Ha az általa feljelentett személyt jogerősen elítélik, és végrehajtják a vagyonelkobzást, ő juttatja el a feljelentőnek az őt megillető egyharmad anyagi ellenértékét, méghozzá devizában.

- Nem tűnt fel annak a terror-megelőzési szivarnak, hogy minden esetben ugyanaz a feljelentő? Ez minden értelmes embernek gyanús lenne.

- Nem tűnhetett fel neki, Miki.

- Miért nem?

- A terror-megelőzési tiszt megbízatása mindig csak egy évre szól, utána egy másikat delegálnak. Dobai évente egy feljelentést tett, minden tisztnek csak egyszer lehetett vele dolga.

Miklós nagyot fújtatott.

Másnap bement a kapitányságra, hogy beszéljen Horváthtal. Az alezredes nem volt az épületben.

- Mikor jön vissza?

- Lehetetlen megmondani. Gyilkossági ügyben helyszínel.

Miklós bólintott, és távozni akart.

A folyosón hirtelen két erős kar ragadta nyakon, és penderítette egy kisebb irodába.

- Ülj le, fickó!

A hang gazdája harmincéves, kisportolt testalkatú rendőrtiszt volt, a hiúbb fajtából. Méregdrága bársonyfarmer, fehér selyeming, öltönymellény, hónaljtokban hatalmas Luger. Kissé teátrális megjelenés. Mintha valami filmsorozatból ugrott volna elő.

- Mit akarsz tőlem?

- Csigavér, fiam! Rakovszky András százados.

- Lovász Miklós hadnagy.

- Azt tudom. A múltkor az öregnél jártál.

- Az öregnél?

- Horváth alezredesnél. Tegnap meglátogattad a volt főnököt. Monostoryt. Mit akartál tőle?

- Ez kihallgatás?

- Dehogyis az. Gyújts rá!

Miklós hálásan vette el a felkínált Kentet.

- Mit tudsz Dobai Aladárról?

A kérdés olyan váratlan volt, hogy Miklós félrenyelte a füstöt. Percekig csuklott és köhögött.

- Azt hittem, – mondta, amikor képes volt újra megszólalni. – hogy ezt itt senki sem tudja.

- Nem is. csak én. Meg még néhányan. Én vagyok Rakovszky ezredes fia. – látta, hogy ez semmit sem mond Miklósnak, suttogva hozzátette: – Eddig hat rendőrtiszt követett el öngyilkosságot. Valamennyien szájba lőtték magukat a szolgálati fegyverükkel. Egyiknek sem volt rá oka. Volt, akinek a felesége babát várt. Olyan is, aki akkor vásárolt új kocsit. Az egyik angliai ösztöndíj előtt állt. Rakovszky ezredes volt az első. Az édesapám. Tudom, hogy Dobai csinálta, csak azt nem, hogyan.

Fanatizmus sugárzott a szeméből.

- Mindet ő jelentette fel, tudtad?

Nem várt választ.

- Lenyúlta a vagyonuk harmadát. Azok a rendőrök, akik gyanúba fogták, öngyilkosságot követtek el. Nem furcsa?

Ez is költői kérdés volt.

- Tudnod kell, hogy én fogom letartóztatni!

Miklós kimerítő jelentést írt a professzornak, és szakmai konzultációs órát kért az akadémia egyik pszichológiai tanszékének vezetőjétől, Eötvös Edittől. Este kilenckor találkoztak a számítógép előtt.

Részletesen elmesélte a tanárnőnek az egész ügyet.

A csinos ötvenes nő aggódva nézett rá a képernyőről.

- Maga igen csúnya darázsfészekbe tenyerelt a jelek szerint, Miklós. Még csak ötletem sincs, hogyan segíthetnék. A szuggesztió érzések, gondolatok, akarati elhatározások szándékos becsempészése egy másik ember tudatába. Akinek sugalmaznak, nem tudja a szuggerált érzéseket és gondolatokat megmásítani.

- Parancsteljesítő gépként fog viselkedni?

- Igen. A szuggesztió idegen behatásoknak a kritikát kikapcsoló befogadtatása. Ehhez általában megfélemlítés vagy megvesztegetés járul. Az ön esetében az a külön probléma, hogy a jelek szerint ebben az esetben a szuggesztió telepátiával társul. Ez elvileg nem lehetetlen, de a szakirodalom hiteles példát nem tud rá.

