A legelső kocsi utast vett fel, a többi taxi eggyel előrébb hajtott a kocsisorban. Zoltán is előrébb gurult a Passat-tal. Közben az órára nézett.

21 óra 57.

Bőven van még ideje éjfélig. Járókelő – főleg utas – a kevésnél is kevesebb. A borongós téli időben pára ülte meg az ablakokat, és a hatalmas Keleti pályaudvar úgy szunnyadt odakint ködös magányában, mint valami roppant, lusta mesebeli óriás.

2004. január harmadika, szombat volt. Az év első szombatja. Az utcákon alig voltak járókelők, a legtöbbje talán még mindig nem heverte ki a szilvesztert.

Mínusz hat-hét fok lehetett. Csendben szállingózott a hó.

Az előtte álló sárga Opel nem mozdult. Zoltán bekapcsolta a rádiót.

„Hírek. Ma landolt a Spirit űrszonda a Mars bolygó felszínén. A NASA illetékesei szerint a leszállás sikeres volt, a Spirit hamarosan megkezdi tevékenységét, és a tudósok reményei szerint számos vitás kérdésre választ adhat a vörös bolygóval kapcsolatban. A következő űrszonda a tervek szerint három hét múlva száll le a Marson.

Lezuhant le a Flash Airlines Boeing 737-es típusú repülőgépe. A gép fedélzetén 135 francia utassal, egy hét fős egyiptomi csoporttal és hat főnyi kiszolgáló személyzettel 2 perccel a felszállás után mintegy 15 kilométerre a Sharm el-Sheikh-i reptértől a tengerbe csapódott. Túlélők a jelentés szerint nincsenek.”

Micsoda szörnyűség. Zoltán arrébb tekerte a rádiót. Onnan meg olyan rossz zene üvöltött fel, hogy inkább elzárta.

Hopp, a sárga Opel megmozdult. Zoltán is gázt adott, és előrébb gurult.

Most már ő áll az első helyen, figyelni kell. Mégiscsak lesz utasa még éjfél előtt?

- Szabad a kocsi?

Zoltán hátrapillantott. Sötétkék kabátot viselő negyvenes férfi huppant a hátsó ülésre.

- Természetesen. Hová vihetem?

- Rákóczi út 8/A

Zoltán kissé csalódottan indított. Ez nem lesz valami nagy fuvar. Ráadásul mindenki tudja, hogy a Keletitől egyenesen kell a Rákóczi útra menni, nem kanyaroghat a vendéggel kedve szerint.

- Ugye, ma január harmadika van?

- Igen, uram.

A Passat kilőtt nyílként száguldott a csaknem teljesen kihalt úton a Blaha Lujza tér felé.

Az utas köhintett, Zoltán a visszapillantó tükörből látta, hogy valamin elgondolkodik. Komoly gondja lehet, lesír róla. Csak nehogy a fizetés körül támadjanak zűrök.

Zoltán összerándult. Valami nincs rendben ezzel az utassal. Nem szerette az ilyesmit. A nyolcadik éve taxizott, történtek már furcsa esetek. Ezzel vajon mi a baj? Időnként a tükörből vizsgálgatta. Támadni aligha fog, de nincs rendben a szénája. Talán csak magánügy.

Váratlanul megszólalt az utas:

- Ugye, 2004 van?

- Természetesen. – hagyta rá a sofőr.

Csak zavart ez az ember, vagy valami egyéb baja van?

- Ugye, Magyarország köztársaság?

Zoltán meglepetésében csaknem a fékbe taposott. Hogy mi van?

- Ugye, Magyarország köztársaság?

- Igen, az. Külföldről jött?

Az utas nem válaszolt.

A lámpa zöldre váltott, Zoltán átrobogott a Nagykörúton.

- Ugye, a víz száz Celsius fokon forr?

- Ühüm.

Zoltán elhúzta a száját. Miféle kérdések ezek? Gyengeelméjű lenne? Ideje megszabadulni tőle.

Robogott tovább.

- Ugye, nem Muzsnaynak hívják a miniszterelnököt?

