2075. március 11.

Jakov Onyiscsenko csendesen ácsorgott a régimódi fatornác alatt, és aznapi utolsó cigarettáját szívta. Kapucnis kiskabátjában igazi, joviális magyar háztulajdonosnak tűnt.

A csendes kecskeméti kertvárosi utca kertjei békésen simultak egymáshoz a balzsamos kora tavaszi éjszakában, és a meggyfák, bukszusok, sövények és rügyezni kezdő orgonabokrok mögött szelíden aludtak a házak. A sátortetők békésen nyújtóztak az enyhe tavaszi szélben.

Az ukrán jólesően beleszívott a Marlborójába, és megnézte a mobilját. Egy perc múlva éjfél. A világ reményteljes, szép, kedélyes és nyugodalmas. Legalábbis itt, Kecskeméten. Mindig akkor érezte magát a legjobban, ha – évente legfeljebb kétszer-háromszor – néhány napot ebben a házában tölthetett.

Ezután minden másképpen lesz. Nem érdekes, hogy sok pénzébe került. Végre lesz egy legális cége, és az igazgatótanács elnökeként a budapesti társaság elitjébe is bejáratos lesz. Sokba került az alku, de megérte: öntudatos, becsületes polgárként járhat-kelhet mostantól egész életében. Mennyire más érzés! Sohasem hitte volna!

Nagyot sóhajtott. Sokkal többet ért el, mint az édesapja, aki egész életében arra vágyott, hogy egyszer legyen egy háza és egy tehene. Szegény öreg! Se háza, se tehene nem lett soha, de a fia itt, idegen földön végre valaki lett. Nem, apám, nem kell már szégyenkezned, Jakov fiad negyvenkét évesen már nem csirkefogó, már nem tolvaj és nem rabló. Igazgatótanácsi elnök. Büszke lehetsz. Nyugodj békében!

Halkan elmormolt egy imát.

Csak egy dolgot szégyellt. Már alig ért ukránul. Magyarul vagy angolul sokkal jobban kifejezi magát. Valamit valamiért.

Hirtelen összerezzent. Mi ez a lárma? Már mozdult volna, de nyugalmat erőltetett magára. Nem. Nem érte jönnek. Nem üldözik. Őt már senki sem üldözi. Soha többé.

Mégis hátrahőkölt, amikor a rendőrrobotot megpillantotta. Csak kevésen múlt, hogy futásnak nem eredt. Igazság szerint azért nem mozdult, mert nem nagyon lett volna hová elfutnia, a saját kertjében állt, a saját tornáca mögötte a háza.

Lassan megnyugodott. A rendőrrobot neki nem ellensége. Az a bűnözőket vadássza, ő pedig nem bűnöző. A rendőrrobot a becsületes emberek álmára vigyáz, akik közé ő is tartozik. A rendőrrobot érte is van.

Az utcán megfontolt lassúsággal dübörgött kerekein a roppant, kék-fehérre festett masina. Érzékelői finoman végigpásztázták az utcát, benéztek az udvarokba, a kertekbe. Onyiscsenko tudta, hogy a rendőrrobot belát a falak mögé. Még a házastársi veszekedéseket, a családi perpatvarokat is érzékeli, és minden esetben mérlegel, szükséges-e beavatkoznia. Ha bűncselekményt lát, haladéktalanul közbelép; könyörtelen magabiztossággal, hatékonyan. Csápjai kinyúlnak a négy méter magas testből, behatolnak az udvarokba, kinyitnak ajtót, ablakot; ha szükséges, szondákat vagy kisebb robotegységeket bocsát ki magából, bekeríti a menekülőket, és a gonosztevők nem menekülhetnek.

Onyiscsenko most már vidáman nézegette a lassan tovaguruló gépezetet. A legszívesebben integetett volna neki.

2075. március 19.

Oleg Szokol már ötödszörre olvasta el a jelentéseket. Újra és újra megnézte az összes felvételt. Két évre visszamenőleg tudta, hogy Onyiscsenko mikor töltött néhány napot abban a kecskeméti házban. Csendes környék, kertváros. Azt hiszi az ostoba, hogy ott elbújhat. Az hiszi, senki sem tud arról a házról. Az áruló. A tolvajok szégyene. Miféle ember az, aki lepaktál a hatóságokkal?