A következő napokban Miklós többször is együtt látta Rusznákot és Dobait. Próbálta őket feltűnés nélkül figyelni, de hamarosan hibát követett el. Valamelyik üzlet forgatagában szem elől tévesztette őket. Óvatlanul utánuk ment, és próbált rájuk találni. Egy próbafülke mellett kéz nehezedett a vállára.

- Óhajt valamit?

Miklós megperdült, és közvetlen közelről belenézett Dobai Aladár szemébe. Megingott. Az összehúzott szemekből rettenthetetlen szigor, rosszindulat és fenyegetés sugárzott felé. Érezte, hogy elönti az izzadság.

- Nem, bocsánat! – elmenekült, mint a tetten ért kamasz.

Soha többé nem fog a nyomukba szegődni.

Másnap felkereste a kapitányságon Horváth alezredest.

- Na végre! – élénkült fel az ősz hajú tiszt. – Már vártalak! Mi újság?

Miklós röviden beszámolt.

- Nekem is vannak információim. – felelte Horváth. – Utánanéztem ennek a Dobainak. Tizenöt éve telepedett le Debrecenben. Előtte évekig Németországban élt. Egy cirkusznál dolgozott.

Miklós nagyot nézett.

- Egy cirkusznál?

- Igen. Illuzionista volt. A kollégái azonban kiutálták, mert szerintük napról napra megalázta a színpadon a közönség soraiból önként jelentkezőket. Telepatikusan kényszerítette őket különféle dolgokra, és az illetők úgy viselkedtek, akár a kezes bárány. Egy szót sem szólt hozzájuk. Azazello volt a művészneve. Estéről estére ezerkétszáz ember szemlélte a produkcióját.

Miklós hitetlenkedve meredt rá.

- Most jön a java. – folytatta Horváth. – Az igazgató a kollégák kérésére kirúgta. Az igazgató és a felesége aznap este meghaltak és a cirkusz porig égett.

- Volt rendőrségi vizsgálat?

- Sajnos nem. A cirkusz világába azonban nem fogadják be Dobait. Az zárt miliő, ismerik egymást, ő sehol sem kell. Valószínűleg sokkal többet tudnak a fickóról és a képességeiről, mint azt mi gondolnánk. Dobai hazajött Magyarországra, és beállt hivatalnoknak.

- Hogyan tovább? – kérdezte mohón Miklós.

- Felveszem a kapcsolatot a német kollégákkal. Tanúk kellenek, akik látták fellépés közben, meg a régi kollégái közül néhány. Már folyamatban van az ügy. Emellett illuzionista szakértőkből egy nemzetközi csoport, hogy rábizonyítsuk a segítségükkel az összes ügyet. – széttárta a kezét. – De hogy milyen címen emelünk majd vádat, azt még nem tudom.

- Rusznák, a milliomos.

- Micsoda?

- Rusznák Antal. Ő lesz a következő, aki terrorcselekmény elkövetését készíti elő.

- Ezt honnan tudod?

- Mostanában körülötte sündörög Dobai.

Este Miklós hosszú jelentést írt a professzornak. Hegyi másnap kora reggel felhívta.

- Miklós, ez elképesztő. Egyrészt gratulálok, másrészt zavarban vagyok. Megpróbálok segíteni önnek a nemzetbiztonsági kapcsolataimon keresztül. Holnap elintézem, hogy önt z akadémia vezényli a debreceni rendőrkapitánysághoz, és így hivatalosan is a részese lehet a nyomozásnak.

- Hallom, kolléga lettél! Gyerünk!

Rakovszky András minden teketória nélkül elcipelte Miklóst valami elegáns helyre a Piac utca környékén.

- Most nagyot eszünk és iszunk!

- Nekem alig van pénzem, András.

- Oda se neki! Amikor a főnök lányát túszul ejtették, én szabadítottam ki. Ha fizetni akarnánk, el se fogadják!

Úgy is lett. Felhőtlen, görbe este volt, a vacsora pazar. Egy kisebb teremben voltak, Miklós végighallgatta András alapos nyomozói élménybeszámolóját, amelynek éjfél után sem akart vége szakadni. Éjféltől a nem messze lévő nagyteremből cigányzene hangja szűrődött át, mintegy aláfestő zenét szolgáltatva a fiatal rendőrnyomozó történeteihez.