- Mi van? – lepődött meg Zoltán. – Nem, más a neve.

Nagy sóhaj a hátsó ülésen. Zoltán finoman odalesett, nem készül-e dühöngeni a különös utas. A jelek szerint nem. Látta, hogy a férfi valami szokatlan tárgyat szorongat a markában. Mi az, üveggolyó? Nem, inkább valami műanyag prizma. Vagy mégis üveg? Mindegy, hamarosan kiszáll, és elindul a feledés felé.

Gyalogos sétált át ráérősen az úttesten, Zoltán lassított.

- Ugye, a köztársasági elnök se Muzsnay?

- Hogy mi van?

- Ugye, a köztársasági elnök se Muzsnay?

Dilis ez a fickó? Ki az ördög az a Muzsnay?

Zoltán megállt, kiengedte a buszt, közben az órára nézett. Huszonkét óra harmincöt perc. Egyre sűrűbb pelyhekben hullt a hó.

- Kérem, válaszoljon! Muzsnaynak hívják a köztársasági elnököt?

Zoltán nagyot sóhajtott. Nem szabad hergelni a rögeszméseket.

- Nem, nem úgy hívják.

Az idegen láthatóan megkönnyebbült. Csak nyugalom, barátocskám, fizess, aztán tűnj el a kocsimból.

Zoltán csaknem rádudált egy idétlenkedő Opel Corsára, de a csapott formájú kiskocsi vezetője valahogy mégis megemberelte magát, és Zoltán beállhatott a Rákóczi út 8/A-hoz, valami pizzéria vagy hamburgerbár elé. Már mondani akarta a díjat, amikor a férfi egy húszezres bankjegyet nyújtott előre.

- Kérem, várakozzon. Bemegyek ide, és harmadmagammal jövök ki. Utána el kellene vinnie bennünket egy másik címre. Tíz perc, legfeljebb egy negyedóra.

Zoltán a kezébe vette a bankót, és pimasz nyugalommal megnézte, valódi-e. Az volt. Zoltán vállat vont. Várakozni? Örömmel, ha így fizet a kedves vendég. Ha nem áll szándékában csalni, szívesen megvárom.

- Természetesen, uram, várom önöket.

- Önnél hagyhatom a táskámat?

- Hogyne, csak tessék!

A férfi kikászálódott a hátsó ülésről, és bement a kapualjba. Huszonkét óra negyvenegy perc. Zoltán hátradőlt, lebonyolított néhány hívást, rádión csevegett a kollégáival. Eseménytelen téli szombat este volt egyre sűrűsödő hóeséssel.

Néhány perc múlva rendőrautó húzott el mellette csaknem araszolva. A járőrkocsiban ülők jól ismerték Zoltánt, intettek is neki.

Teltek-múltak a percek. Zoltán elővette a termoszt, ivott egy pohár kávét. Így is álmos maradt. Mi lenne, ha szundítana egyet? Hasonló esetekben gyakran megtette. Ha az utas visszatér, azonnal felébred. Huszonkét óra negyvenkilenc perc. Ez hamarosan jönni fog, de ha egy-két percet bóbiskol, az is valami.

Behunyta a szemét.

Amikor felébredt, tüstént az órára pillantott. Huszonhárom óra tíz perc. Jól elszunyókált! Az utas? Sehol. Ejnye, már régen itt kellene lennie.

Ki is az utas? Eszébe jutott. Elég gyámoltalan fickó, talán nem is ismeri ki magát. Lehet, hogy a kapuhoz sem talál vissza – külföldiekkel előfordult már.

Meg az is, hogy váratlanul rosszul lettek. Az utas legfeljebb középkorú, de ki tudja, miféle nyavalyában szenved. Ha bajban van, senki mástól nem remélhet segítséget.

Zoltán látta, hogy az emeletek fényárban úsznak, de az udvar sötét. Hosszú nyelű zseblámpát húzott elő, egy kisebbet meg a zsebébe süllyesztett. Egy zseblámpa nem zseblámpa.