Nézzük csak ezeket a képeket.

Onyiscsenko havonta egyszer elmegy Kecskemétre. Mindig egyedül – ez nagyon fontos. Nincs vele testőr. Nő se. Amióta Maruszja megszökött valami szerb brigantival, Onyiscsenko zárkózott lett. Állítólag Budapesten azt mondta, hogyha valaha megnősül, mindenképpen magyar nőt vesz el.

Oleg a fejét rázta. Nem, Onyiscsenko. Te már nem fogsz megnősülni. Te már soha nem fogsz megnősülni.

Lássuk a felvételeket.

Mindig csütörtökön éjjel érkezik, és vasárnap, késő este indul vissza Budapestre.

A rendőrrobot. Az gond lehet.

Úgy tűnik, a rendőrrobot mindig éjfélkor érkezik Onyiscsenko háza elé. Csaknem mindig pontosan éjfélkor.

Gyorsan végignézte a felvételeket: nincs tévedés. Mindig éjfélkor. Nyilván úgy van beprogramozva az útvonala, és azon a csendes környéken soha senkit sem kell letartóztatnia, ami késleltetné.

És Onyiscsenko? A jelek szerint a tyúkokkal fekszik. Tíz-tizenegy óra körül már alszik. Legalábbis az esetek többségében. Kivéve négy estét. Négy péntek estét. Akkor éjféltájban kiment a ház elé, és elszívott egy cigarettát. Mindig találkozott a rendőrrobottal.

Pénteken néha kiment rágyújtani, de szombaton soha.

Oleg elgondolkodott. A fickó éjfélkor rágyújt, aztán aludni megy. A rendőrrobot felvételén nyilván mindig látszik, ha bármi történne, éppen a rendőrrobot igazolhatná, hogy Onyiscsenko éjfélkor még…

Érezte, hogy alakul a fejében a megoldás. Igen. De akkor semmiképpen sem lehet Budapesten. Ha oda száguldana be hajnalban, arra biztosan lenne tanúja. Valami olyan helyen kell tanyáznia, ahol nem nagyon ismerik. Ott van az a remek dimbes-dombos város a nagy dzsámijával és a négytornyos katedrálisával. Hogy’ is hívják? Ejnye, mi is a neve? Megvan! Pécs!

Oda megy valamilyen ürüggyel, szigorúan ellenőriz, és beül Dmitrij legális cégének irodájába. Legalább egy hétig ott lesz, és onnan oldja meg a dolgot.

Ő maga?

Csak egy pillanatig gondolkodott. Igen, ebben senki sem segíthet, de nem is tudhat róla senki. Utána legfeljebb egy év kell, és sorra átveszi Onyiscsenko összes üzletét.

Elvigyorodott.

Hogyan csinálja? Könnyű eset: pontosan feltérképeztette az egész házat. Onyiscsenko egy szűk, benyílószerű kamrában alszik. A hőtérkép szerint mindig ugyanott.

Azzal a pisztollyal. A nagybátyjától kapta, akit Kijevben tavalyelőtt lelőttek. Sohasem használta. Régimódi fegyver, de senki sem tud róla.

2075. április 22.

Mégsem egyedül csinálja. Az lehetetlen. Muszáj volt bevonnia Boriszt. A fickó rá van utalva, nélküle úgyis megölnék az alattomosságáért. Attól függetlenül a fiúnak el kell tűnnie.

Fél tízkor toppant be a hátsó kertajtón. Borisz két hétre kibérelte a szemközti házat, a tulajdonos valahol Ausztriában.

- Alszik, főnök!

- Biztos?

- Alszik, ha mondom! Korán lefeküdt.

- Rendben van. – elővett egy kis csomagot. – A kártyáid. A pénzed. A repülőjegyed. Három harminckor indul a géped.

A fickó izgalomba jött.

- Párizsba, főnök?

- Oda ígértem. Osztap tud rólad. Valaki vár majd a repülőtéren. Soha ne gyere vissza!

- Isten áldja, főnök!