Miklósnak dolga támadt, a mosdó a két terem között volt. Visszafelé jövet eltévesztette az ajtót, és véletlenül a nagyteremben kötött ki. A zenekar szünetet tartott, a zenészek tódultak kifelé rágyújtani.

Jó kötésű, idősebb ember bukkant fel a fiú orra előtt.

- Üdvözlöm, hadnagy úr!

Miklós nagy szemeket meresztett. Így, mellényes öltönyben, elegánsan talán meg sem ismerte volna…

Bogdán János!

- Bogdán János! Örülök, hogy látom! – őszintén így érzett, örült az öregnek. Bogdán nem si hasonlított egykori önmagára, derűt és nyugalmat árasztott.

- Maga jó ember, hadnagy úr. – mondta meghitt hangon az egykori sorozatgyilkos, és kedélyesen ment a dolgára.

Rusznák Antalt másnap bilincsbe verve vitték a kapitányságra. Egy Veress nevű százados fogta el. Rusznák ügyvédje néhány órával később láthatóan gondterhelten távozott az épületből, az egyik parkoló gépkocsiban Rusznák zokogó hitvese várta.

Miklós benyitott Horváthoz.

- Terrorcselekmény előkészítése?

- Úgy van. Nem tehetek róla. A másik csatornán is mennek a dolgok.

Miklósnak ez nem tetszett. Nagyon nem tetszett.

Este kilenckor csengettek, Miklós pedig – abban a hiszemben, hogy Rakovszky keresi, gyanútlanul ajtót nyitott. Aztán hátrahőkölt.

Dobai Aladár állt az ajtóban.

- Magának vége! – mondta gúnyos hangon.

- Tűnés innen, Azazello! – kiáltotta Miklós, és becsapta az ajtót.

Egész testében remegett. Feltárcsázta Horváth alezredes számát. Síró női hang vette fel.

- Imre kórházban van! Infarktus! Az életéért küzdenek! – zokogásba fúlt a hang.

Miklós hisztérikusan telefonált Ritának, a professzornak, Eötvös Editnek. Segítséget kért mindenkitől, aki csak segíthetett.

Éjfél után Rita visszahívta:

- Azonnal vedd ki a szolgálati fegyveredből a teli tárat! Üreset tegyél bele!

Nem gondolkodott és nem kérdezett, megtette. Ülve aludt el.

Másnap elmesélte Rakovszkynak, aztán együtt mentek be a kórházba Horváth Imréhez. Az öreg nyomozó már túl volt az életveszélyen.

- Megvan Dobai ellen a letartóztatási parancs. Várjatok két napot, akkor kijövök, és együtt végrehajtjuk!

Rakovszky András a fejét rázta:

- Nem, Imre bátyám! Az az én dolgom! Egyedül az enyém!

Akkor értek a Városháza elé, amikor Dobai éppen ráérősen kiballagott, és a Mercedes felé tartott. A flancos autótól mintegy ötven méterre álltak meg.

- Maradj hátra! Ez parancs!

Miklós tétován megtorpant. Már azt se helyeselte, hogy csak ketten vannak.

- Egyedül az enyém! – dörögte Rakovszky, előhúzta a fegyverét, és megindult Dobai felé.

Dobai az autója előtt állt, és a rendőrtisztre várt. Egyáltalán nem tűnt megszeppentnek vagy határozatlannak, inkább fenyegetőnek.

- Dobai Aladár! – süvített Rakovszky hangja. – Letartóztatom! – ráfogta a fegyvert.

- Valóban? – kérdezett vissza metsző hangon Azazello.

Rakovszky András egy ütemtelen lépésnél megállt, döbbenten meredt előre. Reszketni kezdett a keze.

- Elnézést! – motyogta végtelenül szánalmasan, a szájába tolta a pisztoly csövét, és meghúzta a ravaszt.

Dobai Aladár mindvégig merően nézte.

Utána beült az autójába, és kikanyarodott a parkolóból. Miklós előtt hajtott el, hideg és gyilkos tekintettel nézett a fiúra, és lassan elhajtott mellette.

Miklós sírva menekült a holttest közeléből. Rohant utcákon, tereken, parkokon és udvarokon át; többször rádudáltak, néhány autó csikorogva fékezett, a sofőrök káromkodtak; a nyomorult pedig bozóton és emberdzsungelen át rohant, maga se tudta, hova.

Nagy sokára megállapodott valahol egy járdán. A járókelők gyanakodva nézték: ruhája poros és sáros volt, több helyen elszakadt, haja csapzott arcát a bozót tüskét sebezték fel. Kínosan vánszorgott, nem tudta, merre jár.

