Tiszteletreméltó Szentéletű Patrónusom!

Nagy örömmel számolhatok be Főtisztelendőségednek küldetésem sikeres lezárultáról. Még néhány elintézendő inkvizíciós ügy befejezése vár rám, de reményeim szerint fél esztendő múlva – amikor itt elkövetkezik az aratás ideje – végre hajóra szállhatok, és valamikor szeptember elején újra Rómában lehetek, hogy élőszóban is beszámolhassak végre mindarról, amit az átkozott, gonosz és rossz emlékezetű, a sátánnal cimboráló néhai boszorkánymester és főeretnek, John Wesley ügyében végeztem.

Tudom, hogy Főtisztelendőséged repesve várja jövetelemet, röstellem is, amiért még mindig holmi boszorkányok és eretnekek ügyében kell a vizsgálatokat irányítanom, de remélhetőleg mielőbb fellobognak a máglyák, hogy minél hamarabb újra láthassam Főtisztelendőségedet az Örök Városban, és végre élőszóban és négyszemközt tehessek igaz és részletes jelentést erről a mindannyiunkat mélységesen felkavaró bűnügyről¸a sátán angliai praktikáiról, és az Úrnak az ügyhöz kapcsolódó csodáiról – amelyek nyomait szerencsém lehetett a tulajdon két szememmel látni.

Talán nem lesz haszontalan, ha a gyászos ügyet minden általam ismert előzményével és egyéb vonatkozásával mondom el Főtisztelendőségednek. Kezdeném azzal, ki is volt ez a gonosz emlékezetű, ördögi démonokkal és magával a Pokol fejedelmével cimboráló, John Wesley, Anyaszentegyházunk eme esküdt ellensége. Előrebocsátom: az életrajz hézagos, hiszen a főeretnekkel magával sohasem beszélgettem, kivallatni nem állt módomban; csupán annyit tudok róla, amit másoktól jártamban és keltemben hallottam, illetve amit a kérdéseimre a fellelt tanúk feleltek. Az sem biztos, hogy minden pontosan így történt, de Főtisztelendőségednek így tudom elbeszélni. A jámbor tanúk eskü alatt bizonyosan nem hazudtak, de őket is megtéveszthette a sátán.

John Wesley valahol a Kent nevű tartományban látta meg a napvilágot. Apja állítólag az ottani gróf udvari mulattatója, mások szerint közönséges mészárosmester volt. Megint mások úgy mondják, valamelyik kolostor sáfárának öccse, vagy természetes fia volt, a kölyke így kaphatott képzést a káptalani iskolában. Az ifjú John igen gyorsan megtanult latinul írni és olvasni, és komoly tehetsége volt a nyelvek elsajátításában. Mivel könnyedén megtanulta a walesiek és az írek nyelvét is, tolmácsnak szánták a szent hitünket oktató és terjesztő atyák mellé, és taníttatták. Egyesek szerint pappá is szentelték, de ennek semmi bizonyságát nem találtam, és nem is hiszem. Az viszont egészen bizonyos, hogy a Walesbe készülő szerzetesek kísérője, Doyle kapitány nagy gondot fordított rá, hogy fegyverforgatásra oktassák, ahogy a kíséret összes többi tagját is. a néhai Doyle kapitány egyik, még életben lévő katonájától tudom ezt, és az aggastyán nem győzte hangsúlyozni, hogy a legfeljebb tizenhét éves fiú igazi harcossá lett a következetesen végrehajtott fegyvergyakorlatok által.

Az ifjú tisztázatlan körülmények között John Franciaországba került, itt több egyetemre is járt, és a hét szabad művészet terén bámulatos előrehaladást mutatott. A teológia tanulásában azonban nem tanúsított szorgalmat, sőt inkább szoknyák és boros kancsók emelgetésével töltötte, amivel megbotránkoztatta társait és elöljáróit. Végül mennie kellett. A visszaemlékezések szerint többször is éppen a kicsapatás előtt szökött meg.

Nem tudni, mikor, kivel, kinek a seregével utazott el Outlemerbe, a Szentföldre, erről tudok a legkevesebbet mondani, a beszámolók nagyon hézagosak.

Számításaim szerint John Wesley legalább húsz esztendőt töltött el keleten. Ebből mindössze az első három-négy évről létezik bármiféle beszámoló. A visszaemlékezések egyetértenek abban, hogy a fiatal harcos gyorsan elsajátította a Mohamed-hitű pogányok nyelvét, néhány kisebb csetepatéban kitüntette magát, és hamarosan kinevezték egy bennszülöttekből toborzott kisegítő könnyűlovas század parancsnokává.