Amikor beszállt a kocsijába, Borisz még játszadozott egy kicsit a mobilján. Talán telefonált is. Aztán ráérősen indított.

Könnyebb volt a vártnál.

Oleg Szokol még régen, kommandós korában megtanulta, hogyan kell észrevétlenül behatolni egy idegen lakásba.

Hangtompítót tett a fegyver csövére.

Szűk benyíló, széles ágy, rajta szuszogó test. Lőtt. Egyszer, kétszer, háromszor. Hallotta a puffanó becsapódásokat. Most szűnik meg egy élet.

Még kétszer lőtt. Nem nézett vissza.

A telefonjára nézett: tíz perc múlva éjfél. Tökéletes időzítés.

Az előszobában volt Onyiscsenko kapucnis kiskabátja. Gyorsan felvette, a kapucnit jól a fejébe húzta, de előbb még felragasztotta az álszakállat. Senki sem tudja majd megkülönböztetni Onyiscsenkótól. A rendőrrobot felvételei amúgy is elég homályosak, ráadásul éjjel van.

A rendőrrobot lassan elgurult a ház, és a fatornác alatt cigarettázó férfi előtt.

Oleg Szokol legszívesebben hangosan nevetett volna. Itt áll Jakov Onyiscsenko, és cigarettázik. A rendőrrobot felvétele bizonyítja majd, hogy éjfélkor még életben volt. Fölényes tekintettel méregette az ostoba masinát. Mit is tud egy rendőrrobot? Voltaképpen semmit sem, ha az ember felkészült ellene. Mire ideért, már minden lezajlott. Semmiféle bűncselekményt nem regisztrált, hát nyugodtan gurul tovább az ormótlan kerekein.

Oleg megvárta, amíg a masina eltűnik, közben elővett még egy cigarettát. Amikor a rendőrrobot zaja is elhalt, távozott. A kocsiba pattant, és elindult Pécs felé.

Egész úton folyamatosan dohányzott, és fékezte magát. Most semmi gyorshajtás, semmiféle kihágás. Ott sem, ahol látszólag nem látják. Nem szabad, hogy bármiért is feljegyezzék a nevét, hogy a rendőrség tudomást szerezzen arról, hogy ma éjjel Kecskemét és Pécs közt autózott.

A pisztolyt sokáig őrizte. A solti hídon meglehetősen nagy forgalom volt, ennek ellenére Oleg lassított, és áthajította a fegyvert a korláton. Ez volt a nagybátyja ajándéka. Megtette a kötelességét.

Már reggel ötkor az irodában volt, játszotta a könyörtelen felsőbbséget. Dmitrij alkalmazottai féltek tőle, mint a tűztől. Még a nők is. tudta, mit csinál. Azért pofozta meg tegnapelőtt azt a rámenős szőkét amelyik olyan kihívóan riszálta neki a seggét. Felrepedt a szája. Pedig a legszívesebben elfogadta volna a felkínálkozást, de nem tehette. Csak hadd utálják. A gyűlölködő mentőtanú a legjobb mentőtanú. Csak hadd emlékezzenek rá, hogy egész héten ott volt, szinte ki se mozdult.

Délelőtt kiszámítottan ellenszenves volt, háromszor rendezett olyan ordítozást, amilyenről ezek még csak nem is hallottak. Az egyik titkárnő sírógörcsöt kapott.

Kora délután tartóztatták le. Úgy meglepődött, hogy zavarában meg sem szólalt, csak akkor, amikor már megbilincselték.

Miféle bizonyítékuk van? Nem hagyott sem DNS-t, sem ujjlenyomatot.

Két hallgatag zsaru vitte a kapitányságra, és Oleg a kocsiban azon tűnődött, miért nem tanúsított ellenállást. Miért nem nyelte le ezt a két nyeszlett kopót?

A kapitányságon Szokol tajtékzott. Mivel vádolják? Mi a bizonyíték?

Elé tárták a rendőrrobot felvételét. A képen egyértelműen ő van. Oleg tátott szájjal nézett. Ő ugyan nem látta olyan egyértelműnek, de rájött, hogy itt már minden eldőlt. Éjjel a cellában olyat tett, amit harminc éve nem: sírt.