Kirakat tükre előtt találta magát. Elnézte a tükörben felbukkanó férfit.

Lovász Miklós! Micsoda egy ellenszenves, aljas fráter! Terhe a földnek! El kell pusztítania ezt az embert, nem élhet együtt ezzel az iszonyú szégyennel.

Nézet a csapzott hajat, az izzadt arcot, az őrült tekintetet. Ez, ez volt ő. Kár volt megszületnie. Kétségbeesetten sírt, könnye egybefolyt az izzadsággal. Hogy volt képes üldözni egy békés tisztességes embert, a tiszteletre méltó Dobai Aladárt? Hogy volt képes áskálódni ellene? Micsoda zagyvasággal vádolta meg Debrecen és az ország egyik legmegbecsültebb polgárát? Hogy nézhetne ezzel a tudattal ezután bárkinek is a szemébe?

Meg kell ölnie magát, de minél hamarabb!

Menekülni kell a sötét sűrűbe, a semmibe, de azonnal! Nincs tovább! Minden percben rá nehezedik az elviselhetetlen szégyen, a méltatlan élet iszonyú terhe. Legyen vége, de rögtön!

Behúzódott egy kapualjba, elővette a szolgálati fegyverét, a szájába illesztette a pisztolycsövet, és minden teketória nélkül meghúzta a ravaszt.

Nem történt semmi…

Hát persze! Micsoda ostobaság! Otthon felejtette a lőszert! Még erre sem alkalmas! Micsoda szégyenletes élet!

Rohant haza a lőszerért.

Kétségbeesve rángatta ki a fiókokat. Hová is tette? Minél hosszabb az élet, annál nagyobb a szégyen…

Végre megtalálta! Gyorsan be kell tárazni, aztán már lőhet is!

Fék csikorgott az ablak alatt. Kinézett. Rendőrautó. Pillanatok alatt itt vannak, kiveszik a kezéből a fegyvert, és rákényszerítik a szégyenre.

Mint az őrült, rohant ki a házból. Jó félóra múlva talált végre egy megfelelő kapualjat.

Na végre! Most sikerülhet!

Boldog izgalomban illesztette a töltényeket a tárba. Vigyázni, nehogy megakadjanak! Kész!

Felemelte a fegyvert. A következő pillanatban minden elsötétült.

Egyszerű, kicsi szobában ébredt. Hogy’ lehet még mindig életben? Mi az, miért ne volna életben?

Hirtelen nagyon éber lett. Az átkozott Dobai azt akarja, hogy ölje meg magát. A nyavalyás féreg! Meggyilkolta Rakovszky Andrást.

- Nyugodjon meg, hadnagy úr! – hallatszott egy kellemes bariton.

A következő pillanatban Bogdán János jelent meg az ágya mellett.

- Azt a kis púpot bocsássa meg nekem, hadnagy úr! – mondta, és finoman megsimította Miklós fejét.

Bizony egy pont nagyon erősen sajgott.

- Mi a baj, hadnagy úr?

Miklós nem kertelt, mindent elmesélt. Előbb akadozó nyelvvel, később egyre inkább belemelegedve.

Bogdán János nyugodtan végighallgatta, csak néha mosolyodott el.

- Rossz emberrel találkozott a hadnagy úr. – mondta, aztán egy bögrét tett a fiú kezébe. – Ezt tessék azonnal meginni. Jót fog aludni, és reggelre kutya baja. Egy húzásra!

A következő pillanatban Miklós már hortyogott…

Késő délelőtt volt már, mire felébredt. Előtte egy széken a ruhája kimosva, megvarrva, rendbe téve. Felöltözött.

- Tartson velem, hadnagy úr! – invitálta a reggeliző asztalhoz Bogdán János.

Szalonna volt, sajt, margarin és puha meleg kenyér. Meg friss tea. Elképesztően jólesett.

- Minden jót, hadnagy úr! – köszönt el tőle félórával később Bogdán. – Most már biztonságban van, nem kell félni. Az egy rossz ember volt, hadnagy úr.

Lent az utcán megállt egy kirakat előtt. A képújságot nézte:

Ma reggel saját villájának kertjében felakasztva találták Dobai Aladár tisztviselőt. A 43 éves férfi önkezével vetett véget életének.

Tettének oka egyelőre ismeretlen.