Többen is megemlítették, hogy egyszer foglyul ejtett valami pogány előkelőséget, akivel hosszasan beszélgetett, majd váratlanul, minden váltságdíj nélkül szabadon bocsátotta a rabot.

Hamarosan részt vett egy vereséggel végződő portyán, és ott nyoma veszett. Soha többé senki semmiféle hihetőt John Wesley életének további történetéről mondani nem tudott.

Ami ezután következik, azt maga Wesley mesélte el különböző személyeknek Angliába való visszatérése után. Sajnos nem lehetséges megállapítani, hogy van-e benne akár egyetlen igaz szó is.

Egy ködös és viharos novemberi estén tért vissza Angliába John Wesley – legalább harminc esztendővel azután, hogy elhagyta. Nem tudni, miféle hajóval érkezett, hol szállt partra és mikor.

A környék lakói arra ébredtek, hogy a parti dűne mögött ott áll a Wesley-mütymürütty. Közönségesen ezzel a kifejezéssel illették azt a hatalmas, ismeretlen, ördögi tárgyat, amiről voltaképpen ma sem tudja megmondani senki keresztény ember, hogy micsoda volt.

A száz láb magas oszlop. Vagy torony. Vagy bármi. Ismeretlen anyagból, amit alighanem a poklok legmélyebb bugyraiban készítenek Lucifer parancsára az ördögök.

Maga John Wesley nem átallotta azt hazudni, hogy ez a tárgy hozta őt vissza Angliába, méghozzá a levegőben úszva, mint valami roppant madár. A főeretnek azt állította, hogy még csak nem is az oszlopmadár vagy madároszlop hátán kapaszkodott, hanem éppenséggel annak belsejében tartózkodott, mint Jónás a cet gyomrában. A környékbeli becsületes keresztény anyák hideglelést kaptak, gyermekeik pedig éjjelente felsírtak, ha eszükbe jutott a boszorkánymester elbeszélése.

A tisztességben és Isten odaadó szolgálatában megvénült derék fráter Brutinus – agg testvér egy bencés kolostorban, akire egyébként előrehaladott korára, időnkénti hóbortosságára és a vörösborral szemben korábban tanúsított mértéktelen előszeretetére való tekintettel már csak a kolostor legkisebb trágyadombja rendben tartásának könnyű és felelősségteljes feladata bízatott – már az első naptól kezdve Isten és Szent Benedek sugallatától vezérelte megérezte a jövevényben az eretneket, a boszorkánymestert, és tüstént harcba is szállt vele. Áldozatos küzdelme különféle részleteiről, megpróbáltatásairól és állhatatosságáról küldöncöm, a derék, de együgyű Severinus testvér részletesen be tud számolni, számos eseménynek szem-és fültanúja volt, Főtisztelendőséged kedvére kifaggathatja.

Már itt megjegyezném, hogy Brutinus fráter valószínűsíthető mennybemeneteléről pontos és szavahihetőnek tekinthető tanúk részletekbe menően alapos nyilatkozatait csatoltam eme levelemhez, ahogy Brutinus testvér szentté avatási kérelmét is, amelyet a winchesteri püspök úr legjobb tollú káptalani írnoka fogalmazott.

John Wesley még aznap elkezdte a környéken gyalázatos, ördögi praktikáit. Először is telebeszélte az emberek fejét állítólagos kalandjaival.

Ezeket csak vázlatosan beszélhetem el Főtisztelendőségednek, mivelhogy magam sem nagyon értem őket. Állítólag bejárt csak a regékből, távoli utazók elbeszéléseiből és az Ótestamentum lapjairól ismert városokat. Egyebek között Harranban is járt. Ebben a városban éveket töltött annak idején maga Ábrahám.

Álltása szerint Wesleyt az előkelő pogány szabadította ki a fogságból, és mentette meg a haláltól, akit korábban futni hagyott. A férfi valami régi nemzetség sarja, Wesley évtizedekig vendégeskedett náluk, és megtudta a földkerekség legnagyobb és legfontosabb titkait – már ahogy a gazember elmesélte.

Ki is bújt a szög a zsákból, mert Wesley azt kezdte hirdetni, hogy sem az emberi faj létrejötte, sem a távoli múlt nem úgy zajlott, ahogy az emberek hiszik, és nem úgy, ahogy az Anyaszentegyház hirdeti. Veszedelmes dolgokat hirdetett, le sem merem írni Főtisztelendőséged számára.