Harmincnyolc éves. Ezek le fogják sittelni. Örökre.

Miért nem húzta jobban a szemébe azt a nyavalyás kapucnit, hogyan követhetett el ekkora hibát?

Délelőtt beismerő vallomást tett.

Aljas indokból, előre megfontolt szándékkal elkövetett emberölés.

Értesítette Mihajlicsenko ügyvédet, de még aznap kiderült, hogy annak újabban nincs működési engedélye Magyarországon. Mi a fene?

Hivatalból rendeltek ki ügyvédet. Dr. Magasházi Attila most kapta a diplomáját, ez volt az első ügye.

- Szokol úr, ön beismerte. Innentől nem sokat tehetünk. Egyetlen kérdés maradt: letöltendő vagy nem letöltendő életfogytiglan? Apropó, megtalálták a gyilkos fegyvert.

Oleg nagyot nézett.

Meg is mutatták, de nem mehetett a közelébe. Nejlonzacskóban volt, felcímkézve hevert egy asztalon. Oleg csüggedten nézte. Mintha kissé kopottabb lett volna, de lehet, hogy megtisztították, és ezért fényesebb.

- Hogy’ találhatták meg? A Dunába dobtam!

- Fennakadt valamiben, még csak vizes se lett. – felelte az ügyvéd. – Valami horgász találta meg. Tele van az ön ujjlenyomataival.

Mindennek vége.

Egy évig tartott a bírósági hercehurca, közben Oleg magához tért a kezdeti sokkból. Látta az interneten a tudósításokat: a ház körül szinte nyüzsögtek a rendőrök, mint a filmekben. Úgy beszéltek a nyomorult Onyiscsenkóról, mint aki sokat tett a magyar-ukrán barátságért.

No hiszen…

Mi nincs itt rendben?

Életfogytiglan. Már nem is lepődött meg, nem várhatott jobbat. Az ügyésznek vágott az agya, semmivé tette, megalázta a védőjével együtt.

Közben többször is eszébe jutott Borisz. Feladta volna a fickó? Mindegy már, a gazember büntetlen marad; de előbb-utóbb majd keresztbe tesz másnak is, és csúnyán megfizet mindenért – egy összegben.

Az ítélet kimondása után Oleg Szokol az ügyvédjével eladatta az ingatlanait és egyéb vagyontárgyait, és gavallérosan kifizette a fiatal jogászt. Őszintén sajnálta a fiút a hiábavaló igyekezetért. A maradék pénzt valamelyik bankszámlájára utaltatta; ellesz ott akár a végtelenségig, úgysem számít már semmit.

A szegedi Csillagbörtönbe került. Rabtársai között eleve nagy volt a tekintélye,  és a fegyőrök is respektálták. Nem nagyon törődött vele.

Gyilkos gazember, életfogytiglan a börtönben, itt fog elrohadni.

Már semmi sem számít, semmi sem érdekes, semminek nincs értelme. Az öngyilkosság gondolata kezdte foglalkoztatni, de figyelték, nem hagytak rá alkalmat.

A negyvenedik születésnapja volt eddigi élete mélypontja. Önuralma maradékainak mozgósításával volt képes megőrizni látszólagos szótlan közönyét, pedig szeretett volna fejjel rohanni a falnak. Félt, de nem attól, hogy meghal; hanem attól, hogy életben marad…

A következő években lassacskán beletörődött a börtönéletbe; a kinti lét lassan a homályba merült, mint távoli, ködös, talán nem létező part, ahová nem indulnak hajók. Egyre kevesebbet hallott róla, és egyre kevésbé érdekelte. Elmélyült lelkében a közöny, az évek során roppant óceánná lett, amelynek egyhangú hullámverése a túlpart emlékeit is kezdte felemészteni. Oleget már nem zavarta, ha valaki a szabadulásról beszél. Nem jelentett a szó immáron semmit.

Az ötvenedik születésnapjáról teljesen megfeledkezett, hetek múlva jutott csak az eszébe. Rándított egyet a vállán.