Az utas holmija a széken. Zoltán elhúzta a kis oldalzseben a cipzárt. Igazolvány. Mégis magyar lenne? A félhomályban úgy tűnik, bár egy kicsit furcsa. Hogy hívják a pasast? Rávilágított a zseblámpával.

Velkey Ulászló. Micsoda név.

Zoltán sóhajtott. Ideje szétnézni a lépcsőházban.

Kiszállt, felvette a dzsekijét, sapkáját, kesztyűjét. Hideg volt, a fejébe húzta a kapucnit. Bezárta a kocsit, és a zseblámpával a kapualjba lépett.

Szürke kövezeten át jutott a nyitott udvarba, ahol már bokáig állt a hó. Sehol egy lélek. Felment volna egy lakásba az utas? Valószínű, hiszen valakiket keresett. Zoltán körbevilágított. Nemrég festett, halovány sárga falak, két vagy három emelet.

Hol keresse ezt a Velkeyt?

Roppant fekete pók terpeszkedett a falakon, Zoltán az első pillanatban megrémült. Mi az? A következő pillanatban nevetségesnek érezte tulajdon ijedelmét. Hát persze: hatalmas, kopasz fa nyújtózkodott az udvar közepén az ég felé.

Mindegy, az emberének valahol itt kell lennie. Először az udvart kell végignéznie, utána találomra becsönget néhány lakásba.

Gyorsan körbevillantotta a lámpa fényét a falak mentén. Sehol senki, nyom sincs. Akkor középen.

A fa tövére világított, és valami megütötte a szemét. Mi az?

Valaki volt a fa tövében.

Valaki ott ült, vagy inkább félig feküdt a fa törzsére támasztott háttal, kinyújtott lábakkal. Zoltán az arcába világított. Különös, bokáig érő, szürke kockás felöltőt viselő, idősebb férfi volt. Velkey? Legfeljebb az apja. Ugyanazok az arcvonások, de ez lényegesen idősebb férfi. Az öltözék sem stimmel.

Zoltán egyre a férfi arcába világított, de annak a szeme se rebbent. Erről az a véres szélű, kerek lyuk tehetett, ami a homloka közepén tátongott. Üveges szeme már semmit sem látott.

Zoltán elővette a mobilját, és hívta a rendőrséget.

Hajdu Pál rendőr főhadnagy a holtteste mellett guggolt. Két igazolványt tartott a kezében. Mindkettő Velkey Ulászló névre szólt.

Hajdu főhadnagy Zoltánra pillantott. Régi ismerősök voltak, még a középiskolából.

- Nem lehetsz, hogy ez mégis ugyanaz az ember?

- Nem Pali, – a taxisofőr a fejét rázta. – az legfeljebb negyvenöt lehetett. Ez idősebb.

- Hetven körül lehet – szólt közbe a rendőrorvos.

- Hallottál lövést?

Zoltán ismét a fejét rázta.

- Nem. De a tettesnek még itt kell lennie. Senki sem távozott a házból. – elbizonytalanodott, eszébe jutott, hogy elaludt.

A főhadnagy fanyarul elmosolyodott.

- Dehogynem – intett a másik irányba. Átjáróház. Az ott a Dohány utca 5/A. Régen felszívódhatott a tettes.

Cselényi hadnagy félrevonta Hajdu Pált.

- Nézd meg a születési időt! Mindkét igazolványban!

1988. március 23.

- Tizenhat éves gyerek volna? Nevetséges. Próbáljatok találni valamit. A hó megőrzi a nyomokat.

- Vagy betemeti.

- Nézzetek szét alaposan, és rögzítsétek, ami van.

Zoltán a holttest kezét nézte. Üres volt a hólepte tenyér, de mintha azok a begörbített ujjak korábban markoltak volna valamit.

Zoltánnak eszébe jutott a különös prizma.

Hajdu főhadnagy napok óta az átjáróházi gyilkosság ügyén dolgozott.

- Rendben van, hogy az ujjlenyomat és a DNS semmit sem adott, az áldozat nem szerepel a bűnügyi nyilvántartóban. De valami nyomon el kell indulnunk. Ez a név, hogy Velkey Ulászló, nem lehet ritkaság. Nézz utána, hányan viselik!