John Wesley másfél esztendeig garázdálkodott, és ez alatt igen nagy kárt tett a környékbeli nyomorult falusiak erkölcseiben. Ördögi varázslatai révén a parasztok olyan vetőmagot kaptak tőle, hogy a búza hat láb magasra nőtt.

Természetesen gondoskodtam róla, hogy írmagja se maradjon a gonosz növénynek, az ilyen táblákat felgyújtattam, és még a hamut is beszántattam. Ebben a kegyes munkában sokat segítettek a Londonból jött inkvizítor atyák és Winchester sheriffjének fegyveresei. Az ördögtől elbutított, ellenállást tanúsító parasztok közül mindössze négyen haltak meg, és tizenheten lettek nyomorékká – ami Krisztus Urunk különös kegyelme. A főkolomposok meglakoltak – őket kerékbe törettem, kibeleztettem, vagy olajban főzettem meg. Büszkén jelenthetem Főtisztelendőségednek, hogy a rend helyreállt.

Valami ördögi kotyvalékot adott a parasztoknak, akik azzal etetvén tyúkjaikat, a kotlósok költötte tojásokból roppant szörnyetegek keltek ki; másfélszer, sőt kétszer akkorák voltak, mint a rendes baromfiak, amiket Isten teremtett.

Természetesen irgalom nélkül mind egy szálig összefogdostattam, és máglyára hányattam a rontás és babona szülte álatokat, ebben még a környék közismert csavargói is a segítségemre voltak Isten jótéteményként.

Nem tagadhatom azonban le, hogy a renyhe és világi hatóság semmit sem tett az eretnek és ördögi praktikák, sőt némely hatósági személyek még védelmükbe is vették a főeretneket.

Egyedül Brutinus testvér harcolt következetesen ellene, akit az elvakított parasztok részéről gúny és megvetés kísért. Brutinus agg korát meghazudtoló eréllyel küzdött nap mint nap a főeretnek ellen. A lelkére beszélt, ostorozta, megtérésre buzdította – mindhiába. Akkor pedig úgy döntött, elpusztítja a Wesley-mütymürütty néven ismert tárgyat.

Főtisztelendőséged előtt nem titok, hogy engem is az ő, Brutinus testvér kérelmére rendeltek ki, de mire megérkeztem, hogy elkezdjem felelősségteljes inkvizítori vizsgálódásaimat, az események már megtörténtek, a főeretnek tűzhalála és Brutinus testvér mennybemenetele visszavonhatatlan ténnyé vált.

Bizonyára megérti Főtisztelendőséged, hogy eme sorokat róván most könnybe lábad a szemem. Nem lehet meghatottság nélkül szólni az Anyaszentegyház magányos harcosáról, aki példátlan önfeláldozással küzdött az eretnekség, a sátán túlerejével szemben.

Megesett, hogy vitézül rárontván a főeretnekre, csaknem fejbe sújtotta a botjával. Wesley ekkor nem szánta megpofozni és farba rugdosni Isten szolgáját. Brutinus testvér hosszú hetekig szenvedte a mártíromság ehhez hasonló kínjait, míg el nem jött a Nap, az Úr igazságtételének napja.

A bátor Brutinus testvér kileste a főeretneket, és égő fáklyával behatolt a Wesley-mütymürütty belsejébe, hogy elpusztítsa.

Nem tudjuk, hogyan történt. Egy váratlan pillanatban hatalmasat dördült az ég, és égig érő máglya támadt a Wesley-mütymürütty helyén. Kétség nem férhet hozzá, hogy a főeretnek hamuvá égett rajta.

Brutinus testvér átszellemült testét tanúk százai látták a levegőbe emelkedni. Ahogy egykor szeretett gyermekét, Illést, úgy mostan másik szeretett gyermekét, Brutinust is tüzes szekéren ragadta magához az Úr. Az emberek a rendkívüli tünemény láttán sírva borultak le, és hajnalig imádkoztak.

Az átkos emlékű Wesley-mütymürütty helyén jelenleg hatalmas gödör található, roppant szakadék; az emberek a közelébe sem mernek menni.

Mondá az Úr: Enyém a bosszúállás!

Örvendek szívemben, hogy Anyaszentegyházunk legújabb szentjének megdicsőüléséről én küldhetem Rómába az első hitelt érdemlő beszámolót.

Főtisztelendőséged alázatos szolgája:

Fráter Minutus