Hamarosan bekerült a börtönbe Tyimofej Sztahovics, egy Borisznál is fiatalabb kölyök. Fegyveres rablásért húsz évet kapott. Csak néhány hónapig volt Szegeden, aztán máshová vitték. Oleg azonban néhányszor tudott beszélni vele.

- Hallott róla, hogy meghalt az öreg Trofim?

- Dehogy hallottam, nem tudok én semmiről.

- Nála volt a maga revolvere.

Oleg Szokol elsápadt.

- Micsoda?

- A maga revolvere. Paks alatt vetette partra a Duna. Valami suhanc drogért eladta, és Trofimhoz került. Az öreg persze ereklyeként őrizte. De amikor meghalt, elárverezték.

Oleg Szokol tompán hallgatott.

Mindig is tudta, hogy nem stimmel. Valami nagyon nem stimmel.

Lassan visszanyerte a kinti világgal szembeni érdeklődését. Nem volt ez már a korábbi lázas izgalom, nem is vágyott többé a szabadulásra; egyszerűen tanulmányozni kezdte, mint az oceanográfusok apró batiszkáfjuk ketrecéből a mély óceán roppant, szabad vizét.

Érdekelni kezdte, mi lett Onyiscsenko cégeivel. Az internetet könnyen jutott információhoz. Az eredményen meglepődött.

Onyiscsenko cégei a jelek szerint megmaradtak, és mind legálisan működnek. Méghozzá nagy nyereséggel. A tulajdonosuk egy bizonyos Jakab Iván. Oleg még sohasem hallotta ezt a nevet. A legkülönösebb azonban az volt, hogy Onyiscsenko bizalmi emberei mindannyian a helyükön maradtak. Oleg a homlokát ráncolta.

Mintha Onyiscsenko élne.

Mi történik itt? Mi nem stimmel?

Néhány év múlva – akkor már lehetősége volt erre – Oleg Szokol beiratkozott az egyetemre. Leginkább azért, hogy elűzze az unalmát. Kibernetikát tanult, az mindig érdekelte. A mesterséges intelligenciával kapcsolatban zuhatagként ömlöttek rá az új információk, és ő örömmel vetette magát a tanulásba. Ilyenkor egyszerűen megfeledkezett róla, hogy életfogytiglani büntetését töltő elítélt.

Az öt főből álló csoport idővel szétporlott, kik-ki más témát választott, de Oleg kitartott a kibernetika mellett. Kiváló szakemberek oktatták, a diplomamunkáját a multifunkciós robotokról írta. A börtönparancsnok utasítására kialakítottak a számára egy kibernetikai laboratóriumot és egy műhelyt, a felszerelést Oleg a saját költségén hozatta. Annyira jól felszerelt munkahely lett, hogy Szokol témavezetője, a kiváló kutató, Szirmai Péter is örömmel járt ide nap mint nap.

A szakdolgozat érintette a rendőrrobotok témakörét. Nemrég vezették be a legújabb európai típusokat, Szirmai ezekről igen sokat tudott.

Hamarosan kiderült, hogy a régiekről is.

Oleg Szokol egyszer, tervezés közben elsápadt, és percekig maga elé meredt.

- Valami baj van? – kérdezte Szirmai.

Ekkor már egy éve tegeződtek.

- Szeretnék valamit kérdezni. – nyögte Oleg.

Nehezen találta a szót. Falfehéren meredt a jegyzeteire.

A holttestek felfedezése a rendőrrobotok alapfunkciói közé tartozik már ezen masinák első generációja óta. A ház előtt elhaladtában a rendőrrobot alig tizenöt méterre volt a friss holttesttől. Fel kellett volna fedeznie, le kellett volna tartóztatnia minden, a házban található személyt, biztosítania kellett volna a helyszínt, ezzel egyidejűleg pedig riadóztatni a legközelebbi rendőri egységet.

Mi történt itt?

Képzeletében újra ott állt a fatornác alatt, szívta a cigarettát, és figyelte a ház előtt méltóságteljes lassúsággal eldübörgő rendőrrobotot. Éjfél volt. A roppant szerkezet, mint valami elvetemült rajzfilm technoszörnye; lassan dübörgött tova kerekein, és láthatóan ügyet sem vetett rá.

