-         Mr. Goodfather várja önt, uram!

Magyar János felemelkedett a székéből. Kicsit izgult, kicsit ideges volt. Harminchét éves. Élete nagy lehetősége előtt áll.

Igyekezett határozottságot mutatni. Kissé rogyadozó léptekkel indult a mindenható cégtulajdonos fogadószobája felé.

Az iroda akkora volt, mint egy repülőgép-hordozó parancsnoki hídja.

Mr. Archibald Henry Goodfather gigászi íróasztal mögött terpeszkedett, előtte három vadonatúj monitor. Szigorú arcú, pökhendi, idősödő férfi volt. Hanyagul felállt, és kezet nyújtott.

-         Mr. Megier?

-         János Magyar, Mr. Goodfather.

-         Nem baj. Az idegenes kiejtést amúgy is egyszerűsítenünk kell, ez itt mindenkinek kirojtozza a nyelvét. Üljön le!

János zavartan ereszkedett le a kemény támlájú székbe. Feszélyezve érezte magát. Mr. Goodfather nem tetszett. Határozottan nem tetszett.

-         Heti húszezer dollár megfelel, Mr. Megier?

János az első pillanatban azt hitte, rosszul hall.

-         Heti húszezret mondtam! – ismételte a mindenható tulajdonos. – Megfelel?

János szíve a torkában dobogott. Rengeteg pénz. Azonnal leveheti a házról a jelzálogot. Minden adósságot kifizet. Sokkal könnyebb lesz a családnak.

-         Megfelel, vagy nem felel meg? – recsegett Goodfather türelmetlen hangja az íróasztal mögül.

-         Megfelel, Sir, – makogta János. – Megfelel.

-         Akkor ezen túl is vagyunk. Ön elsejével kezd.

-         Igen, uram. Szeretném minél hamarabb kihoznia családomat is.

Mr. Goodfather szeme alatt hatalmas ráncok jelentek meg.

-         A családját?

-         Igen, uram, a családomat.

-         Minek?

János szíve összeszorult. Miféle kérdés ez.

-         Azt kérdeztem, minek?

János megingott.

-         Minek?

-         Mert nem tudnám látogatni őket, csak évente néhányszor.

-         Akkor sem – ingatta fejét két karfiolfüle között Mr. Goodfather. – Elvárjuk, hogy az alkalmazottak a cég által szervezett módon töltsék a szabadidejüket.

János az ajkába harapott.

-         Akkor még fontosabb, hogy a feleségem és a kislányom a közelemben legyen.

-         Minek?

János csak nézett, nem volt képes felelni.

Goodfather ádázul mosolygott. Bulldogszerű fejében a szokásos gondolatok kergették egymást. Most nem engedhet, most kell üstökön ragadnia ezt a magyar fickót, és soha többé nem szabad elengednie. Jottányit sem engedhet. Semmi család. A fickó ugyanolyan engedelmes eszköz lesz, mint a többi.

-         Gondoljon a heti húszezerre.

-         Igen, uram – makogta János.

-         Akkor minek a család?

János levegőt sem tudott venni, szíve a torkában dobogott.

-         Természetesen elismerjük az ön szexuális igényeinek jogosságát – magyarázta barátságosan a karfiolfülű. – Ahogy az arcképe körbejárt, tizenegy nő igényelte önt szexuális partnernek. Meg három férfi.

János tágra nyílt szemmel meredt a vizenyős szemekbe.

Goodfather azt hitte, nyert ügye van. karfiolfülei közt széles mosoly terült el, felállt, megkerülte terebélyes íróasztalát, a férfihoz lépett, és János vállára tette a kezét.

-         Ne bánkódjon, fiam, aranyélete lesz nálunk. Ezek a csajok messze túltesznek minden magyarországi asszonyon. A megbízottaim felkeresik az ön feleségét, és tisztességes végkielégítést fizetünk neki. Nem bánom, akár a felesége is maradhat, majd a nyugdíj után találkoznak. Itt azonban – a hangja megkeményedett. – Önnek alkalmazkodnia kell.

János torka kiszáradt.

-         Egyszerre legfeljebb négy partnere lehet, – folytatta Goodfather. – és senkit sem illik hat hónapnál tovább lekötni. Gyerekre vonatkozó igényt csak különleges alkalmakkor méltányolunk, és legfeljebb akkor, ha a kérelmező minimum tizenöt éve van nálunk. A gyerek nem racionális, elvonja az energiát a munkától.

János szeme előtt megjelent Krisztina kedves arca. Aztán a kislánya. Ahogy a karját nyújtja felé.

-         Ne aggódjon, fiam, ez nagy lehetőség!

Hirtelen megszédült. Miért is ne? Tele lesz pénzzel. Nőkkel. Állandóan tivornyázhat. Mindent megengedhet magának.

Csak egy pillanatig tartott a kábulat. Aztán Krisztina és a kislány. Fájdalmas tekintettel. Őt nézték.

Finom mozdulattal lerázta a válláról Goodfather tenyerét.

Felállt. Semmi keresnivalója itt. Ez egy távoli bolygó, különös idegen lényekkel.

Goodfather érezte, hogy a fickó meginog. Most kell bevinnie a döntő csapást.

-         Van itt egy másik magyar, és nagyon jól érzi magát nálunk. Stephen Kovex. Akar vele beszélni?

-         Kovács István lesz az, uram.

-         Lehet. Ördög tudja kiejteni a maguk hülye szavait. Ideje áttérniük az angolra.

Kovács István! János jól ismerte. A feleségét is. Hát ezért szomorú Anna! A kisfiával együtt olyanok, mint a fájdalom szobrai.

-         Mr. Kovex elfogadta a mi feltételeinket, Mr. Megier. Akar beszélni vele?

János összerázkódott az undortól. Dehogy akar! Majd ha fagy!

-         Nem szükséges – felelte, és lassan felállt.

-         Üljön csak vissza!

-         Nem, Sir – mondta elszántan János. – Meggondoltam magam. Szükségem van a családomra.

-         Heti húszezer.

-         Meggondoltam, uram.

-         Akkor nem kaphatja meg a pénzt. Állást sem, nem csak itt. Teszek róla, hogy másutt se.

-         Tehát pontosan úgy élhetek, ahogy eddig. Fenemód kitol velem, Miszter. Örültem a szerencsémnek.

-         Ahogy óhajtja. A kocsi kiviszi a repülőtérre. Ha három napon belül nem ad pozitív választ, sohasem kap újabb ajánlatot. Ön eljátszotta a nagy lehetőséget, Mr. Megier. Oda a heti húszezer.

János rándított egyet a vállán.

- Nem hallja? Oda a heti húszezer!

János megkönnyebbülve lépett ki az irodából. Se jobbra, se balra nem nézett, észre se vette az alkalmazottak csodálkozó arckifejezését. Ekkor ötlött fel benne, hogy a munkáról egy árva szó sem esett.

Semmit sem látott a városból, de már nem is bánta. Már azon törte a fejét, hogy’ jönnek ki a következő hónapban.

Valahogy mindenképpen. Muszáj.

A repülőutat végigaludta. Lehet, hogy soha többé nem ül repülőre, de nem érdekelte. Ami fontos – megmaradt.

Élete legjobb döntését hozta.