Délutánra megvolt az eredmény:

- Egyetlen Velkey Ulászló él az országban, az pedig az Apáczai Csere János Gimnázium tízedik osztályos tanulója.

- Születési adatai?

- Született Budapesten, 1988. március 23-án.

- Uramisten!

Döbbenten néztek egymásra.

- Ezredes úr, szeretném kihallgatni azt a fiatalembert!

- Szó se lehet róla, Pali, felejtsd el! Egy nyilvánvalóan hamis igazolvány miatt nem zaklatunk fiatalkorúakat!

2004-ben nem oldódott meg az átjáróházi gyilkosság ügye.

Január harmadika 2005-ben hétfőre esett.

Zoltán ma is szolgálatban volt, de alig akadt utasa. Kora délután akadt valami nehezen tolerálható, anyósféle nőszemély, később meg egy ismert sportoló. Ennyi volt az egész. Aztán nyolc óra után egy kétségbeesett feleség:

- Azonnal vigyen Ferihegyre! A férjem itthon felejtette az iratait, meg a repülőjegyét!

Végül tíz után végzett az utassal, utána lassan poroszkált a Rákóczi úton. Forgalom a viszonylag enyhe időben bőven volt, de nem lehetett veszélyesnek mondani. Az utak szárazak voltak, bár foltokban ereszkedett lefelé a köd.

A Rákóczi út elején ismerős taxi állt; régi évjáratú bordó 525-ös BMW. Az öreg Povázsai kocsija; ilyen taxija errefelé másnak nincs.

Zoltán tovább lassított, hogy kényelmesen üdvözölhesse a kollégát.

Ekkor pillantotta meg.

A BMW-ből negyvenes, sötétkék ruhát viselő férfi szállt ki, és a kapualj felé indult. Zoltán csak egy pillanatra látta az arcát, és úgy elképedt, hogy kevés híján belerohant az öreg Povázsai kocsijába.

Ugyanaz a fickó!

Nézte, egyre nézte. Még a prizma, vagy mi a csuda is ott a kezében!

Megpróbált megállni, de nem volt a közelben szabad parkoló. Zoltán idegesen keresgélt, kétszer is rádudáltak, mire több száz méternyire leállíthatta a kocsit.

Legalább tíz perc telt el!

Menet közben hívta a főhadnagyot.

Lihegve állt meg Povázsai kolléga BMW-je mellett.

- Azonnal! Figyelj csak…

A joviális arcú Povázsai szép lassan leeresztette az ablakot.

- Mi van veled, Pali? Megbuggyantál?

Öt percbe telt, mire elmagyarázta neki. Akkor se értette meg.

- Rémeket látsz, Palikám! Menj haza, aludd ki magad. Ez egy másik ürge volt, és kész. Mindjárt hozza a rokonait, vagy kiket.

- Két embert?

- Igen, kettőt! Tizenöt percet mondott, de lehet, hogy meg is vacsorázik, volt már ilyenre példa. Odabent – intett a ház felé. – valahol valami lövöldözős filmet néznek a népek.

Zoltán faképnél hagyta, és berohant az udvarba.

A holttest a hasán feküdt. Sokkal fiatalabb volt, mint a tavalyi, de hasonlított. Harmincnál nem sokkal lehetett öregebb.

Szitává lőtték a felsőtestét. Valamilyen nagy kaliberű gépfegyverrel. Épen maradt tenyere úgy görbült, mintha markolni akarna valamit.

Később a ballisztikus azt jelentette, hogy a nyomorult áldozatra legalább öt különböző gépfegyverből nyitottak tüzet.

- Ezredes úr, újabb holttest. Az iratai szerint ő is Velkey Ulászló, aki Budapesten született 1988. március 23-án. Szeretném kihallgatni a városunkban élő egyetlen Velkey Ulászlót, aki valóban 1988. március 23-án született.

- Egy tizenegyedik osztályos gimnáziumi tanulót, főhadnagy úr?