Mi nem stimmel?

Kissé zaklatottan fogott hozzá. Szirmai a fiatalabb nemzedékhez tartozott, nem sokat tudott az egykori Onyiscsenko-gyilkosság körülményeiről. Oleg megnyugodott, és pár szóval elmagyarázta neki.

Szirmai határozott mozdulattal megrázta a fejét.

- Az alapfunkciókat semmiféle taktikai megfontolás nem helyezheti hatályon kívül. Ha a gép nem fedezte fel a holttestet, akkor ott nem is volt holttest.

Oleg Szokol úgy meredt maga elé, mint egy szélütött.

Nem gyilkos! Bármi is történt, nem gyilkos! Senkit sem ölt meg!

Perújrafelvétel? Értelmetlen és reménytelen. Semmit sem tud bizonyítani. Meg minek is? Az életét börtönben élte le, mit kezdene egy rehabilitálással?

De akkor sem gyilkos!

A következő években nevet szerzett magának a kibernetikus szakmában. Egyre több megrendelést kapott, az igazgató engedélyével néha éjszaka is dolgozott. Komoly összegek érkeztek a számlájára, de nem nagyon érdekelte.

Váratlanul érte a szabadulás. Hívatták a börtönigazgató irodájába, és ünnepélyesen közölték, hogy – szabad ember.

Oleg Szokol összerogyott.

- Magának mostantól vigyáznia kell a szívére, Szokol! – mondta húsz perc múlva a börtönorvos. – Hatvanhárom éves. Csak mértékkel virgonckodjon!

A kapun kívül földbe gyökerezett lábbal állt a nyári napfényben.

Kopott öltözetű idősebb férfi csöngetett be a balatonfüredi Jakab-villa kapuján.

- Kit keres, uram?

- Jakab Ivánt.

- Kit jelenthetek be?

A látogató egy pillanatig gondolkodott.

- Mondja neki, hogy Oleg Szokol keresi.

A komornyik elsietett. Oleg kényelmesen várakozott. Ha nem engedik be? Mindegy, ő akkor is eljött – el kellett jönnie.

Hallotta, hogy Jakab Iván visszavonult az üzlettől, ideje nagy részét ebben a pazar balatoni villában tölti – leginkább az unokáival.

- Fáradjon be, Szokol úr!

A házigazda nyugágyon hevert a kerti tó partján, egy fűzfa árnyékában.

- Helyezd magad kényelembe, Oleg! – intett a másik nyugágy felé.

Oleg jól megnézte. Kissé lefogyott, a haja ritkább lett, az arca ráncosabb, a tekintete hűvösebb, sokat változott – de azért Onyiscsenko.

- Hallom, jó kibernetikus vagy. Beállhatsz az egyik cégemhez. Akad munka bőven.

Oleg minden teketória nélkül feltette a kérdést:

- Hogyan csináltad?

- Tudtam, hogy vadászol rám. Tudta a rendőrség is. Téged nem lehetett leállítani. Volt informátor is.

- Borisz?

- Igen, Borisz. Isten nyugosztalja. Francia gengszterek lőtték le tizenkét éve.

- És?

- Tudtuk, hogy mit akarsz. Vállaltam.

- Mit?

- Az amerikai hadsereg már a század elején kísérletezett olyan eszközökkel, amelyek képesek a lövedéket eltéríteni. Az egykori Future Combat System még automata járművek csoportja volt. Amióta a hadseregek nehézfegyvereinek zöme valamilyen robot lett, nagyot fejlődtek az elhárítás eszközei is. Már léteznek miniatürizált formában is. huszonöt éve is léteztek. Tudtuk, hogy régimódi pisztollyal jössz.

Oleg fanyarul elmosolyodott.

- Vihettem volna valami nagy tűzerejű géppuskát. Esetleg vadonatúj energiafegyvert.

- Igen. Akkor szitává lősz.

- És sohasem szabadulok ki.

- Úgy van. Így viszont még van néhány éved.

Igen, gondolta Oleg. A modern technika lehetővé tette, hogy életben hagyjuk az ellenségünket. Egykori ellenségünket.

- Tudsz még ukránul?

Némán kezet fogtak.