- Igen ezredes úr. Egy tizenegyedik osztályos gimnáziumi tanulót.

- Nem gondol arra, hogy az igazolványok hamisak?

- Nem ezredes úr, nem hamisak.

A rendőrkapitány csuklott egyet.

- Micsoda? – kérdezte, és mélyen ülő malacszemei dühödten pásztázták Hajdu főhadnagy arcát.

- Nem hamisak ezredes úr. A DNS-vizsgálat szerint a két áldozat azonos személy. Illegálisan szereztem DNS-mintát a budapesti gimnazistától is. Ezredes úr: a vizsgálat eredménye szerint a tizenhét éves gimnáziumi tanuló azonos a két áldozattal.

Az ezredes csaknem lefordult a székről.

Hajdu Pál főhadnagy másnap nem hivatalosan kihallgatta Ulászlót. A fiú teljesen kiborult a hallottaktól.

Két nap múlva Ulászló telefonált, találkozót kért a rendőrtiszttől.

- Főhadnagy úr, azt mondta nekem, hogy az első áldozat hülyeségeket kérdezett a taxistól. Megtudhatnám, pontosan mik voltak azok a hülyeségek?

Az átjáróházi gyilkosságok ügye 2005-ben sem oldódott meg.

2006-ban a január harmadika keddre esett.

Kora délután Zoltán a megbeszélt helyen várta Hajdu főhadnagyot. Ulászló kicsit később érkezett.

- Valóban ezt akarjátok?

- Igen, Zoltán. Vedd fel, és vidd el oda.

- Valóban kiköltöztettétek az összes lakót?

- Igen. Bármi is ez, legyen vége.

Mindketten a fiúra pillantottak.

- Mit gondolsz, Ulászló?

Ragyogó kék szemekkel nézett rájuk. Ulászló eleven eszű, kedves és szellemes fiatalember volt, nagyon megkedvelték.

- Elég fegyveres lesz ott, Pali bátyám?

- Egész kommandós alegység.

- Nem biztos, hogy elég.

Amikor a kék kabátos, negyvenes férfi beszállt a Passat hátsó ülésére, Zoltán majd’ felrobbant az izgalomtól.

Nagyon kellett figyelnie, az út tele volt autókkal. Közben igyekezett értelmesen válaszolni az utas kérdéseire.

- Ugye, a köztársasági elnök se Muzsnay?

- Nem uram – megköszörülte a torkát. – Ki az a Muzsnay?

Az idegen meglepetten nézett rá.

- Nem hallott még róla?

- Nem én, soha.

- Akkor nagyon jó magának!

Már nyújtotta is a húszezrest. Amint elmondta a mondókáját, Zoltán fürgén elkapta a karját.

- Maga honnan jött?

Az idegen talányosan elmosolyodott.

- Miért érdekli?

- Mert már harmadszor jön ide január harmadikán.

Az idegen erre alig észrevehetően elsápadt, és nem felelt.

- Honnan jött?

A negyven körüli, Velkey Ulászló névre szóló igazolvánnyal rendelkező férfi erre csöndesen így válaszolt:

- Kedves uram, a maga világában, ugye, Magyarországot darabokra szakította a trianoni béke?

Zoltán türelmetlenül bólintott. Hogy’ jön ez ide?

- Az enyémben viszont, – mondta az idegen. – IV. Ulászló király megállította az orosz birodalom terjeszkedését. Sok dolgok vannak földön és égen, Horatio… – újra elmosolyodott. – De Shakespeare mindenütt Shakespeare.

Hirtelen visszafordult.

- Akar segíteni?

Zoltán habozás nélkül válaszolt:

- Akarok!

- Fogja! – pisztolyt nyomott a meglepett sofőr kezébe. – tud vele bánni? Ha nem, improvizáljon, szükség lehet rá. Látja ezt? – felmutatta a prizmát. – Három ilyennek kellene egyesülni, vagy hozzám kerülnie egy negyediknek, ami egyedül felel meg ennek a háromnak. Ha nem sikerül, akkor valami igazán nagy baj történik, ami idővel önökre is kihathat. Na habozzon, ha lőni kell, lőjön.

Besétált a kapualjba. Zoltán némi habozás után követte. A kezében remegett a pisztoly.

Akkor már ugattak a fegyverek az udvarban. Fekete ruhát viselő fegyveresek özönlöttek elő valamilyen sötét sarok rejtelmes torkából. Fentről a kommandósok vadul tűz alá vették őket, amit ők nagy erővel viszonoztak.

A kommandósok valóban nem voltak elegen. Bár az idegenek tucatjával estek el, egyik kommandós a másik után zuhant alá az udvar vérmocskos kövezetére. Percek alatt elfogytak.

Zoltán bambán áll, mint a sóbálvány. Nemhogy elsütni, felemelni sem merte a pisztolyt.

Utasának kezét két idegen hátra csavarta. Az egyik elkiáltotta magát.

- Muzsnay generalisszimusz!

A férfi, aki érkezett, hatalmas volt, komor külsejű és brutális.

- Na, édes fiam, végre megvagy! – ordította, és pofon verte a negyvenes Ulászlót. – Megvárjuk a másik kettőt is!

- Uram, Velkey prizmája! – nyújtotta át neki az egyik fegyverese.

- Innentől egyedül is elboldogulok! – mondta Muzsnay generalisszimusz, mire az emberei eltűntek. Csak a holtak feküdtek egykedvűen a kövön.

- Ma végre meglesz mind a három! – röhögött Muzsnay. – Mind a három Velkey. Többé egy se dacol egy idősíkon sem az Istentől rendelt uralkodó akaratával. – Imádkoztál? – rivallt a foglyára.

Zoltán ijedtében elejtette a fegyvert. Összerezzent, de Muzsnay generalisszimusz nem figyelt fel a zajra.

- Ha nem imádkoztál, az se baj. – röhögött a generalisszimusz, és halántékon lőtte a rabot.

A negyvenes Velkey Ulászló holtan rogyott össze.

Ekkor újabb lövés dördült. Muzsnay generalisszimusz döbbenten megállt, hitetlenkedve meredt a sötétségbe, homloka vérbe borult – aztán eldőlt, mint a zsák.

Zoltán jobbra nézett. A tizenhét éves Velkey Ulászló remegett mellette az ő elejtett pisztolyával a kezében.

Hirtelen mélyről jövő nyugalmat érzett a szörnyű vágóhíd közepén.

- Ne félj, Ulászló! – mondta a síró fiúnak. – Azt hiszem, vége.

Ulászló lassan felemelt egy jókora prizmát.

2007-ben a január eleje az évszakhoz képest igen meleg volt. Harmadika szerdára esett.

Zoltán most nyugodtan várakozott. Az volt az érzése, hogy a negyvenes Velkey most valóban visszatér a két társával.

Úgy is lett. Vele volt a hetvenes szürke felöltős, meg a huszonnyolc év körül Velkey. Meg még valaki. A tizennyolc éves Velkey Ulászló.

A kocsiban a kék kabátos negyvenes beszélt.

- Mi mindannyian ugyanazok vagyunk, Zoltán. Most találkozunk utoljára. Nem csak ez a három van meg – a prizmákra mutatott. – hanem ez is:

A Muzsnay egykori prizmáját is felmutatta.

- Nem lesz több átjárás, mindegyik sík nyugodtan fejlődik. Te meg – a legifjabbra nézett. – már tudod, mit nem szabad feltalálnod.

A kis Ulászló megfontoltan bólintott.

A Károly körút 5. előtt szálltak ki.

- Ez is átjáróház. Az egyiken jöttünk, a másikon távozunk. Bonyolult lenne elmagyarázni.

Hajdú százados és Zoltán másnap beültek egy kávézóba.

- Szerinted mi volt ez?

- Próbálom felfogni. Tudod, hogy nálunk is volt Muzsnay Jácint? Hetvennyolcban részegen a Balatonba fulladt.

Hallgattak egy sort.

- De azért, – folytatta a főhadnagy – arról fogalmam sincs, hogyan zárjam le az ügyet.